Csepregi János

Ne dőlj be, köztünk járnak

Meg mernék esküdni, hogy '85 egy tavaszi reggelén láttam egy boszorkányt, aki bámulatos sebességével seprűnyélen szégyenítette meg a tévéadást esténként zörgő trécselésükkel megzavaró orosz vadászpilótákat. Ez az állítás talán meglepő felütés, mégis igaz. Ha lehunyom a szemem, újra előttem van a színes rongyokba burkolózó, száguldó alak, a kócos haj, a bibircsókjairól kondenzcsíkokként lengedező hosszú szőrszálak, a rettenetes fényben csillogó szemek, a háttérben a szocialista jólét helyi letéteményesének, Simontornya bőrgyárának sötét sziluettjével. Az emlék teljesen éles, fel sem merül bennem, hogy pusztán egy túlzottan beégett álomról volna szó, még ha annakidején egyébként is ördögöket, angyalokat meg boszorkányokat vizionáltam mindenhová, ha egyedül maradtam. Nem, szó sem lehet arról, hogy ő is csak az egyike lenne meglehetősen élénk fantáziám teremtményeinek.

Egy barátom azonban mást mesélt. Szerinte a boszorkányok egyáltalán nem ilyenek, ha más mondaná, talán nem is érdekelne, csak megvonnám a vállam, de ő jól tudja, mit beszél, neki nagyon is meggyűlt velük a baja akkoriban, mikor én a magamét láttam.

Szerinte: „Az igazi boszorkányok hétköznapi ruhákat hordanak, és nagyon hasonlítanak a hétköznapi nőkhöz. Hétköznapi házakban élnek, és hétköznapi állásuk van. Ezért olyan nehéz nyakon csípni őket... Egy igazi boszorkány minden idejét olyan cselszövéseknek szenteli, melyek révén megszabadulhatna a kerületében lakó összes gyerektől. Az a mániája, hogy egytől egyig mindegyiket eltüntesse. Egész nap csak erre gondol. Még ha pénztárosként dolgozik is egy szupermarketben, vagy levelet gépel egy igazgatónak, vagy épp egy luxusautót vezet valahol (márpedig ezek közül bármelyiket megteheti), az esze akkor is csak a cselszövésen és a tervezgetésen és a tajtékzáson és a süvítésen és a vérszomjas, gyilkos gondolatokon jár." Mert végeredményben bármennyire is rettenetes kimondani, de: „Egy igazi boszorkány pontosan olyan élvezettel tipor el egy gyereket, ahogy ti megesztek egy tányér epret, vastag tejszínhabbal."

Az említett barátom már nem él. Lassanként öltött testet bennem a gondolat, hogy 20 évvel ezelőtt bekövetkezett halálának talán más oka is lehetett a hivatalos verzión kívül (myelodysplasiás syndroma vagy mi). Ma már tudom, hogy a boszorkányokkal való találkozását követően esélye sem volt, hogy néhány évnél tovább maradjon közöttünk.

...

Ha Roald Dahl szóba kerül, az emberek többsége itthon széttárja a karját: ki az a Dahl, mi az a Dahl, mit akar az a Dahl? A Meghökkentő mesék című filmsorozatot említve már jobb eredményre számíthatok, pedig az adaptáció alapjául szolgáló abszurd, néha kissé misztikus novellák meglehetősen gyenge produktumok a Norvégiából származó walesi író bizarr és megkapó meséinek (pl. Fantasztikus Róka úr, Hugó és a csodaszer, Szofi és Habó, Charlie és a csokigyár stb.) világához képest. De a remek meseregények közül is messze kimagaslik a Boszorkányok a maga baljós és szomorú hangulatával, melyben Dahl a legelképesztőbb, leggátlástalanabb módon alkalmazza egyidejűleg az angolhumort és az északi mesék meglehetősen sötét, baljós tónusait. Persze máskor is könyörtelenül menetel, nem fél velejéig romlott nagymamákról, szemétláda, róka- és szeszpusztító gazdákról írni, de a Boszorkányokban sokkal több van. S bizony könnyen kaphatjuk magunkat a könyv olvasása után azon, hogy egy szürke és magányos szeptemberi délutánon a függöny mögül az utcát bámuljuk mellkasunkban a rettegés és az izgalom furcsa elegyével, hátha megint feltűnik az az ismeretlen valaki, aki elsőre talán nem is tűnik többnek kedves, mosolygós, fiatal hölgynél.

Roald Dahl: Boszorkányok (ford. Benda Péter)

Bódi Katalin

De nem elég, nem elég durva

Olyan egyszerű ez. Ha nagy bajban vagy, keresel, válaszokat, kapaszkodókat, kiutakat, megoldásokat, csak éppen megnyugvást nem nagyon sokáig. Jellemzően mindenhol a te történetedet olvasod egy regényben, nézed egy filmben vagy hallod egy dalszövegben, arcokat kutatsz, kényszerű magyarázatokat hajszolsz mindenben és mindenkiben. Aztán szükségképpen eljön az idő végül, hogy kívül kerülsz ebből az állapotból, s talán már kívülről tudod szemlélni szerencsétlennek vélt történetedet. Az Asszonyok álmában síró babák bevezetésének patetikus utolsó bekezdése éppen ennek belátásában adhat segítséget: „De nem csupán a sorstársaknak nyújthatnak sokat a történetek. Az emberi sorscsapásokon való győzedelmeskedés minden ember számára erőt, vigaszt, lelki útravalót nyújthat, olyanoknak is, akik csupán a hétköznapi élet áramlatában küzdenek életük kisebb-nagyobb megpróbáltatásaival."

Singer Magdolna interjúkötete nem egy könnyű nyári olvasmány, ahhoz már témája is túl speciális, hiszen magzatukat vagy megszületett gyermeküket elvesztett nők szólalnak meg benne, megosztva az értelmetlen halál tapasztalatát az olvasóval, aki bármennyire is idegen lehet ezektől a történetektől, végül mégis érintett lesz, akár nőként, anyaként, férfiként, férjként, házasként, szerelmesként (és/vagy). A könyv fontos tabudöntés, a némaság szóra bírása, hiszen olyan tárgyat szólaltat meg, amiről jellemzően hallgatunk: a test fájdalmát, az abortuszt önként vagy kényszerből választó nőket, a terhesség, a szülés során károsodott csecsemők sorsát, kapcsolatok, házasságok, életek tervezhetetlen fordulatait. A huszonhat történet megannyi passió sok-sok hátborzongató párhuzammal a szimbolikusan hallgató anyaméhről, amely a kötet végéről visszatekintve valamiféleképpen minden nő sorsát hordozza: adhat végtelen örömöt a kihordott és megszült egészséges magzattal, de egy nem kívánt vagy egy pathologikus terhességgel gyilkolhat is, magzatot, gyermeket, anyát, szerelmet, családot. A méhed vagy.

Az interjúban megszólaló anyák számára történetük elmondása nyilvánvalóan fontos terápia, a megértés, az elfogadás által elérhető gyógyulásé, ami sosem kényszeredetten vagy didaktikusan kerül megfogalmazásra, hanem varázslatos módon termelődik ki minden elbeszélésben: a test és a lélek elképzelhetetlen szenvedése helyet talál magának az asszonyok sorsában, hiszen végül lehetőséget ad a veszteségből való valamiféle építkezésre. A textusok szükségképpen egyes szám első személyben íródtak, s egyáltalán nem nyomja el a nyelvet az elbeszélt történet hatása, gyomorba vágó tartalma, ugyanis mindegyiket varázslatosan jellemzi saját szövegisége, időnként erőteljes líraisága. A kötet megnyitja a gondolkodást az angyalcsinálás sötét európai kultúrtörténete felé is, hiszen jellemzően beszél a terhesség kórházi kezelésének lélektelen mivoltáról, a női testtel való durva bánásról.

Borbély Szilárd legújabb kötete, A Testhez: Ódák & Legendák sajátosan olvassák újra Singer Magdolna interjúgyűjteményének egyes darabjait, éppen a történetek líraiságának felhasználásával, ami a test passiójáról való beszéd bibliai kontextusát is játékba hozza, a semmiért történő szenvedés rögzítésével. A mondd, mi történik velünk például Borbély kötetében A kőtáblára címet viseli s ritmikus prózává alakítja az abortusztörténetet:

„Napokig tépelődtem,

óránként gondolva másra. A nemről a talánra,

Az igen helyett a hátha. Túl nagy súly volt ez,

dönteni életre-halálra. A nem győzött, de

nem akartam átélni. Hiszen a nagynéném orvos,

felhívtam őt, hogy nincs-e ötlete. Kiabált

velem, hogy milyen aljas dolog. Hogy gyilkos

vagyok. De értse meg... Ő csak mutogatott

a kőtáblára..."

A Testhez azon szövegei tehát, amelyek a Singer-féle kötettől kaptak inspirációt, az anyasággal összekapcsolódó fájdalmat, a test szenvedését merevítik állóképpé tragikus monológokba szublimálva, s ez egyszerre idegenít el a fájdalomtól és engedi azt újra átélni.

Százból ha, százból ha, százból ha egyszer jó.
Százból ha egyszer jó, az már nagyon jó.

Tapasztalat, tapasztalat, tapasztalat.
Tapasztalat, tapasztalat, tapasztalat.

Singer Magdolna: Asszonyok álmában síró babák: Születés és gyász. Jaffa Kiadó, Budapest, 2006

Ménesi Gábor

Szép, mint a sokszoros találkozás

A korábbi három Kundera-esszékönyv (A regény művészete, Elárult testamentumok, A függöny) után most újabb került a magyar olvasó asztalára. Bár a Találkozás nem teremti meg az előzmények, az olykor kötetnyi terjedelmű nagyesszék széles panorámáját, ugyanakkor újrarendezi, újabb kontextusba helyezi és újragondolja a korábban exponált tematikai csomópontokat. Ismét felbukkannak Kundera állandó hősei, Rabelais-tól Dosztojevszkijen át Kafkáig, Joyce-ig és Márquezig, s felvillannak azok a problémák, kérdésirányok, amelyek a szerzőt folyamatosan foglalkoztatják. Az új kötet voltaképpen nem más, mint „gondolataim és emlékeim; régi (egzisztenciális és esztétikai) témáim és régi szerelmeim találkozója".

Kundera esszéírói praxisának középpontjába érthető módon a regény került. Ezúttal is sokat töpreng a műfaj több évszázados útjáról, evolúciójáról, a korszak kihívásaira adott válaszkísérleteiről. Az origó számára Rabelais Gargantua és Pantagruelje, a regény őse, amely - mint hangsúlyozza - éppen az „ősi szabadság jóvoltából (...) hatalmas esztétikai lehetőségeket hord magában, melyek némelyikét valóra is váltotta utóbb a regény, másokra azonban sosem kerített sort. Márpedig a regényíró örökségébe nemcsak az tartozik, ami már megvalósult, hanem az összes lehetőség is. Rabelais erre emlékeztet minket." A mű ugyanis olyan páratlan formai gazdagságot mutat fel, amelyet három és fél évszázaddal később James Joyce-nál láthatunk viszont. Kundera hangsúlyozza, hogy a modern költészet úttörői nem az anti-költészet megteremtésével tüntettek. „Ellenkezőleg, Baudelaire óta arra tör a költői modernizmus, hogy elhatoljon a költészet lényegéig, legalapvetőbb sajátságáig." Azokat a modern regényeket, amelyekben ugyanez a törekvés érvényesül, „anti-regény helyett archi-regénynek" nevezi. Az archi-regény egyrészt „a csakis regényben elmondhatóra koncentrál", másfelől „életet lehel az összes elmulasztott, elfelejtett lehetőségbe, amelyet a regény négy évszázados története során felhalmozott". Ilyen archi-regénynek tekinthető Curzio Malaparte A bőr című műve, amelynek lapjain „a háború még tart, de kimenetele eldőlt. Még hullanak a bombák, de már másik Európára. Tegnap még nem volt kérdés, ki hóhér, ki áldozat. Most egyszerre elfátyolozza az arcát a jó és a rossz; az új világ egyelőre csalóka, ismeretlen, rejtélyes; a beszélő egyvalamiben biztos csak: ki meri jelenteni, hogy semmit se mer kijelenteni. Nem tudása átváltozik bölcsességgé." Olyan időpillanatban született tehát a Malaparte-regény, amikor a regény nem tehát mást, mint hogy magát a nemtudást tapogatja körül.

Természetesen más műfajokról és művészeti ágakról is olvashatunk a kötet lapjain.  A Találkozás négy tartóoszlopa a Bacon-, a France-, a Janáček- és a Malaparte-esszé (egyúttal ezek a kötet legjobb, legerősebb szövegei), közöttük, afféle kötőanyagként, más esszék, illetve rövidebb, két-három oldalas alkalmi írások, emlékezések, köszöntők, könyvkritikák sorakoznak. De mindvégig a korszak emberének tapasztalatát rögzítő alkotás mibenléte foglalkoztatja szerzőnket. Francis Bacon arcképei és önarcképei azért fontosak számára, mert „az «én» határait feszegetik. A torzítás mely fokáig önmaga még az egyén? A torzítás mely fokáig a szerettünk még a szerettünk? A szeretett arcra, ha elragadja tőlünk a betegség, a  téboly, a gyűlölet, a halál, meddig lehet még ráismerni? Hol a határ, melyen túl többé nem «én» az «én»?" Bacont „minduntalan Beckett tőszomszédságában" látja. „A modern művészet történetében Bacon és Beckett nem megnyitják a maguk útját, hanem lezárják." Éppen ezért Beckettet „a dráma művészetének utolsó korszakában", Bacont „a festészet történetének legvégén" helyezi el. Anatole France regényeiben az állandóan jelen lévő humor ragadja meg: „csodálatot éppen az érdemel, hogy milyen könnyed stílusban képes tárgyalni France a terror nyomasztó korszakát! Ehhez foghatót korának egyetlen jelentős regénye sem nyújt."„Az istenek szomjaznak az elviselhetetlenül drámai történelem és az elviselhetetlenül banális hétköznapiság társbérlete, s ez a társbérlet iróniától szikrázik, mert az életnek ez a két véglete minduntalan ütközik, felesel, csúfolódik egymással." Janáčeknek a Kundera által elemzett operájában (A ravasz rókácska) „sikerült elmondania azt, amit csak opera mondhat el: az elviselhetetlen nosztalgiát a csip-csup kocsmai locsogás után operában lehet kifejezni vagy sehogy: a zene negyedik dimenziójává lesz annak, ami nélküle jelentéktelen, észrevétlen, néma maradna".

Az ötödik kötetegység címe így szól: Szép, mint a sokszoros találkozás. Kundera itt Lautréamont-nak, a francia szürrealisták előfutárának híres sorát („Szép... mint a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon") variálja át. Olyan irányzatról van szó, amely szerzőnk (és több kedves művésze) számára is különösen fontos. Malaparte is szerette egykor a szürrealistákat, s „ha uszályukba nem szegődött is, talán fogékonyabbá tették a megtébolyodott valóság baljós szépségére, olyan valóságéra, ahol nem ritka «esernyő és varrógép» különös találkozása". Nem véletlen, hogy a huszadik század regényírói, Kafkától Carpenterig vagy Márquezig „egyre fogékonyabbak lettek a valószerűtlenség költészetére". Mert talán ez a legpontosabb kifejezőeszköz mindannak elmondásához, amit csak a regény mondhat el.

Mindeközben végig hallhatjuk Kundera erősen személyes hangját. Beszéljen akár Bacon festészetéről, Beethoven muzsikájáról, a világirodalom jelentős regényteljesítményeiről, egyúttal a saját alkotói műhelygondjait veti fel, a saját esztétikai, művészetfilozófiai dilemmáit sorolja elő. Ahogy maga fogalmaz: „Mikor egyik művész a másikról nyilatkozik, mindenkor önmagáról is beszél (közvetve, utalásosan), csakis ez ad súlyt értékítéletének."

Milan Kundera: Találkozás (Európa Kiadó, Budapest, 2010)

Darvasi Ferenc

Láthatatlan, titkos barátok

Molnár Ferenc, Mándy Iván, Kiss Ottó

Szép dolog kritikákat írni, folyamatosan szemlézni a kortárs magyar irodalom friss alkotásait, még szebb visszatérni régebbi olvasmányélményekhez. Egy korábban imádott könyvet újra végiglapozni valójában a lehető legjobb önismereti kurzusok egyike. Közhely, de minden egyes alkalommal mást és mást olvasunk ki ugyanazon sorok közül, legalábbis elég nagy baj, ha nem tud meglepetéssel szolgálni számunkra egy kötet. Mert ha nincs meglepetés, az az esetek zömében még véletlenül sem a szerző hibája, hanem a miénk, mert mondjuk ugyanabból a nézőpontból, monolitikusan szemléljük a világot, vagy szerényebben: a regény felvázolta helyzeteket. De ilyesmi igazából talán nem is lehetséges, hiszen az őt ért hatásokra az ember folyamatosan változik, mást tart fontosnak és kevésbé fontosnak, másra nyílik meg a gondolkodása. Ezért ha újraolvasunk valamit, az a saját személyiségünk változásáról is ad pontos képet. Nem beszélve most arról, hogy egy igazán jó könyv nem lesz semmivel rosszabb második, harmadik olvasásra.

Aztán vagy van idő vagy nincs elővenni a korábbi nagy könyvélményeket, ezeket a - Kempis Tamás szavaival élve - láthatatlan, titkos barátokat. Én folyton tervezem, és most nyáron jutottam el oda, hogy meg is valósítsam. Volt egy teljes szabad hetem, amikor se nyaralni nem mentem, se dolgoznom nem kellett, ekkor. Leszedve a polcról a kiszemelt köteteket, kicsit megijedtem. Ugyanis vagy húszat sikerült kiválogatni. Húsz könyvet nyilvánvaló, hogy nincs idő - főleg egy hét alatt - „letudni". Szűkíteni kellett a kört, a - diákosan, tinisen mondva - „kedvencekre", és azokra, amelyek valamiért éppen most igazán fontosak számomra. Az utolsó körben hét könyv maradt: a Moszkva-Petuski, A mi utcánk, a Xanadu, Az ellenállás melankóliája, és az a három, amiről most írni fogok.

Elsőnek Mándy 1959-es Fabulya feleségei című kisregényét választottam. Mint oly sok nagy mű, ez is egyetlen ötletre épül: ül a kávézóban két irodalmár, és egy harmadikról beszélget. Órákon át semmi mást nem tesznek, csak kollégájukról mesélnek, aki a végén, annyi múltidézés után, megjelenik a (könyv) valóság(á)ban is. A régi emlékek képzelgésekkel keverve. Mit lehet Mándytól nagyon jól megtanulni ebből a könyvből és egyébként is? Párbeszédeket írni elsősorban. És néhány ecsetvonással hús-vér figurákat teremteni. Ezt a kettőt mindenképp. Egy neves prózaíró mondta nemrég, hogy ő a harmadik, egyébként sikeres kötete után jött csak rá, mikor forgatókönyvírói munkát kapott, hogy nem tud rendes párbeszédeket írni. Nos, Mándy tud, neki mondjuk a szerencsétlensége volt a szerencséje: mikor a „rendszer" margóra szorította, a rádiónak írt darabokat, ott volt ideje megtanulni a dialógusteremtés csínját-bínját. Önéletrajzi jellegű is a könyv tehát, persze ennél a szerzőnél sosem kell holmi tolakodó személyességre gondolni. Csak, hogy hősei is a rádiónak írnak például. Szinte semmi tájleírás nincs a regényben, nincsenek hosszú monológok, majdnem csak párbeszéd párbeszéd hátán, de azok kiválóak. Fabulya és Eszter egyszerre torokszorító és végtelenül humoros kirándulása meg külön elemzést érdemelne, valóságos gyöngyszem. Csak azért nem idézem, mert túl terjedelmes lenne.

Mándy után Molnár Ferenc következett. Már majd' tíz éve elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, A Pál utcai fiúkat minden évben elő fogom venni. „Persze", nem tettem, de azért a mostani már a harmadik olvasat volt. A történetet mindenki ismeri, nem is kellene róla okoskodni. Most talán az fogott meg leginkább belőle, ahogy a szerző a bűn és a bűnhődés viszonyáról beszél Geréb és Nemecsek kapcsán (utóbbinál persze nem is beszélhetünk bűnről, csak bűnhődésről). Biztosan született már számos olyan elemzés, amely az érettségük felől vizsgálta a szereplőket: hiszen emiatt is érdekes karakterek ezek a tizennégy éves fiúk, a gittegylet például még egy kimondottan gyerekes szerveződés, a grundért folyó harc már más kategória. Vagy ahogy a felnövésről beszél Molnár, a halál kapcsán. Hogy Boka felnő, viszont a többiek nem tudnak Nemecsek esetével mit kezdeni. Szerencsére azért a vörösingesek sem olyan nagyon rossz fiúk. Annyival azért persze rosszabbak, hogy ne őket szeressük. Ha a Pál utcaiaknak szurkolunk, akkor az okosabb, intelligensebb gyerekek mellett tesszük le a voksot: hiszen ők nívósabb helyre, a gimnáziumba járnak, míg a vörösingesek „csak" a reáliskolába.

Az persze külön öröm, hogy a helyszínek majd' mind ismerősek. A Köztelek utcánál álló egykori dohánygyár most a református egyházkerület épülete, annak könyvtárában dolgoztam évekig. De a többi ferenc- és józsefvárosi utca is. Tudjuk, a Pál utcai grund nincs meg, beépítették. A Füvészkert viszont él és virul, gyönyörű hely, érdemes elmenni, mindössze 600 forint a belépő. A pálmaház, a fenyők, és a Sziget. Van ugyanis tó, és egy kis híd (körülbelül 2-3 méter hosszú) is, akár a könyvben. A képzeletünkben élő, Molnár Ferenc-i Szigethez képest a valóságos ici-pici. És egyébként ha már Füvészkert: Térey készülő könyvében, a Protokoll munkacíműben is van egy itt játszódó fejezet. Búcsúzóul egy-két mondat a könyvből: „A tintatartó kedélyesen csöpögtette a zsebébe a sötétkék levet, és Boka mit sem sejtve húzta ki  a zsebéből a kezét. De ezzel nem törődtek, Boka a falhoz kente a kezét, aminek az lett a következménye, hogy a fal tintás lett, de a Boka keze viszont nem tisztult meg." Humor Molnár Ferenc-módra, és még egy hasonló, Nemecsek monológja az einstand kapcsán: „hiába is voltunk mi öten, ők ketten [a Pásztor-testvérek] olyan erősek, hogy tízet is elvernek. És nem is szabad minket úgy számítani, hogy mi öten vagyunk, mert ha baj van, akkor a Kolnay is elszalad, és a Barabás is elszalad, hát csak hármat szabad számítani. Esetleg én is elszaladok, hát csak kettőt szabad számítani. És ha esetleg mind az öten elszaladunk, akkor se ér az egész semmit, mert a Pásztorok a legjobb futók az egész múziumban, és mink hiába szaladunk, mert utolérnek."

Kiss Ottó Szövetek című könyvét is harmadszor olvastam. Elsőrangú mű, furcsa, hogy nem szerepel igazából a köztudatban. Száz oldal az egész, egy-egy hosszúmondat egy fejezet, az előző fejezet utolsó tagmondatával vagy annak alig módosított verziójával kezdődik a következő egység. Határ menti mikrovilág, alig pár szereplő, és minden, de minden benne van, amiről érdemes beszélni, példának okáért a szerelem, a halál, a hit, a bűn és bűnhődés-tematika, és mindez finom, érzékeny leírásokban. És nem csak a bűn és bűnhődés köti össze A Pál utcai fiúkkal, hanem a homokbombák, sáncok, haditervek, a grundosat idéző játék (a téma legújabb variációja Dragomán György Fehér királya). A Nenadov gyerek alakja, az áldozaté meg persze kissé Nemecsekre hasonlít. Nenadovnak csak akkor hangzik el a keresztneve, mikor meghalt - később Háy A gyerekben is ugyanezt az eljárást alkalmazta: csak mikor halálán van főhőse, használják a többiek a „rendes" nevét. Van itt vérfertőzés is, akár később a Virágzabálókban vagy a Tánciskolában.

És akkor még nem is idéztem, pedig van mit, például: „köztudott (...), hogy nagy hidegben nem lehet világgá menni". Vagy egy még szebb: „ahogy befordultam a sarkon, szembejött velem a lány, először azt hittem, csak odaképzelem, de nem, mert közeledett, és mosolygott, hátranéztem, hogy tán jön utánam valaki, azon mosolyog, a lány ettől még jobban mosolygott, mert nem jött utánam senki". A Szövetek tele van titokkal, Kiss Ottó remekül adagolja ezeket, lett légyen szó a szerelemről, a szexuális érésről, a halálról, vagy csak egy-egy különleges alakról, amilyen például a tárcsás ember. Okos a címadása, és okos a felépítése, de én nem az eszessége miatt szeretem Kiss Ottó prózáját és ezt a könyvet. Pont' nem az eszessége, hanem az érzelmessége miatt; és akkor itt kínálkozik az alkalom összekötni Molnár, Mándy és Kiss Ottó világát: mindhárom férfiakhoz képest rendkívüli érzékenységű író. És ha már itt tartunk, én mindig szerettem ezt a líraisággal telített prózát - ami mellesleg nem a magyar próza fővonala, hiszen a kánon az agyas, filozofikus epikát, Nádast, Esterházyt, Kertészt preferálja. Persze, nem azt akarom mondani, hogy ne lenne jogos őket piedesztálra emelni - azt viszont már igen, hogy számomra valahogy mindig vonzóbb volt a líraias próza. De ez nyilván alkat kérdése is...

Az említett könyveket az alábbi kiadásokból olvastam:

Mándy Iván: Fabulya szerelmei = M.I. regények I. (Palatinus, Budapest, 2005)

Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk (Móra, Budapest, 1975, 20. kiadás)

Kiss Ottó: Szövetek (József Attila Kör-Kijárat Kiadó, Budapest, 1999)

Szepesi Dóra

Kortársunk: az angol líra

„Levél barátomnak"

A kortárs irodalom olvasása azzal ajándékoz meg, hogy semmin sem tudok meglepődni, annyi a téma, annyiféle a stílus és a feldolgozás módja, olyan sokféle látomásra lehet rálátásom. Ez viszont mindig újra elcsodálkoztat! Szép paradoxon! Vagy inkább úgy áll a dolog, hogy véges számú téma végtelen számú és stílusú feldolgozásával találkozom. Izgalmasak a még nem lezárt életművek, van valami sodrásuk, hiszen élnek, még alakulnak. Vajon jó-e nekem, kell-e nekem, hogy ennyiféle vízióba belelássak? Nyilván igen, különben nem csinálnám - és végtére is valamivel foglalkozni kell, akkor pedig legyen az legalább ennyire izgalmas! Kikapcsolódásképpen olvasok nem kortársakat is, ők ugye véges számban állnak rendelkezésre, (bődületes), van mód a válogatásra és meglepetések is érhetik az embert.  Régen volt például ennyire jó ötletem, mint januárban, amikor elhatároztam, hogy most nem egy tízévenként esedékes haladó angol társalgási nyelvtanfolyamra iratkozom be, hanem verseken keresztül próbálok az „English Genius" közelébe férkőzni. Azóta órákat veszek Erdődi Gábor költő, műfordító barátomtól - olyan ez, mint egy kis szeminárium, az angol romantika nagyjainak vízióiba nyerek bepillantást: van visionary költő, úgy mint William Blake, aki meg is metszette képben a látomásait, aztán megírta őket - vagy melyik volt előbb, ki tudja? És van késői ihletettje, Dylan Thomas, aki belezúgott nyelvének hangzó világába, így hát ő phonic poetry-t, fónikus költészetet művel. Aztán ott van az egyedülálló, különös John Keats, aki talán egyetlen tavaszon írta meg azt a néhány szonettet, és ódát, ami alig 26 évnyi életének műve lett. Az ő világa egyenesen elragad - persze mindig annak a világa varázsol el, akivel éppen foglalkozom, de mégis, jóformán járunk Johnnyval. Mindegy, hogy kétszáz éves, ugyanabba a regiszterbe tud kerülni rezonanciájával, ahová kedves embereim. Éjt nappallá téve képes kísérgetni finom szellemével. Leveleit is olvasom. Milyen kár, hogy a mai ember ritkán levelez a levelezésnek ezen a módján, amikor posta vitte-hozta a tintával papírra vetett sorokat - ehelyett szétsürgetjük, elaprózzuk magunkat újdonsült e-mail stílben. Ám ha netán úgy tűnne, szidom, nem szidom a netet. Egyáltalán nem, inkább idézek Johntól... Egy barátjának írta például ezt: (...) nem érezném jól magam, ha üres mondatokat gyártanék neked. Adósod vagyok, s mindig is az maradok. Van valami csöndes öröm abban, ha az ember barátai szeretetére bízhatja magát, ahogy az albatrosz alszik széttárt szárnyakon a légben. Én neked pincében hűlő borod leszek, s minél észrevétlenebbül vagy inkább tétlenebbül bújok meg a hátsó fal valamely rekeszében, annál gazdagabb falernusi ízekkel örvendeztetem meg ínyed, mikor kortyolsz belőlem. (...) Baráti szeretettel, John Keats." Soha ilyen szépet nem olvastam! Igen, ez egy idézet volt tőle, „a Szépség költőjétől", akit újabban tanulmányozok, olvasok, és verseinek fordításával is próbálkozom, csak úgy, örömömre. (A tücsökhöz és a szöcskéhez verslábaival például ugrásszerűen fejlődök...) John Keats 1821-ben halt meg 26 éves korában. Tüdőbajban. Hazájától és szerelmétől távol, Rómában. Keats levelezése a L'Harmattan Kiadó jóvoltából ismét megjelent Péter Ágnes fordításában, szívesen ajánlom a Kedves Olvasó figyelmébe! Hogy mi is újra inspirációt kapjunk belőle, hogy levelezzünk! És ilyen hőfokon. Miért nem írunk? Mi tart vissza? ... aztán mit szóljunk ahhoz, hogy Shelley úgy fulladt vízbe hajókázás közben, az olasz partoknál, hogy a zsebében kedves kortársa, Keats verseskötete lapult? Keats kedvence pedig Shakespeare volt, aki még nem is állt olyan távol tőle korban, - örökifjú az örökkön ifjak között! -, milyen romantikus például, hogy Keats, a  „Bár volnék, mint te, Csillag, oly örök" kezdetű Utolsó szonett címen ismert versét egy Shakespeare kötet üres lapjára írta! A Keats levelezésen és az angol verseken kívül ajánlom olvasásra a fordításköteteket, - csemege összevetni a fordításokat is -, többek közt a Lyra Mundit. Szabó Lőrinc, Tóth Árpád, Babits és Weöres is fordított angol romantikusokat, nem beszélve kortársunkról, Erdődiről, akinek átültetésében (angolból, mert oroszokat is fordít, például a csodás Jeszenyint!) a következő kötetek jelentek meg:  Blake Az Ártatlanság és a Tapasztalás dalai, William Butler Yeats: A költő esdeklése, Dylan Thomas A csontnak partjain. És persze fordít ő Keats-t is, de abból még nincs könyv. Ellenben készül egy újabb Dylan Thomas fordításkötete. Itt kell megjegyeznem, hogy nemrég volt Dylan-est a Virányosi Közösségi Házban, ahol Erdődi Gábor ihletett fordításaiból hallhattunk: Závori Andrea színművész remek szerkesztésében, előadásában lényegült át Dylan, és Huzella Péter is énekelt, gitározott saját megzenésítésében néhány dalt. Dylanhez egyébként olvasva szerintem sokkal nagyobb munka hozzáférni, mint az interpretáló művészet közvetítésével.  Gratulálok! Nagy hatással volt rám az est. Valamit leszűrtem belőle, amit ha leírok, talán bolondnak néznek, de nem bánom, nézzenek. Azt szűrtem le magamnak az est után, hogy ezek a tartalmak annyira zseniálisak, hogy már akár nyugodtan meg is lehet halni. Nem kell már semmit alkotni, hiszen Dylan olyanokat írt le a léttel kapcsolatban, amiket emberi lénynek tudnia lehet (fordítója, Erdődi kozmo-erotikusnak nevezi költészetét), mert hogyha ezek így jelen vannak a világban, akkor köszönöm szépen, nem is kell más. Itt tartok, illetve itt tartottam akkor az est után, napokig. Ám a keresés folyik tovább. Hiszen mindigre kell, hogy legyen a pincénkben hűlő bor. És a legszebb borok egyike a költészet, a költői beszéd.

Ajánlataim:

William Blake:

A tigris

Tigris! Tigris! Szikra-szem

rém-erdei éjjelen,

Míly isten gyúrt nap alatt,

szimmetrikus szörnyalak?

Milyen mélység s milyen ég

Ó, mi tűztől szemed ég?

Milyen vágytól szárnyasult

ki merész, e tűzbe nyúlt?

Milyen váll és ó, mi csíny

csavart szíved izmain?

S mikor elsőt vert szived,

szörnyű lábak? Szörny-kezek?

Míly kalapács? Míly fogó?

Agyad szülte míly kohó?

Milyen üllő? És mi kéz

terrorod volt gyúrni kész?

S míg csillag dárdát vetett

s könnyel öntött mennyeket,

Művére mosolyt dobott?

Ki bárányt, az alkotott?

Tigris! Tigris! Szikra-szem

Rém-erdei éjjelen,

Míly isten gyúrt nap alatt,

Szimmetrikus szörnyalak?

(Erdődi Gábor fordítása)

Shakespeare:

18. szonett

Arcodhoz mérten mi a nyári dél?

Te bájosabb vagy s józanabb sugár

Rügy-szüzeket ráz a májusi szél

S a nyár kölcsönbérlete már lejár.

Olykor az ég szeme még tűzzel ég,

De arany arcán egyre több homály.

Néha a széptől már letér a szép,

Forgandó természet nem tépte bár.

De a Te Örök Nyarad sose vész,

Dús kincseit sosem hullajtja el,

Halál se henceg, hogy árnyába vész,

S örök szómban Időhöz nősz te fel,

Míg ember lát s veszen lélegzetet,

Él versem: s az lehel rád életet.

Erdődi Gábor fordításában - 1991. XII. 14-20.

John Keats:

Fannyhoz

Kiáltom, szánj! Könyörgöm, hogy szeress,

Ne égessen e tantaluszi kín.

Légy állandó, hűséggel egyenes,

Kendőzetlen lássanak szemeim.

Ó tündér-bájod mindenestül add,

Alakod, szépséged édes hevét,

Szerelmed, csókod, eszményi arcodat,

Mell milljom forró fejér gyönyörét.

Testestül-lelkestül add mindened,

Ne tartsd meg hát egyetlen atomod,

Vagy rabságban tengődve, meglehet,

A tétlenség ködén tán föladod

Lét céljait - s az agy szájpadlatán

Elvész az íz - s a vak becsvágy talán!

Fordította: Erdődi Gábor 2009. január (új változat)

Dylan Thomas:

A női méh és a női sír...

(The womb and the woman's grave...)

A női méh és a női sír

oly rokonok - elmúlt az ujj

s a fonál - nincs vajúdás gyümölcse

mely Istentől nem fohász

erőt, mi benne nincs

A méh a nőben rejlő élet

és a nő maga:

A sír a nőben rejlő halál.

Az istentől kapja

S néki is adja vissza.

Vissza mi teste birtoka

s Őtőle csöpp halált veszen

Ezt nem tudhatja férfi.

1931. (17 éves!)

Fordította: Erdődi Gábor  2010. VII. 5.

Ménesi Gábor

„Maradt egy árva fa"

Ha jelen írás élére mottót helyeztem volna, akkor az a következő lenne: „Mándy Iván titokzatos író. [...] Öntörvényűsége - az öntörvényűek között - teszi azzá, művében, világában minden ismerős és világos. Mégis, mint minden evidencia - titok marad kicsit." (Balassa Péter) Már szinte közhely, hogy Mándyról írni, legalábbis szövegeiről érvényesen, dialógust kezdeményezően, elemző, értelmező, feltáró igénnyel szólni, az életművet megszólítani rendkívül nehéz feladat. Mindez nem választható külön a Balassa által említett rejtélyességtől, amely az újabb értelmezések tanácstalanságát és zavarát kiváltja. A Mándy-művek befogadói horizontját ráadásul hosszú időn keresztül elsősorban az ideológia formálta. A hivatalos irodalomkritika a nagyváros krónikását látta (akarta látni) az íróban, s a realista ábrázolásmódot kérte rajta számon, lehetőség szerint egy nagyregény megalkotását. Mándy azonban nem volt hajlandó engedményeket tenni, töretlenül haladt tovább a maga által kijelölt úton.

A Palatinus Kiadó 2003-ban fogott nagy vállalkozásába, a Mándy-életműsorozat megjelentetésébe, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy jobban ráirányítsa a szakma és az olvasóközönség figyelmét az író műveire, remélhetőleg újabb olvasatokat, elemzéseket implikálva. A sorozat szerkesztői alapvetően műfaji szempontok mentén csoportosították a szövegeket, s ennek megfelelően adták közre az egyes köteteket. Munkájuk közben láthatóan szembesültek az említett megközelítés problematikusságával, azzal a kérdéssel, mely írások utalhatók a novellák (illetőleg novellaciklusok), vagy a regények (esetleg kisregények) körébe. Mándy szövegeit ugyanis alapvetően a hagyományos formák és műfaji kódok felülírása, a műfaji határok átlépése, illetőleg felszámolása jellemzi. A lineáris cselekményvezetés helyett emlékek, benyomások, történetfragmentumok, képek és hangok egymásutánja sorakozik, s Mándy sajátos atmoszférája teremti meg a kohéziót műveiben. Az író jelenetezését, vágástechnikáját a legtöbb kritikus a filmszerűség fogalmával próbálta leírni. Elsőként Makay Gusztáv beszélt erről A csőszház című kisregény kapcsán, mások montázstechnikát (Doboss Gyula), vagy hangjátékszerűséget (Balassa Péter) említettek, hangsúlyozva módszer és az ábrázolt tárgy összekapcsolódását. Mándy bármiféle kommentárt feleslegesnek tart, írói „programja" elsősorban abból áll, hogy „kamerájával" rögzíti az állóképekbe sűrített jeleneteket, majd az így létrejövő „filmkockákat" a befogadó elé tárja, mintegy levetíti.

Számomra legizgalmasabb a Novellák három kötetének olvasása volt. A kiadvány segítségével áttekinthető az a fejlődési ív, ahogyan az író az első, hangpróbáló, ám számos későbbi alapvonást felmutató novelláktól eljut az utolsó kötetek minimalista törekvéseiig. Bejárva Mándy univerzumát a huzatos lépcsőházban velünk szemben baktat Arnold bácsi, mintha múlt és jelen határán bolyongana. „Köd... ónos szitálás. Változás nem várható. Az idő ismétli önmagát" - közli a rádió recsegése. Az Egy este című novellában Zsámbokyhoz egy fiatal lány érkezik kerékpáron, és szinte észrevétlenül csúsztatja az író elé a Charta '77 perében született ítéletek elleni tiltakozó ívet. A novella hátralévő részét az aláírások böngészése, a nevek olvasása és a hozzájuk fűzött kommentárok teszik ki. És természetesen végig jelen van a dilemma: aláírni vagy nem? Csaknem valamennyi novellában felbukkannak a cetlik, azt jelképezve, hogy az egész rekonstruálása helyett csupán a mozaikok rendezgetésére van lehetőség.

Mándy posztumusz kötete, A légyvadász címadó novellájának központi figurája szüntelenül a legyet figyeli. A várakozás abszurd szituációja, az emberi lét bizonytalanságát szimbolizáló állapot egyértelműen Beckett drámáját idézi fel az olvasóban. Ekkorra még szikárabbá válnak Mándy mondatai, a kihagyásos alakzatok, a hiányok és csöndek még markánsabban vannak jelen, s a valódi jelentés nemegyszer az elhallgatásokban, a sajátos vágásokban képződik meg. Mándy gyakran él a bizonytalanság-elbizonytalanítás eszközeivel, ezeket jelzi a kérdő mondatok sokasága, a feltételes mód alkalmazása, a mondatot lezáró írásjelek helyett a három pont jelenléte. Egy rövid, látszólag jelzésszerű Mándy-mondat valójában a teljesség hordozója, s mindazt képes érzékeltetni, amely látszólag a kimondhatón túl húzódik meg.

A tárgyak pedig mindvégig a szövegek középpontjában állnak: a megvetett ágy, egy pizsama, egy pár papucs, egy földre ejtett cédula, egy asztalra dobott, nemrég még olvasott könyv, egy távirat, egy levél az ember hiányát, egykori jelenlétét őrzik. A lepusztultság látványa, a szemétkupacok, az omló vakolatok, a lerongyolódott falak, az elmagányosodott tárgyak voltaképpen az emberi lélek kivetülései, az ember determináltságának, létbe vetettségének szimbólumai. Ezek a tárgyak nem csupán magányosak, hanem sértődöttek, ingerültek is, magukra veszik (egykori) tulajdonosaik örömét és szenvedéseit. Ugyanakkor a fa - ciklikusan pusztuló, majd újrasarjadó részeivel - az öröklét szimbólumaként Mándy világában is fontos szerepet tölt be, a pusztulással szemben az életerőt mutatja fel, azt sugallva, hogy talán nem reménytelen minden, ott kell megpróbálni élni, ahol élni adatott: „Az utcák felásva. Táblák. Behajtani tilos táblák. / De hát nincs is hova behajtani. És nincs is, aki behajtson. / Sötét árkok, mély gödrök. Sírgödrök, ahonnan már a halottak is kivesztek. / Az emberek eltűntek. A tiltások megmaradtak. / Az infánsnő még egyszer visszanéz a házra, a kapualjra, az udvarra. A vékonyka fára az udvaron. Eltűnik, szertefoszlik a levegőben. / Maradt egy árva fa." (Huzatban)

És számos fontos pillanatot idézhetnénk még. De hely hiányában be kell érnünk ennyivel.

Mándy Iván: Novellák I-III. Palatinus Kiadó, Budapest, 2003

Bene Zoltán

Egy nyomasztó jövendő küszöbén

J. M. Coetzee életművében rendhagyó regény a Szégyen: lineáris történetmesélés, hagyományos mondatfűzés, tradicionális világszemlélet, könnyedén beazonosítható tér és idő; semmi trükk, semmi bonyolítás. Maga a történet is egyszerűnek tűnik - első olvasatra. Adott egy egyetemi oktató, aki két válás után egy prostituált rendszeres látogatójaként „tudja le" testének egyes biológiai szükségleteit, míg el nem csábítja egy tanítványát, a viszony ki nem derül, őt magát pedig ki nem rúgják, mehet vidékre, a lánya nyakára.

Ez az egyszerűség azonban csak látszólagos. Először is: David Lurie, a címszereplő viszonya a Soraya nevű prostituálttal sokkal szorosabb, mint az efféle viszonyoktól az elvárható lenne. További pikantériája az „ügynek" Soraya muszlim volta, sőt: hamar kitűnik, hogy a nő muszlim családanyaként, kvázi „másodállásban" örömlány. A főhős és Soraya kapcsolata is emiatt szakad meg: Lurie megtudja, hogy a nő családban él, miután a nő számára vállalhatatlanná válik a kapcsolat, amely éppen a személytelenségre épült mindaddig. Ezután „csábítja el" Lurie a tanítványát, Melanie-t. Ez sem olyan szimpla eset, amilyennek előszörre látszik. Szigorúan nézve az eseményeket, mondhatnánk, a tanár félig-meddig erőszakot tesz a tanítványán. Vagy minimum visszaél a helyzetével, magyarán a hatalmával. Azonban nem ennyire fekete-fehér a világ, még Dél-Afrikában sem. Mert Melanie viselkedése nem egyértelmű, motivációi nem nyilvánvalóak. Kétségtelenül többnyire nem kezdeményez, világos, hogy inkább passzívan éli át a vele történteket, mintsem aktív közreműködő volna, mégsem lehet kijelenteni, hogy akarata ellenére szenvedi el a viszonyt a tanárával. Mindez nem menti Lurie-t, ám jelentősen árnyalja a képet.

Az eltanácsolt tanár a lányához utazik vidékre. A lányához, aki egy farmon gazdálkodik - egyedül. A lány leszbikus, s ez Lurie-t tulajdonképpen esztétikai értelemben zavarja, erkölcsi fenntartásai azonban emiatt nincsenek. Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek előítéletei, azonban ezek az előítéletek nem erősebbek a bármely más társadalomban jelenlévőknél. Egy felületes olvasatban könnyen kialakulhat a nézet, miszerint Lurie pusztán egy letűnt korszak, nevezetesen az elavult apartheid-szemlélet és egy erősen patriarchális („machós") látásmód foglya, ám Coetzee hőse sokkalta több a múlt meghaladott nézeteinek megtestesülésénél.

Lurie lányának farmján félig alkalmazottként, félig társbérlőként él egy fekete bőrű férfi, Petrus népes családjával. Ez a helyzet és az ebből fakadó események újfent csak az apartheid előtti világ és az új világ szembeállítását, erkölcseik mérlegelését kínálják. A fehéreknek ugyanis súlyos atrocitást kell átélniük: a férfit megverik, a lányát megerőszakolják. A megaláztatás mögött gyaníthatóan Petrus áll. Célja egyértelműnek tűnik: a farm megszerzése, s talán egyfajta bosszú is a „fehér gazdákkal" szemben. Lurie lánya mégsem tesz lépéseket a támadói ellen, amint arról sem vesz tudomást, hogy a háttérben talán maga Petrus állhat, akiben korábban vakon bízott. Inkább reménytelenül éli tovább sivár életét. Maga Lurie eleinte megpróbálja visszaszerezni az önbecsülését, ám végül ő is a vezeklést választja, a kilátástalan vidéki életet, az ingerszegény környezetet.

Ha mindezek alapján azt gondoljuk, Coetzee az apartheid előtti értékrendet, életmódot, társadalmat állítja szembe az apartheidet követővel, a regény egyik síkján bizonnyal igazunk van. Az apartheid előtti gőg, felsőbbrendűség-tudat valóban szembesül a nyugatitól erősen eltérő erkölcsökkel, a mindenáron való boldogulás megnyilvánulásaival (erőszak, a tulajdonjog semmibevétele, agresszió). És Coetzee mindkét Dél-Afrikát elítéli, ám mivel nem idealizálja az apartheid fölszámolása utáni állapotokat, úgy tűnhet, az apartheidet jobb színben tünteti föl, mint amilyen valójában volt - talán még az új Dél-Afrikánál is szebbnek látja, láttatja. Ha felületesen és előzetes koncepciókkal olvasunk, bizonnyal így fogjuk érezni. Hiszen Lurie bukásában és megaláztatásában is szimpatikusabb figurája a regénynek (pontosan intellektualitásának magasabb foka miatt), mint a vele szemben állók (az erkölcs- és jogvédő szerepében tetszelgő egyetem, valamint az országukat visszafoglalni kész feketék). Ám az is nyilvánvaló, hogy Lurie értékrendje sem magasrendű, és nem is fenntartható. A Szégyen Dél-Afrikájának jövőbeli kilátásai pedig hajszálra olyan nyomasztóak és félelmetesek, amilyennek ama jövendőt Coetzee a Michael K élete és kora című regényében lefesti...

J. M. Coetzee: Szégyen, Pécs, Art Noveau, 2007.

Neszlár Sándor

Kollár Árpád-laudáció

NemSzarajevózni jöttem, azaz elmélkedni, pontosabban lelkesedni, az előbbit inkább meghagynám a kritikusoknak, különben is, a lelkesedéshez nem kell tudományosnak lenni, elég csak annak látszani. Egy lelkes köszöntésben, melyről jó, ha előre tisztázzuk, mindenféle felkérés nélkül íródott, nos, egy lelkes köszöntésben nem kell lefutni a kötelező tiszteletköröket, hogy például: elhelyezzük Kollár Árpádot a magyar irodalom csillagos egén, nem kell megemlítenünk, hogy költ, hogy fordít, ha kell, ügyesen szervez irodalmi fecsegéseket, fesztiválokat, hogy éppen ma 30 éves, boldog születésnapot, azt sem kell megemlítenünk, hogy (nem) Szabadkán született szüretelni szeretett, mert nem elengedhetetlenül fontos, nem kell párhuzamokat, illetve elmozdulásokat megfigyelnünk az első, a például a madzag, és második, az imént mantrázott[1], Nem Szarajevóban című kötetei között, így nem kell megemlítenünk azt sem, hogy mindkét kötet elején egy-egy szoborral kapcsolatos citátum olvasható, nem kell kiveséznünk, hogy ez az új kötet három ciklusból áll, melyek címei: Homokféreg, Szarajevóban nem és Utómunkálatok, nem kell megszámolnunk, hogy a fejezetekben olvasható versek száma 4, 9 és 35, hogy az első fejezetben kvázi tájverseket olvashatunk, a másodikban Szarajevó a táj neve, a harmadikban pedig hangsúlyosabban jelenik meg az emberi lét, nem kell megemlíteni azt sem, hogy a Fiatal Írók Szövetségénél (FISZ) jelent meg a kötet 2010 nyarán, nem kell kiemelnünk a kötet csinosságát, hogy mennyire elegáns, hogy mennyire jó a tapintása, hogy szokatlan a mérete (12 x 24 cm), hogy nincs fülszöveg (amit így nem is lehet számon kérni a köteten), se egy kép a szerzőről, hogy a kötetben felhasznált képek a Szabadkai Történelmi Levéltárból vannak, hogy a kötetet Czipor Adrienn tervezte, és Mészáros Márton felelős szerkesztette, nem kell pironkodnunk, hogy azért vannak gyenge versek is a kötetben, itt címeket most nem említenék, nem kell elmerengenünk azon sem, hogy kinek, kiknek szólhat ez a kötet, kiknek lehetne ajánlani, sőt nem kell panaszkodni azon sem, hogy ejnye, de nem olvasnak, de keveset olvasnak, de kevesen olvasnak keveset manapság, hogy a gaz, randa (sic!) kiadói emberek pedig nem restek minden szerkesztői értekezleten a regény felsőbb-, illetve a líra alsóbbrendűségét kiemelni, szerencsére nekünk nem ezekkel kell foglalkozni, hanem egyből belekezdhetünk a végső és igazából egyetlen valós kérdés taglalásába, tudniillik:

Van-e tétje ennek a verseskötetnek?

Mi ez a tét dolog? Szerény megfigyelésem szerint az irodalmi diskurzusok végső stációja mindig leegyszerűsödik, lényegében a jó és a rossz között dilemmázik, ami annyit tesz, hogy most akkor: zseniális-e vagy szar-e az adott szöveg. Lássuk be, a tét az mégiscsak elegánsabb megfogalmazás, és talán a szimpla: tetszik, jó, szép, izgalmas kijelentéseken túl is mutat.

(Vigyázat, lelkesedés következik! Örömmel jelentem, hogy van tétje Kollár Árpád Nem Szarajevóban című kötetének. Kész, pont. Tessék elolvasni! Röviden ennyi, jöhet a taps, a pezsgőzés, dedikációra ácsingózás etc.)

Még annyit, hogy a kötet igazi erényét abban látom, hogy párbeszédre képes, nem csupán a kortárs magyar lírával, hanem a kortárs világirodalommal is, és hogy olvasónként emlékeztet a nyitottság fontosságára, mert különben:

„Ahogy a kihalás szélén lévő törzsek

felfalják a zsíros skalpok alatt

bűvös igét csempésző hittérítőket,

lassan felemésztem én is a rezervátumot."

(Elhangzott 2010. július 13-án, a Kassák Múzeumban.)

Szarajevó mantra

nem szarajevóban, fajzó arabs vennem, ajzó bennem varas, ajzó bennem varsa, ajzó manna versbe, ajzó nemben varas, ajzó nemben varsa, amaz benn sevrója, arab menjen sózva, arabs józan menve, arabs józan nevem, arasz bennem óvja, arasz bója vennem, arasz jóba vennem, arasz jóban menve, arasz jóban nevem, arasz nemben óvja, aszó rabja vennem, avar baszó menjen, avar jóban szemen, avar menjen szabó, avar menjen szóba, avar menjen zsabó, avar nejem szóban, avas bennem rajzó, avas nemben rajzó, baja rózsa vennem, baja szaró vennem, baja szóra vennem, barna manó vejsze, barna nejem sózva, barna óvja szemen, basa rajzó vennem, baszó manna verje, baszó marja neven, baszó marja venne, baszva enne rójam, baszva ennem jóra, baszva ennem rója, baszva jóra menne, baszva menne rója, baszva nejem róna, benn meós zavarja, benne jóra szavam, benne marja sózva, benne marós vajaz, benne mars vajazó, benne rajzó vasam, benne rója szavam, benne rójam savaz, benne rójam szava, benne rójam vasaz, bennem java rózsa, bennem java szaró, bennem java szóra, bennem jóra savaz, bennem jóra szava, bennem jóra vasaz, bennem rajza savó, bennem rajzó sava, bennem rajzó vasa, bennem rója savaz, bennem rója szava, bennem rója vasaz, bennem savó zajra, bennem sója zavar, bevesz jóra manna, bevesz manna rója, bója ennem ravasz, bója ennem szarva, bója manna szerve, bója menne ravasz, bója menne szarva, bóra manna vejsze, bóra menjen savaz, bóra menjen szava, bóra menjen vasaz, bórsav ennem zaja, bórsav menne zaja, bravó nemez sajna, ennem jóba ravasz, ennem jóba szarva, ennem rabja sózva, ennem róva szabja, eresz manó vajban, eszem róna vajban, eszme róna vajban, ezen marós vajban, ezren jóban vasam, ezres manó vajban, java nemben rózsa, java nemben szaró, java nemben szóra, java róna szemben, jóba manna szerve, jóba menne ravasz, jóba menne szarva, jóban neme ravasz, jóban neme szarva, jóban nemes zavar, jóban nemez varas, jóban nemez varsa, jóember szavanna, jóra nemben savaz, jóra nemben szava, jóra nemben vasaz, jóra neven szamba, jóra szamba venne, maja versben zóna, manna óvja zsebre, manna szabó verje, manna szóba verje, manna verje zsabó, manó rezes vajban, manó versben zaja, manóba neje szarv, manóba neves rajz, manóba nevez sarj, marja neve szóban, marja neven szabó, marja neven szóba, marja nevez sóban, marja szabó venne, marja szóba venne, marja venne zsabó, maró nesze vajban, maró neven szabja, maró szabja venne, marós vajban zene, menjen sóba zavar, menne rabja sózva, menne róva szabja, menve rajza sóban, menve róna szabja, menve sóban zajra, mezben nóva sarja, mezben róna savja, mezben róna vajas, mezben róva sajna, nejem sóban zavar, nemben rajza savó, nemben rajzó sava, nemben rajzó vasa, nemben rója savaz, nemben rója szava, nemben rója vasaz, nemben savó zajra, nemben sója zavar, neme rózsa vajban, neme szaró vajban, neme szóra vajban, nevem rajza sóban, nevem róna szabja, nevem sóban zajra, neven rója szamba, nóva rabja szemen, rajza sóba vennem, rója szamba venne, róna szeme vajban, sóba vennem zajra

[1] Eredetileg a Mantrát olvastam fel először; ns

Kollár Árpád: Nem Szarajevóban (Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2010)

Benedek Szabolcs

Uwe Tellkamp: A Torony

Egy modern utca modern házában töltöttem a szocializmus utolsó tizenkét esztendejét - akkoriban ugyanis modernnek tekintettek mindent, ami vasból és betonból készült. Az utca olyannyira új volt, hogy egy alig pár évvel korábban elhunyt miniszterről kapta a nevét. Ma természetesen már másként szerepel a térképeken. Tizenkét évvel az odaköltözésünk és pár héttel az elköltözésünk után a kommunista miniszter neve eltűnt az utcatáblákról, a helyére Nagy Imre került. (Különben ha nem tévedek, személyesen ismerték egymást a kommunista miniszterrel.)

Bár utcát említettem, annál jóval több volt: egyfelől a két oldalát elválasztó négysávos út okán (nem beszélve a parkolósávokról), másfelől a teljes hosszában végigsorakozó, modernnek tekintett, nemrégiben fölhúzott betonépületek miatt sem lehetett simán csak utcának nevezni. Sőt, noha nem kanyarodott jobban más átlagos utaknál, mi több, egyáltalán nem is volt benne igazi kanyar, mégis „körút"-nak nevezték el, annak ellenére is, hogy egyik végén se körútba torkollott bele. Mindkét oldalán vadonatúj házak sorakoztak: iskolák, boltok, takarékszövetkezeti fiók, bizományi áruház, kölcsönző (ahonnét takarítógépet, csecsemőmérleget, és egyéb olyan eszközöket lehetett bérelni, amiket az ember időnként használ, ám nem akkora gyakorisággal, hogy érdemes volna megvásárolni - amúgy legalábbis mifelénk nem is lehetett ilyesmiket kapni), továbbá lakótelepek, egy részén négy-, más részén nyolc-, többségében viszont tízemeletes panelházakkal. A lakótelepek jócskán túlnyúltak a körúton: lényegében az egész környék csupa-csupa ilyen betonépületből állt. Ez a tény olyannyira meghatározta korai életszemléletemet, hogy hosszú időn keresztül mélyen és őszintén sajnáltam azokat, akik velünk ellentétben nem modern panelban, hanem ódon, régies szabású és atmoszférájú téglaházakban kénytelenek lakni. Csupán néhány osztálytársam „kényszerült" effélébe, a többség mind a környékbeli (vagy éppen távolabbi) lakótelepeken élt, ám amikor ezeknél a „régi épületeseknél" jártam, és láttam a számomra elképesztő magasságban lévő mennyezetet, a vaskos falakat, a hatalmas ajtókat, a patinás kilincseket, és lépdeltem a csikorgó-recsegő parkettán, egyszerre éreztem sajnálatot irántuk, valamint örömet amiatt, hogy mi nem egy ilyen „ósdi helyen" lakunk.

Uwe Tellkamp 42 éves. Drezdában, vagyis a Német Demokratikus Köztársaságban született. Erről a már nem létező országról szól monumentális műve, amely két évvel ezelőtt elnyerte a Német Könyvdíjat. A Torony (szerzőjének második könyve) egy hagyományos, lassan hömpölygő, ugyanakkor lenyűgöző családregény. Illetve jóval több annál: hosszúra nyújtott pillanatkép egy torzszülött állam utolsó évtizedéről. Mert igaz, hogy közben mélabúsan csordogál az idő, ez alatt a bő tíz év alatt jószerivel egészen a berlini fal leomlásáig mégse történik semmi. Persze, jogos a kérdés: hogy lehet akkor minderről ezer oldalt írni? Nos, valahogy úgy, ahogy Uwe Tellkamp tette: látszólag szenvtelen hangon, mégis hiteles emberi mélységekbe evezve mutatja meg egy a miénknél „keményebb" kommunista ország panelszürke hétköznapjait. Azt, ahogy dühös és frusztrált, ám a reményt soha el nem veszítő állampolgárai küszködnek az olykor szürrealizmusba forduló panelszürkeséggel. Van, aki érzékeny művészlélekként az államszocializmus előtti világba menekül a jelen elől. Van, aki embereket gyógyít, és azzal áltatja magát, hogy ezzel valamelyest helyre tudja lendíteni azt a bizonyos lelki egyensúlyt. Van, aki a hároméves katonai szolgálatát tölti; van, aki besúg; és van, aki kitelepülési kérelmet szeretne kapni (hosszas várakozás után kapja meg a határozatot: éjfélig el kell hagynia az NDK területét).

A drezdai Rohde család története arra is alkalmat adott, hogy valamelyest visszapillantsak a mi múltunkra is. Manapság divat a retro, pedig a lelki nyomor és a már feledésbe merült kilátástalanság közös volt a velünk egy tömbben élőkével. A sors különös fintorából a körülmények adottak voltak a visszatekintéshez: a lebilincselő, végig fogva tartó regényt egy posztszovjet nagyvárosban kezdtem el olvasni. A szállodai szoba a birodalmi időket idézte: meleg víz ritkán volt; a kádból hiányzott a zománc; a dohányzóasztalon egy 30 éves, vajsárga, bakelit szagú csörömpölős telefonkészülék ékeskedett; az utcán egymást érték az „ezerkarcsik" („Back In The USSR").

Különben három évvel a Fal leomlása előtt jártam az NDK-ban. Drezdában és Lipcsében. Most, a regényből megtudtam, hogy utóbbinak a közeli külszíni bányászat okozta mindenütt jelenlévő barnás színét.

Magvető Kiadó, Budapest, 2010. Fordította: Kurdi Imre

Jenei Gyula

A szeretetkeresés könyve

Ferdinandy Györgytől három évvel ezelőtti aparegénye után anyaregényt vártam. A cím (Egy sima, egy fordított) és a könyvheti beharangozás („édesanyjának állít maradandó emléket legújabb kötetében") ezt a várakozásomat erősítette. De a regény helyett „csak" elbeszélések (anyafragmentumok) sorakoznak a mintegy kétszáz oldalas könyvben - és néhány fotó az édesanyáról (gyermekként kutyakiállításon, úrilányként teniszpartnerekkel, kalauzruhában az ötvenes években, és öregasszonyként kutyája és világjáró Trabantja társaságában).

A csak szócska nem értékítéletet kíván kifejezni, bár az irodalmi környezet a regényt hajlamos rangban a rövidpróza fölé emelni, s talán a szerző is vágyik a nagyobb formák után, noha életműve novellákból, s legfeljebb kisregényekből áll.

És saját életanyagból. Ha Ferdinandy fikciókat írna (mint ahogyan írhat!) egyik-másik szövegébe, hűséges olvasói bizonyára azokat is megtörténtnek tekintenék. A könyv közege, szereplői az író korábbi munkáiból ismertek lennének akkor is, ha csupa új elbeszélést tartalmazna az Egy sima, egy fordított. Az édesanya portréját mozaikosan kirajzoló munka azonban korábbi kötetekből már ismerős írásokat tartalmaz. Legalábbis nagyrészt és valószínűleg. Az egymásba indázó Ferdinandy-szövegek világában ugyanis az új elbeszélések is az otthonosság érzetét kelthetik, mert az azokban megjelenített cselekménysor, környezet, hangulatok más megközelítésben, máshonnan már ismerősek. Ez az ismerősség azonban sohasem önismétlés, hanem az egymásba gubancolódó valóságszálak kibogozására tett makacs, több mint fél évszázada tartó kísérlet - amely markáns, a magyar próza élvonalába tartozó életművet hozott létre.

A könyv elején Ferdinandy György fölvázolja a polgári-értelmiségi család történetét, azt az erőteret, amely a novellák főhősét (máskor csak szereplőjét) formálja, meghatározza. A három gyermekét többnyire egyedül nevelő édesanya lány korában orvosnak készült, ám apja, a fülgyógyász professzor nem támogatta törekvését. „Amikor kinevették, először az apai házat hagyta faképnél. A legrövidebb úton: férjhez ment. Azután elvált. (...) Eddig a pontig általában eljutnak a nők. Magukra maradnak. De ettől még nem lesznek belőlük orvosok. (...) Ráadásul itt voltam én. Érthető, hogy az ilyen élő szuveníreket nem szeretik az elvált asszonyok. Pesztonkák, gyermeklányok neveltek, frajlák, kisasszonyok. Kiadták az útját, ha valamelyik megszeretett. Mert anya csak egy van. És az asszonyok féltékenyek." (Rezümé)

Szikár, pontos mondatok, némi iróniával. Átgondoltak, mégis újra-, s más szemszögből is mondhatók. Néhány oldallal később ezt olvashatjuk: „Öregségére anyám is megváltozott. Biztatnak: írjam meg az életét. (...) Nem teszem. Nem tépem fel a varratokat." Pár mondattal arrébb pedig: „Anya csak egy van. Elvarrom a szálakat. Állok a fekvőkripta előtt..." (Rezümé)

Sok évtizednyi és novellányi nekifutás után azért kikerekedik az anyaportré. Mivel nem egybefüggő regényről van szó, némely történet, élethelyzet, viszony, néhány mondat, szókapcsolat visszaköszön a könyv lapjain, mint pl. a „légüres tér". Az édesanya lánykori emlékkönyvébe írja az egyik barátnő: „Amit benned szeretek, az az ambitio és az idealizmus." Ám a becsvágy és az ábrándozás, ahogy Ferdinandy fogalmaz: „összeférhetetlenek: idegenkedést váltanak ki, és nem jóindulatot. (...) Tíz év hiábavaló erőlködése után anyánk magára maradt (...) három apró gyerekkel, egy szál magában nekivágni a háborúnak. Egyes-egyedül, mert a válás után a szüleivel is szakított: megteremtette magának az ambitio és az idealizmus melegágyát: a légüres teret." (Anya és a világháború)

Hogy aztán a légüres tér érzete megjelent-e a gyermekeivel való kapcsolatban, vagy csupán a szülő-gyerek viszony közbeszédben be nem vallott, mégis tagadhatatlan aszimmetriájáról van-e szó, nos, szerintem ezt a kérdést járja körül a könyv. Persze nemcsak a szeretet érezhetősége, hanem annak kifejezhetősége is érzékeny libikóka, amikor az ember „nézi az életét".

Felnevelt, mondja az anyáról Clo, az író felesége. „Nem szeretett. (...) Ma sem tudom, hogy mi a szeretet" (Amnesztia), hangzik a válasz. Az írófiát és annak családját Franciaországban meglátogató, s onnan valósággal „megszökő" anyáról pedig így ír Ferdinandy: „- Hagyjál! - sírta el magát. - Én ezt nem tudom megszokni soha. (...) Maga sem tudta, hogy mi az, amit nem fog megszokni. Csak szipogott, leszegte a fejét, még az ázott kabátja is idegen volt. A szeretetlenséget - mondta -, a közönyt. Mindent. Ezeket a rideg terméskő falakat." De mi a (lehetséges) indok a közönyre? „Meg kellett volna magyaráznom, hogy ez itt nem az az otthon. Hogy nekem itt ököllel kellett elfoglalnom minden talpalatnyi helyet. A közöny - álcázott készültség. A szeretetlenség - védekezés. Az érzelem elsáncolta magát, elaknásította a puha, sebezhető felszíneket." (Happy birthday, Mom!)

És ott van még a válás titokzatossága, feldolgozatlansága, az anya (látszólagos?) részvéttelensége a nyomorékká vált apával szemben. „Anya hallgat. Hogy mi volt az igazság? Nem mindegy? Részvét, irgalom nélkül éltük le az életet. Lehet-e szép öregsége annak, aki nem könyörült meg egy emberen?" (Anya és a forradalom)

„Nem tépem fel a varratokat", illetve „elvarrom a szálakat", biztatja magát Ferdinandy, miközben tudja, hogy a varratok feltépődnek maguktól, a szálakat pedig képtelenség elvarrni. Főleg annak, aki az életét nyersanyagként nézve igyekszik kibogozni az összegubancolódott valóságszálakat - s közben a mindenkori magyar próza élvonalába írja magát.

Ferdinandy György: Egy sima, egy fordított (Magyar Napló Kiadó, Bp., 2010)

Orcsik Roland

A Boldog

Marno János szépen megtervezett, új verses könyve egyszerre búcsúzás és folytatása az előző könyvének, a Nárcisz készülnek. Az új kötet címe eredetileg Kész Nárcisz lett volna, végül egy névelő becsempészésével A semmi esélye (Palimpszeszt, Prae.hu, Bp., 2010) lett az esélyes cím. Ez derül ki a könyvhöz ajándékozott könyvjelzőből, amelyen a szerző kéziratos aláírásával megpecsételt „vallomása" olvasható. A cím elsőre kopottnak hat: a „semmi" fogalma filozófiai és költészeti közhely, aminél nagyobb közhely csak ennek tudálékos megállapítása lehet. A „semmi" fogalma központi helyre került, a „semmi" jelentésének kiüresedett voltára utalva. Az olvasó e jelentés-vesztette centrum kellős közepén találja magát, s kénytelen erre a központi helyre reflektálni, tükrözni annak ürességét, mely egyben a sajátja is. Nárciszként kővé mered a jelentés hiányára fókuszálva. Kérdés, hogyan lehetséges reflektálni, tükröződni a másikban, viszonyba kerülni a „semmi" ürességével, a jelentés hiányával? Milyen szinten tükröződik Nárcisz a nevében öntükröződő Annában, aki a kötet másik meghatározó szereplője? Hasonló tükröződés-problémát érzékelni a versek alliterációiban, váratlan helyeken felbukkanó rímeiben, melyek folyton rákérdeznek az eredeti szóra, formára, jelentésre, ám ezek centrumában közhelyet, vagyis ürességet találnak. S mintha éppen ez az üresség tenné folytathatóvá, ahogyan zártságában mozdíthatatlanná a Marno-világot.

Marno darabjait paradox módon tudom olvasni: a megértés és annak hiánya közé szorulva villan fel a vers terének űrje. Akárcsak a kötet paradox és játékos címe: a semmi esélye a kudarc lehetőségével csábít az újraolvasásra. Nemes Z. Márió (aki a szerző kötetét szerkesztő Pollágh Péter mellett talán a másik olyan fiatal költő, aki szívósan kötődik Marno világához) ezt az ellentmondást a nyelv természetének tulajdonítja, s obszcén formának nevezi a laudációjában (http://www.litera.hu/hirek/obszcen-forma). Nemes a semmi esélyét laudálja - abban a helyzetben van, amelyben lehetetlen a reflexió, ahogyan annak tagadása is. E térben alliterációra, formai aszimmetriára, vagyis jelentés-provokációra feszül fel az obszcén forma, amelynek egyik leglátványosabb darabja a két, azonos című (Az ellentétek) költeményből álló Kétmás: ugyanaz a vers szerepel egymás mellett, csupán a záró mondat, a végkicsengés különbözik. Az ellentétek második lezárása, ahogyan a legtöbb Marno-vers, kudarc-élményt, veszteséget, elmúlást, romlást érzékeltet: „[...] S itt sarkon-/ fordulva egy parányi gyíkra téved / a tekinteted - s már tűnik is tova... / S a kő mégsem szikrázik, mint a kova" (31.) Ugyanakkor ez is ellentmondásos: a vers formája romlatlanul 11 szótagos 12 sorban valósul meg. Marno romlás-ideája baudelare-i virág: a forma esztétikájának rögeszméje lesz a torzulás ellenpontja. A szerző az együtt-járás (1987) című kötetében szintén a Kétmás közös címmel szerepeltetett két azonosnak tűnő költeményt. Így a mostani verspár önidézetként is működik, az önismétlés kényszerével és lehetetlenségével. Azért lehetetlenségével, mert a címen és a módszeren túl más nem ismétlődik meg az új darabokban.

Marno új könyve lezárja az utat az előzővel szemben: a mostani költemények oldottabbak, kommunikatívabbnak tűnnek, kevéssé jellemzi őket a korábbi kötet hermetikus nyelvezete. Mintha a Fellegjárás (1994), vagy még inkább a Daidal (2001) kötetek nyelvezete és formavilága idéződne meg a mostani kötetben. Ám az utalásrendszer egybeszövi az említett Marno-köteteket, elég, ha csak felsoroljuk az idézett neveket: Freud, Holan, Kafka, József Attila, Kosztolányi, Tandori Dezső stb. A Daidal költeményei is végig 12 soros, de változó szótagszámú, alliterációs, játékos rímkezelésű formában íródtak. Ezzel szemben, miként azt jeleztem, A semmi esélye verseit Marno szigorúan 11 szótagszámú 12 sorosokra feszítette fel. Nincs más forma, a választott szerkezet rögeszméje mintha saját cella lenne, kafkai „saját cella". Semmi esély kitörni e cellából, ám éppen ennek felismerése lesz eséllyé: aszimmetrikus verssé. És itt éreztem magam csapdában, a látszólagos kommunikativitás önmaga kudarcáról adott hírt: „[...] Ami nincs, / azt minek töltse be szóval az ember." (59.) E csapdahelyzet világossá tette, hogy nem jelent semmit, hanem: „A vers, innentől fogva, csak árnyal." (45.) A vers a testállapot metaforája lesz: „lassan felveszi a testhőmérsékletét." (45.) Kérdés marad, hogy kinek a testhőmérsékletét veszi fel a vers? A Marno-versek folyamatosan utalnak arra, hogy valaki beszél, valakiről beszélnek - ám akkor sem lesz világos, hogy kiről van szó, mikor konkrét nevekkel találkozunk, mint Nárcisz vagy Anna. Marno Katalin kötetborítón látható fotója jól érzékelteti ezt az állapotot: az üres, gőzölgő medencék látványát egy fa bontja meg. Ez a sötét fa, akárha önmaga árnyéka lenne. Ebben az árnyékban van az, aki a látványt lefotózta. És ő az, akit nem látunk. Aki mintha önmaga árnyéka lenne: a vers árnyalata.

A könyv olvasásakor meglepett a sok személyesnek ható történetforgács, érzelemdús jelenet. „Nárcisz érzékenysége megejtő, sokat sír" - írja Bartók Imre az ÉS-ben megjelent kritikájában. És ezen az érzékeny-ponton találtam rá a számomra legkedvesebb Marno-versre, melyet a szerző Gustav Mahlernek és „az ő Almájának" ajánlott. A vers címe, ahova a könyvjelzőmet helyeztem: A Boldog. Ez a boldogság lenne az esély: a boldogság semmije. Egy családtörténet fragmentumai jelennek meg itt: a gangon harmonikázó Vili, a sötét hajával kád fölé hajoló anya, kinek dalát elfelejtette az önmaga elmúlásával küzdő versbeszélő. A költeményben finom rímek teszik hallhatóvá az emlékezetből kicsengő zenét. A boldogság vágya a semmire sem való gondolással, az ürességgel függ össze: „vihar közeleg, nem emlékszem másra, / Vili körmére, sem a kőre, gangunk / hűvösére s dalra sem, gondolásra." (70.) A költemény rímes zenéje, ritmusa ellenpontozza a jelentésétől, értelmétől megfosztott test világát. Ennek a zenének nincs jelentése, csak kisugárzása. Felkavaró áradása. Akárcsak Mahler Adagiettójának, melyet a zeneszerző, Marno szavával, az „ő Almájának" ajánlott.

Marno János: A semmi esélye. Palimpszeszt, Prae.hu, Bp., 2010

Ménesi Gábor

„Fénnyel bélelt égbolt"

A különböző folyóiratokban közzétett hosszabb-rövidebb tanulmányokat olvasva már régóta sejteni lehetett, hogy Halmai Tamás keze alatt egy Takács Zsuzsa-monográfia formálódik. S valóban, a Balassi Kiadó Kortársaink sorozatában napvilágot látott a kötet. Bár a kritikusok első önálló verseskönyve, az 1970-es Némajáték óta figyelemmel kísérik Takács költészetét, és elismerően szólnak verseiről (többnyire alkalmi kritikákban, valamint szórványosan fellelhető értelmező igényű tanulmányokban), az összefoglaló munkák lapjairól hiányzik a neve, s mindeddig a pályakép megalkotása is váratott magára.

Érdemes felidézni Pilinszky János gondolatát, aki nagyon szépen fogalmazott, amikor a Költők egymás közt című kiadványban az olvasóközönség figyelmébe ajánlotta Takács Zsuzsát: „Két vonását emelném ki: hangjának tisztaságát és egyfajta tétovaságát, mely azonban végül sose hagyja eltéríteni magát, s épp bolyongó, kereső célba találásával, megérkezéseivel tölti be sajátos feladatát, térképezi fel a számára rendelt tájakat, másokénál talán omlékonyabb külső és belső vidékeit." Az említett „kereső célba találás" később önálló verseskönyvekben folytatódott, megvillantva e költészet lényegi vonásait, amelyek később egyre letisztultabban, magabiztosabban jutottak érvényre. Fölbukkan a szinte részvétből vállalt magány szellemi-közérzeti alapállása, a metafizikus szomorúság életérzése. S persze a költő nagy témái - a szerelem és a magány, születés és halál örök kérdései. A Némajáték záróverse (Július, halálom, születésed), majd a következő verseskönyv, A búcsúzás részletei Július-ciklusa a születés és a szülés, az életadás mozzanatát helyezi középpontba. Mindeközben Takács Zsuzsa egyre biztosabb kézzel használja nyelvi-poétikai eljárásait, alkalmazza többek között „az álomi jelenetezés és a színpadias szcenika", illetőleg az epikus versszervezés módszerét.

A költő első korszakát a Sötét és fény kora (1989) című, válogatott és új verseket is közreadó kötete összegzi és zárja le. A rendszerváltást követő évek megújulást hoznak a költői pályán, amelyet az ún. „könnyes kötetek" (Viszonyok könnye, 1992; Tárgyak könnye, 1994), illetőleg az ezek tapasztalatát mérlegre tevő Utószó (1996) közvetíti. A változást jól érzékelteti a dantei és petrarcai szonetthagyomány egyéni (alapvetően rímtelen és kötetlen) versformában történő továbbgondolása, amely különösen kedvez az epikus szervezettségnek. Gyászmunka folyik az említett kötetekben, a halálhoz való viszony kíméletlen föltárása, miközben a „szerelemközpontú létérzés", „az álmot és emléket egybemosó bizonytalanság" egyaránt érzékelhető.

Kétségkívül az Üdvözlégy, utazás! (2004) teremtette meg azt a magaslati pontot, amely az életmű addigi teljesítményeit is erősebb fénybe vonta. Nem véletlen, hogy a monográfia lapjain is az említett verseskönyv kapja a legnagyobb teret. A „személyessé kiművelt hagyománytudat" magasabb szinten artikulálódik a kötetben, az alanyi versbeszédet a többes szám első, illetve második személyű dikció egészíti ki. Takács költészetének „lírai létértelmező igénye", „ontoteológiai távlatossága" még markánsabban jelenik meg. Ezt az utat viszi tovább a legfrissebb kötet, A test imádása, amelyet az Üdvözlégy, utazás! méltó folytatásának tekinthetünk.

Halmai biztos kézzel, kötetről kötetre haladva, értő figyelemmel mutatja be a Takács-líra fejlődési irányát. Föltárja, „miféle fokozatokon keresztül jutott el Takács Zsuzsa költészete az expresszív líranyelvtől és egzaltált tárgyiasságtól a szelíd pátosz, az elfogadó bölcsesség versnyelvi mintáiig. Az alanyi versbeszéd panaszos szólamaitól a többes szám első személyű megszólalás nemcsak sorsközösséget feltételező, de közös jövőt igénylő/ígérő retorikájáig". Minden esetben a recepció belátásainak szemrevételével indítja olvasatát, majd rendkívül érzékeny és alapos verselemzéseket sorakoztat fel. Nem feledkezik meg az életmű „mellékágairól" sem, szót ejt Takács Zsuzsa műfordításairól, gyermekvers-kamaszvers kötetéről (Rejtjeles tábori lap, 1987), prózakönyvéről (A megtévesztő külsejű vendég, 2007), valamint esszékötetéről (Jaj a győztesnek!, 2008). Ez utóbbi kapcsán a monográfus Eisemann György megállapítására hivatkozik, aki a párbeszédbe hívás attitűdjéről beszél a Takács-esszé fölött töprengve. „A válaszkereső igyekezet azt is jelenti: a könyvtől távol áll a kinyilatkoztatás magabízó attitűdje. Takács Zsuzsa nézőpontokat, véleményeket és igazságokat szembesítve ajánlja föl közös meggondolásra saját sejtéseit, saját igazságait. Mindenekelőtt pedig: kérdéseit és kételyeit" - írja Halmai, aki maga is hangot ad kételyeinek. Könyvében gyakorta akadnak kérdőjelek; nem megingathatatlan véleményt és ítéletet alkot, hanem dialógust kezdeményez az olvasóval, a különböző értelmezések és válaszlehetőségek együttes érvényességére mutat rá.

Magam sem fejezhetem be másként ezt a kis összefoglalót, minthogy Halmai Tamás zárógondolatát idézem: „Fénnyel bélelt égbolt e líráé - ám jobbadán vaksötétben tapogatódzik a versek alanya. A szavak világosságában, a költészet vigaszában bízik; tekintetét a lehetetlenre függeszti, reménysége a tudhatatlant célozza meg. Nincs okunk nem tartani vele ezután is."

Halmai Tamás: Takács Zsuzsa. Balassi Kiadó, Budapest, 2010

Darvasi Ferenc

"Jó, de nem elég, nem elég jó..."

Életkorom folytán lemaradtam azoknak az Esterházy köteteknek a szinkron olvasásáról, melyeket a kritika s az irodalomtudomány a legjelentősebbeknek tart. Persze, utólag is érdekesek ezek - de sokkal jobb, magával ragadó érzés akkor olvasni valamit, amikor éppen kijött a nyomdából, amikor még eleven, szóval benne lenni a róla kialakuló diskurzusban, vagy legalább, ha a háttérből is, de viszonylag közelről, a jelenből szemlélni azt. Teljesen szinkronban, rögtön a megjelenés után csak az Utazás a tizenhatos mélyére, a Rubens és a nemeuklideszi asszonyok, valamint a Semmi művészet köteteket olvastam. Egyik sem volt revelatív erejű szöveg (de nem várok el túl sokat?; persze, Esterházy hozzászoktatott minket, hogy sokat várjunk el tőle), mint ahogy viszont a régebbiek a saját korunkban azok lehettek. Az Utazást szerettem, kedves, kellemes, szellemes kötetnek tartottam - bár meglehet, nálam ez „szakmai" ártalom, a focimániám függvénye is volt, nem bírtam „kívülről" olvasni. A Semmi művészetben nem igazán láttam lényegi megújulást. A Rubens 3 darabjából kettőt jónak tartottam, de ezek sem tartoznak azért a kedvenc drámáim közé. De mondom, amikor ezeket írom, kevésbé másokhoz hasonlítom a szerzőt, inkább önmagához - ami azért nagy különbség.

Vártam már egy igazán jó új Esterházy-kötetet, így fogtam neki az Estinek. Hogy aztán megint csak felemás élményekkel kászálódjak ki a könyvből. Mi nem tetszett? Rendkívül lefárasztottak a nem tudom már, hányadik alkalommal, hányadik kötetben újra elpuffogtatott elméleti közhelyek a valóság és az irodalom viszonyáról, arról, hogy ez a kettő nem ugyanaz; meg, hogy minden lehetséges, plusz az ellenkezője is. Ha valami, akkor ez rég lerágott csont. „Az írás nem emlékeztetés a világra, hanem maga a világ." (322.) „Merthogy ő, Esti már nem bírja az irodalmat meg az életet különszálazni" (350.) Szörnyen doktriner mondatok, azt tudom csak róluk mondani, mint maga a narrátor: „Szerintem már ezt se kéne forcérozni." (322.) A szerző egyszerre akar könnyed és komoly lenni, mint ahogy azt közli is velünk - egyébként csomószor teoretice a szánkba rágja, mit akar elmondani nekünk, ez is milyen izzadságszagú dolog már. És akkor arról nem is beszéltünk, hogy a megidézett Kosztolányi-műhöz képest látványosan alulmarad az Esti. (Mondjuk nem nehéz a magyar irodalom egyik non plus ultrájával szemben leverni a lécet.) Ha valaki valahol a tökélyre fejlesztette a mélység és a sekélység, szebben és kevésbé félreérthetően fogalmazva: a komolyság és a lazaság diskurzusát, az Kosztolányi Mesterünk volt (nem kizárólag) az Esti Kornélban (de ott aztán nagyon).

De természetesen Esterházyt most sem lehet egy kézlegyintéssel elintézni, ennél azért jóval összetettebb a kép. Van például egy tanítanivaló rész, éspedig ez: Esti Kornél tizenkettedik fejezet, melyben Semmi Mátyás (2); a halálról szól, önváddal, kíméletlen önszembesítéssel, öniróniával: zseniális. Egyébként persze végig kellemes és szellemes ez a könyv is - csak már túlságosan ismerős ez a hang ahhoz, hogy , számomra legalábbis, valódi élvezetet nyújtson. De, hogy megint ellentmondjak magamnak, vannak apró brillírozások a könyvben. Szuper kifejezések („napfogyatkozási fővédnök" - 39.), bon mot-gyűjtemény („Mit ér a szeretet szeretet nélkül" - 95.; „madarat tolláról, embert tudatalattijáról" - 196.; „Csomós Marira hasonlított, csak nem volt olyan szép [hiányzott belőle a Csomós Mari]" - 333.). Vagy gyönyörű az az elmélkedés, melyben a pontos vesszőt használó és azt sohasem alkalmazó emberek közti különbségről ír a szerző remek humorral (359-361.). De az egész, az egész valahogy akkor is kevés - a korábbi Esterházyhoz képest legalábbis mindenképp.

Hogy is van ez akkor? Fáradságos munkával megszületik a saját hang. Innen kezdődik az igazán jó író, hogy saját, másokéval összetéveszthetetlen hangja van. Létrehoz egy-két jó könyvet. Aztán ír ezen a hangon még csomó kötetet, na, ezt meg el lehet unni. Elvárhatjuk, elvárhatom-e egy írótól, hogy beszédmódot tudjon váltani? Van, akinek sikerül ez? (Ebből a szempontból most Háy János jut eszembe, aki A gyerek című regényében mégiscsak meg tudott újulni,  és valamelyest mást csinált, mint korábbi prózáiban, még idejében kimászva az önismétlés csapdájából.) Vagy bele kell törődni, hogy egy írónak egy-két igazán jó könyve van (lehet?) „csupán", a többi melléktermék, (önmagához képest) gyengébb szintű alkotás, önismétlés? Netán tényleg csak arról lenne szó, hogy bennem van a hiba? Túl sokat várok el? Maximalista volnék?

Esterházy Péter: Esti (Magvető, Budapest, 2010)

Oláh András

„Ahány emlék, annyi fényforrás"

(Széljegyzetek Szenti Ernő verseskötetéhez)

Közel egy éve fekszik az asztalomon Szenti Ernő könyve. Olykor előveszem, beleolvasok. Néha visszalapozok, újraolvasom, újraértelmezem a már ismertnek vélt, ám mégis újat hozó sorokat. Furcsa könyv. Szokatlan. De főképp sokféleképpen olvasható. Egyik olvasatban lehetne akár bölcseletek gyűjteménye is, hisz csak úgy sziporkáznak a szövegben a szarkasztikus humorral megírt, frappáns gondolatok. Más olvasatban viszont amolyan létérzés-versek ezek, hangulatparadoxonok.

Szenti Ernő munkáiban egyszerre van jelen a valóság és a képzelet. Írásai nem pusztán az őt körülvevő világ leképezései, hanem annak egyfajta újrateremtésére, újraértelmezésére tesz kísérletet. Könyvét olvasva szuverén alkotói világ bontakozik ki előttünk, amelyben jelentős szerepet kap a paradoxon, az abszurd, a nyelvi humor, a fanyar játékosság.

A kötet verseit nehéz tematizálni. A szerző mégis kísérletet tett rá, amikor ciklusokba rendezte írásait. Az első szakaszban (Enyéim közt) a hovatartozás megvallását, vállalását megfogalmazó írások kaptak helyet. Nyilván nem véletlen, hogy ez a ciklus tartalmazza a legtöbb olyan költeményt (szám szerint hetet), amely valamely baráthoz, gondolat-rokonhoz vagy szűkebb-tágabb közösséghez címzett ajánlással bír. Gyakran beszélget, moralizál önmagával is - néha első, máskor második személyben.

A második ciklus (Visszavonulót fújt a szél) darabjait jobbára az idő múlását mérő írások alkotják. „Még meg sem érkezett, / máris csomagol a jövő." - szögezi le Ismeretlen tartományok című versében. Áttételesen a cikluscímben említett szél is a múló időre és az öregedésre utal (ezt alátámasztandó: a szél Szentinél fagyos - sértődős - vesztébe rohanó - felhők után koslató - az őszi erdők postása). Már a versek címei is a végesség reménytelenségével szembesítenek: Az utolsó járat, Kinyomott időtubus, Kérgesedés, Többesélyes napfelkelte, Vészcsengő, Stopperóra, Ma por és hamu.

Szenti Ernő öntörvényű alkotó. Transzcendens világában azonban helyet szorít Istennek is. „Az élet csak egy a számtalan / földi és égi tartományok közül. / A nemlét nagylelkű befogadó: / így rendelkezett a Mindenható." - írja Ismeretlen tartományok című versében.  Morális felfogása a mindig éber lelkiismeretre épül („...csak színleli az alvást / a lelkiismeret.").

Az idő vészes múlása persze arra is okod ad, hogy emlékezzen, számvetést készítsen. „...te nem művelted, / csupán mímelted a csodát" - mormogja elégedetlenkedve Gyermekem című írásában.

A harmadik ciklus (Értékvégződés) már ezen is túlmutat: „Az se vitte többre, aki gondosan / vezette az élethez kapcsolódó kiadásait. / Az se boldogabb, aki a csillagok / összeszámlálását önmagán kezdte." (Zárt rendszer). E ciklus verseinek többsége valamilyen kérdésre épül (jártál-e már ott, kérdezted-e, tudod-e, megfigyelted-e?). E kérdések többnyire nem igényelnek választ, inkább csak a szembesítést szolgálják. „Jártál-e már ott, ahol a csönd / sikeres puccsot szervezett / a beszéd ellen..." (A szív fehér füstje).

Bár Szentitől távol áll a közéletbe való ártalmas beavatkozás, a politikum azonban néhol titkon mégis tetten érhető egy-egy írásában: „Ezekkel semmi szín alatt, / azokkal meg végképp nem", vagy „Tetszett volna nem belegabalyodni / kicsinyes ügyekbe: ki ásít eredetibben, / ki lopta nagyobb tételekben a napot!" (Letétbe helyezés).

Külön érdekességet jelentenek a ciklus azon költeményei, amelyek a „Kiemelések a minap / megtalált (v. előkerült) jegyzettömbből" megjegyzéssel indulnak. Okkal feltételezhető, hogy ezek a be- illetve feljegyzések valóban léteznek valamiféle munka-jegyzettömbben. Alátámasztani látszik eme vélekedést az a tény is, hogy egyszer-egyszer egy másik versből már ismerős motívumok (esetleg konkrét sorok) köszönnek vissza (pl. az „Annak ellenére, hogy / tenger közelében élte le életét, / nem sok vizet zavart" sorok a Haszonélvezeti jog és a Régi idők mondatai című költeményben is felbukkannak.)

A kötet záró verse - szemben a korábbi írások bölcs derűjével és olykor szarkasztikus humorával - mintha pesszimistább tónusú lenne: „sikerekkel kérkedő balsorsról" ír, és magát az életet is úgy jellemzi, hogy „életveszély cigarettaszünetekkel", ám itt is előkerül a minap megtalált jegyzettömb - és ez a bejegyzés csöppet sem szívderítő: „A veled és velem történtek / rendületlenül hullajtják a hiányérzet magját. // Mi, ha egységességre lettünk volna teremtve, / akkor annak már lenne valamilyen nyoma."

Szenti jobbára szabad verset ír. Még a szabályosnak tűnő, s a kötetben megjelent írások közel felét kitevő háromszor 4 soros költemények sem feltétlenül felelnek meg a kötött vers szabályainak (rím, ritmus, szótagszám). Ugyanakkor azonban összetéveszthetetlenek a Szenti-versek. Frappáns, rövid, szinte ostorcsapásszerű mondatok keresik az utat a befogadóhoz.

Nem számíthat könnyű olvasmányra, aki kezébe veszi Szenti Ernő kötetét.  „Ami nem hagyományos, ami szokatlan, az persze távolító, elidegenítő lehet a befogadásban. Közönségszűkítő." - állapítja meg Szenti költészetéről szólva Jenei Gyula. A könyvet a szerző saját illusztrációi díszítik, amelyek ugyanúgy meghökkentőek, töprengésre késztetőek és elgondolkodtatóak, mint a versei.

Szenti Ernő: Nyikorgó árnyak (Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2009)

Csepregi János

Annak idején teljesen megszédített a Révész Tamás és Tamás Ervin által jegyzett Búcsú a cigányteleptől című kötet. Ma már simán beszerezheti az ember, de '96-ban, amikor vadászni kezdtem rá, lehetetlennek tűnt úgy zsákmányolni belőle egy példányt, hogy valamelyik könyvtár állományából ne kelljen törölni. Végül egy szakszervezeti könyvtár kiárusítása avatott boldog tulajdonossá. A '77-es kötet fekete-fehér szociofotó-gyűjteményben, egy rövid romantikus bevezetőt követően, a cigányság életével kapcsolatos, tematikusan összeállított képanyaggal, illetve egy azt ideológiailag is frappánsan kiegészítő, a cigányság életét ecsetelő, a beilleszkedésükkel kapcsolatos problémákat boncolgató fél-szociológiai gondolatokkal, valamint az alátámasztásukra citált, helyi roma és nem roma emberektől származó idézetek egyvelegével találkozhat az olvasó. Talán túlzás azt állítani, hogy a könyv szelíd nyelven szóló propaganda arról, hogy a szocialista társadalom felemelkedése során miként karolja fel még a legelesettebbeket is, hogyan szűnnek meg hirtelen (tíz esztendőről szólt a prófécia) a putrik népköztársaságunkban, hogyan lehet mindenkinek szakmája, munkája, s hogy mindezért mennyire nem kár feladni mindazon (évszázados) sajátosságokat (sőt, akár otthonaikat, identitásukat is), melyek addig a cigányság életére jellemzőek voltak - de semmiképpen nem nagy túlzás. Engem teljesen elbűvölt a könyvből áradó mérhetetlen és őszintének ható naivitás, még ha addigra rég egyértelművé vált is, hogy az erőszakos „városba terelés", a cigánysorok lerombolása nem váltotta be az egykori reményeket. A kötet mégis tökéletesen alkalmas lehetett a maga korában arra, hogy a szocializmus csodáinak komolyan vételére hajlamos olvasó egyetértsen, és örömmel üdvözölje a nagyszerű célkitűzéseket.

(A kötet harmadik harmadában egy-egy fotó kapcsán neves szociológusok, pszichológusok, művészek - többek között Ranschburg, Ferge, Bódis, Spiró, Dés - írnak nagyon igaz dolgokat az együttélésről, a másikban lévő értékek felfedezéséről, mivel azonban tőlük ezt is várja el az ember, ezzel most nem foglalkozom.)

A képek és az egyetemi hallgatók saját vallomásai együttesen sokkolón hatottak rám. A fiatalok arról beszélnek, mennyi előítélettel indultak el ezek közé az emberek közé, mennyire nem tudták elképzelni, mi lehet az ösztönös elutasítás emelte falak mögött. Ezek az emberek magukat vizsgálják. A kötet természetesen nem ad választ társadalmunk és az együttélés problémáira, nem is próbál letagadni valós gondokat, de remek segítséget nyújt ahhoz, hogy ne csak nehézségeket lássunk, hanem arcokat is, néha pedig rájöjjünk, korántsem biztos, hogy mindig igazunk van. Ez a könyv arról szól, milyen dolog embernek lenni. Hogy a probléma nem mindig csak rajtunk kívül létezik.

Hát igen, lehet ezt így is.

Menni, menni, muszáj menni... Szegénységről, gyerekekről, romákról (szerk. Fodor Kata) (Napkút Kiadó, Budapest, 2010)

Bódi Katalin

Az idő nem számít, csak az élet

John Fowles A francia hadnagy szeretőjét zseniális módszertani bravúrral írja meg, hiszen amellett, hogy az elbeszélő nagyon hamar világossá teszi, olvasójának semmi esetre sem szabad megbíznia benne, az is bizonyos, hogy még a szöveg műfaja sem egykönnyen határozható meg. Viktoriánus regény, posztmodern elmejáték a viktoriánus regénnyel, módszertani kézikönyv a regényírás technikájáról, kultúrtörténeti vázlat a XIX. századi nőkről, terjedelmes lábjegyzet Foucault szexualitástörténet-monográfiájához, allegória-feladványok paleontológia, hisztéria, melankólia tárgyában. Minden regénymetodológiai izgalom és narrációtechnikai agyafúrtság mellett vagy ellenére számomra egyértelműen a nőről való írás a legizgalmasabb ebben a kötetben. Az elbeszélő kaján vigyorral, sajátos szemszögből mutatja meg a viktoriánus Angliát a házasság, a szerelem és a szexualitás gonosz háromszögében, világosan kifejezve, hogy a korszak egy csodaszép paradoxon, hiszen az intézményes nőmegvetés a nő utáni csillapíthatatlan vággyal forr össze szétválaszthatatlanul.

Sarah olyan, mint egy XIX. századi Leeloo, az ötödik elem, az ismeretlensége okán legyőzhetetlen hősnő, aki egyszerre lehet a francia hadnagy ringyója, a szerelmet időtlenségében megőrző őszinte szerető, egy hisztéria-esettanulmány, az örökre elérhetetlen szűz test, a férfivágyat aljasul kihasználó spermarabló, anyává váló autonómia. A regény olvasásának kulcsmetaforája is éppen ez a rögzíthetetlenség, az értelmezés mindig kisikló vagy dimenziót váltó folyamata, ami a kedvünk szerint sajátunkká tehető alternatív befejezésekkel válik végeredményben paradox módon rögzítetté. Hiszen ekkor már nem számít, hogy megtudjuk-e Charles és Sarah sorsát, mert ekkorra már tudnunk kell, hogy ez teljesen lényegtelen. Kettejük történetében egyértelműen a férfi a konvenció, a nő pedig a deviancia. Charles a szerelmet úgymond magától értetődően a klasszikus teleológia mentén próbálja megélni, a kronologikus rend megnyugtató keretében, a beleszeretés lassú folyamatán keresztül a birtokba vétel magától értetődő agressziójáig, egy közhelyes házasság ígéretével a háttérben. Sarah pedig azzal, hogy éppen csak időnként keresztezi ezt a szépen kirajzolódó utat, pontosan a birtoklás lehetőségét kérdőjelezi meg, kifejezésre juttatva a szerelem megélésének férfiszemszögből deviáns módját a belsővé tételben történő megőrzésben. Charles érteni próbálja a nőt, de csak folyamatosan félreérti, hiszen ezt a folyamatot jellemzően a szemlélődő férfitekintet uralja. Sarah mintha festményként tárulna fel a férfinak (vagy akár éppen így rejtőzködne el előle), először a kikötőben, mikor megszállott mozdulatlanságban várja a francia hadnagy soha vissza nem térő hajóját. Charles később, a kőpárkányon alvó Sarah-t már korántsem kérdőn fürkészve nézi, sokkal inkább a nő különös szépségének megfejthetetlenségét csodálja. Sarah mindig mozdulatlanságában és némaságában ragadható meg a férfitekintet számára, de csupán csak a szemlélődés pillanataira. Festményszerűségének mondhatni szájbarágósan ironikus megtestesülése a regény egyik befejezésében olvasható, az évekkel később már Londonban élő nő festőkkel osztja meg otthonát s titkári teendői mellett modellt is ül az egyik művésznek.

A szöveg játéka a férfi és a női szereppel, a szerelemmel, a hagyományokkal korántsem romboló, még akkor sem, ha Fowles iróniája időnként rendkívüli erővel uralja a szöveget. Hiszen bizonyos, hogy ez az irónia korántsem a szerelem ellen dolgozik, hanem sokkal inkább szokatlan perspektívákat nyit meg a szemlélődéshez.

John Fowles: A francia hadnagy szeretője (Európa Könyvkiadó, Budapest, 2006) (fordította Gy. Horváth László; a versbetéteket N. Kiss Zsuzsanna ford.)

Ughy Szabina

Az angyal a részletekben lakik

Tisztán emlékszem arra a pillanatra, amikor először hallottam Petri Györgyről. Tizennyolc éves voltam, rendszeresen eltévedtem a pesti aluljárókban, ugyanis akkoriban az ELTE magyar előkészítőjére jártam fel vidékről, hogy felvegyenek pszichológusnak.  A karácsonyi előtti utolsó órán mindenki felolvashatta a kedvenc versét. Gondolom, én Szabó Lőrinctől vihettem valamit, nem emlékszem pontosan. Arra viszont igen, amikor a csoport költő-fiúja felolvasta a Hogy elérjek a napsütötte sávig című verset. „nyári hajnal, kiláncszázhatvanegy." - pár másodpercnyi feszült csönd. Aztán néhányan vigyorogni kezdtek, mások a szemüket meresztgették, volt aki rákérdezett: „És ez vers?" Hirtelen zavaromban én sem tudtam ezzel az egésszel mit kezdeni, mert hát a gimnáziumban Radnótinál megállt az élet. Mint egy hirtelen pofon után, zúgott a fülem, az agyam, hogy akkor most mi van?!  Aztán az első adandó alkalommal kivettem a könyvtárból Petri György összegyűjtött verseit, hogy hosszú időre beszippantson, és pszichológia helyett végül magyar szakra jelentkezzek.

Július 16-án lesz tíz éve, hogy meghalt Petri György, most lenne hatvanhét éves.  Ezt a kerek évszámot használom most ki, hogy szellemet idézhessek, miként tették azt a közelmúltban a Holmi folyóirat szerzői is. A megemlékezésen többek között Balla Zsófia, Kántor Péter, Radnóti Sándor, Sajó László, Tóth Krisztina, Vajda Mihály és Várady Szabolcs beszélgetett a zsúfolásig megtelt Nyitott Műhelyben. Az, hogy miért ekkora az érdeklődés Petri György költészete és élete iránt, több dologra is visszavezethető. Természetesen legfőképp arra, hogy szeretjük, sőt egyfajta divatja is van, amely ugyan az utóbbi időben mintha kicsit megkopott volna. Verseiben mindig ott van őszintén, kíméletlenül az ő személyes valósága, mondhatni az élete. Hiába tudjuk, hogy ez még valójában semmit sem jelent, de az olvasóhoz pont ezzel, a végletekig felfokozott őszinteséggel kerül igazán közel. Akik nem csak a verseit ismerték, azt mondják, hogy tudatosan rájátszott az elátkozott költő alakjára. Költészetében a dekadenciát mégis jól oldja folytonos iróniája, parodisztikus játékossága, mindent elbizonytalanító egzisztencializmusa. Tőle tanultam meg, hogy a hétköznapi tárgyakból, jelenetekből igenis lehet mindenfajta erőlködés nélkül költészetet, verset létrehozni. Persze sokan dolgoznak ezzel a módszerrel, mégis a Petri-féle puritán tömörséget kevesen érik el. Entellektüel, filozofikus alkata, nagy műgondja, virtuóz formaismerete, kiforrott művészetfilozófiája ma már ugyancsak ritka madár a kortárs költészetben, mint ahogy határozott politikai állásfoglalása is. Harmadik kötetét, az Örökhétfőt például azért adta ki elsőként szamizdatként, mert 1980-ban túl sok verset kellett volna kihagynia belőle.

A megemlékezés során számos kedves anekdota hangzott el a költővel kapcsolatban. Kántor Péter például bevallotta, hogy amikor Petri György már nagyon beteg volt, nehezére esett felkeresnie. Pontosabban előtte és utána volt nehéz, mert már egy második valakit, a halált is kénytelen volt meglátogatni, amikor barátjához ment. A nehézség feloldásában Petri segített, mert olyankor aztán minden másról szó volt, csak a halálról nem. Könnyedén, nagy figyelemmel, erőlködés nélkül zajlottak ezek a késő éjszakába nyúló beszélgetések. Kántor például a Petrihez írott versekben ezért választja a beszélgetés formáját.

A történet mesélése közben leszakadt egy kép arról a falról, amelyikre a Mosoly című vers van felírva. Pár másodpercnyi csönd, zavart mosolyok, némi libabőr; az ember ilyenkor önkéntelenül is jeleket keres mindenben, de gyorsan meg is nyugtatgatja magát, hogy biztosan csak elfáradt a szög, rosszul ütötték be, vagy gyenge volt a fal, meg egyébként is, bármikor előfordulhat az ilyen, dehogyis üzenget nekünk a költő, hogy mondjuk hosszúra nyúlott a beszélgetés, igyanak már inkább valamit helyette is. Mégsem tudtam megszabadulni a gondolattól, hogy talán tényleg ott volt végig, de csak akkor tűnt föl, amikor megmutatta, amit mi magunktól nem vettük volna észre.

Darvasi Ferenc

A Jelenkor folyóirat 2010/6-os számáról

Az irodalmi lapok elég mostohán kezelik általában a „harmadik műnemet". Drámákról - és színházi előadásokról - a legritkább esetben írtak egész a legutóbbi időkig folyóiratainkban. Napjainkra változott a helyzet, most pusztán a miskolci Műútat, a nyíregyházi A Vörös Postakocsit és saját magunkat, a Bárkát említeném meg. Ezekben az orgánumokban interjúkat, előadáskritikákat, fesztiválbeszámolókat is olvashatunk. Drámaközlésre is ritkán kerül sor (a teátrumi lapok közül a Színházban jönnek le folyamatosan színművek), az Alföldben találkozhattunk például ilyesmivel, vagy a Bárkában. (Az ilyesminek persze nyilván terjedelmi korlátai vannak.) És van egy folyóirat, amelyről eddig nem tettem említést, és amely kétségtelenül élen jár az irodalom és a színház közti párbeszéd megteremtésében: a Jelenkor.

Hagyománnyá vált, hogy a pécsi székhelyű folyóirat aktuális évi 6. számát mindig a színháznak, a drámáknak szentelik a szerkesztők. Természetesen nem esetlegesen alakult úgy, hogy éppen a júniusi számot: hiszen ekkor van Pécsen az Országos Színházi Találkozó. Az idei hatos szám is tele van izgalmasabbnál izgalmasabb publikációkkal. Nem szoktam az elejétől a végéig elolvasni egy lapszámot - ilyet utoljára az Ex Symposion folyóirat egyik kiadványánál tettem, amikor Tar Sándor köré szervezték az írásokat; az sem ma volt... Most mégis azt mondom, hogy a Jelenkornak annyira erős ez a lapszáma, hogy akár arra is alkalmas, hogy az ember ne hagyjon ki belőle semmit, végigszemlézze.

Mindjárt a felütés remek, nem lehet eléggé dicsérni, ha egy lap fel meri vállalni egy dráma közlését. Háy János Nehéz című színjátéka áll az írások élén. Háynak van egy remek drámakötete, A Gézagyerek (benne a zseniális címadó művel, aminek nagy esélye van rá, hogy évtizedekkel később is színpadra állítsák, érvényes legyen), darabjait játszották, játsszák - mégis, kételkedve, gyanakodva fogadhatjuk új szövegét, hiszen az említett kötet azt is mutatta, hogy új utat kellene keresnie a szerzőnek, mintha a négy darabban használt beszédmód már nem tűnne folytathatónak. Nos, a Nehéz nyelve nemigen különbözik az előzőekétől. A hősök korábbi Háy-szövegekből már ismerősek lehetnek. Emlegették már ezt a faluból felkerült figurát, Gabit, aki bekerül a Kertészetire tanárnak - annak bizonyítékaként, hogy egy vidéki is csinálhat karriert, még ha csak eleve ilyen vidékieknek fenntartott szakon is... Ez a két felvonásos textus most az ő életére koncentrál.

Amolyan two in one a darab: első felvonása gyakorlatilag egy monodráma, Gabi ücsörög az asztalnál, és bár anyja jelen van, ő monologizál végig. Maga a szöveg élvezetes, de ember legyen a talpán az a színész, aki életet lehel ezekbe a leírva természetesen működő sorokba, aki fenntartja a figyelmét a nézőknek majd - ugyanis a monológ számtalan visszatérő elemet tartalmaz, a szerző mintha éppen az örök változatlanságra, ismétlődésre (és a falusi nihilre; arra, hogy nem történik semmi) akarná felhívni a figyelmet, többször is ugyanolyan szituációkat vázol fel. A második felvonás jó húzása egyébként, hogy éppen az derül ki, nem mindig ugyanaz történik - és amikor valami máshogy esik meg, mint azelőtt, az gyökeresen megváltoztatja a hős sorsát. A második rész Gabi múltjába kalauzol el (ilyenképpen analitikus jellegű), munkahelyére, magánéletére helyezve a hangsúlyt. Megjelennek kollégái, felesége. Családi élete hajaz A Pityu bácsi fia c. darabban szereplő Pityu bácsiéra, nem sok újdonságot mutat ahhoz képest. A nagyobb városból a vidékre való visszaköltözés tematikáját pedig Háy A gyerek című regényében írta meg korábban az alkotó. Bár ott egy vidékről felkerült munkás nem tud megfelelni pesti feleségének, itt meg egy értelmiségi; tehát azért ez bizonyos szempontból egészen más dimenzió.

Ez a Háy-szöveg is az alapvető dolgokra kérdez rá: van-e olyan, hogy sors? Vagy csak a véletlen diktál az életünkben? Egy vidékinek van-e esélye Pesten, vagy determináltan nincs? Egyáltalán: a velünk történő eseményekben fel kellene-e fedeznünk valamiféle logikát? Összességében irodalmi szövegként véleményem szerint jobban működik a Nehéz, mint bemutató alapanyagaként működhet majd. Nem azzal van gondom, hogy az első felvonás monologikus lenne. Hanem azzal, hogy a másodikban felvázolt viszonyok túlságosan vázlatosnak tűnnek, nem érzek igazán kibontott bonyodalmat, konfliktust. Az, hogy valakit kirúgnak a munkahelyéről, elhagy a felesége, civilként nyilván nagyon fájdalmas - ám most nem sikerül olyan erősen megnyitni azt a létfilozófiai - vagy milyennek nevezzem - dimenziót Háynak, ami például A Gézagyereket, A Herner Ferike faterját vagy A Pityu bácsi fiát elemeli attól, hogy pusztán szociodrámaként olvassuk őket. De kívánom, hogy ne legyen igazam, szívesen látnék belőle sikeres bemutatót!

Leginkább Háy-darabja érdekelt a lapszámból, de ha már itt tartunk, néhány szó a többi írásról is. Tarján Tamás a fővárosi, Markó Róbert a vidéki évadról írt tanulmányt. Markóé kérlelhetetlen szigorral és őszinteséggel náspángolja el a színvonal alatti színházakat (például Szolnokot, amely „valóban a véglet, maga a rossz példa, a leglesújtóbb művészi állapotban lévő színház széles e hazában") és előadásokat, nem kegyelmez. Két beszélgetést is olvashatunk: Kovács Dezső színházkritikus, a Kritika folyóirat szerkesztője Fáy Miklóssal, a POSZT idei válogatójával beszélgetett a 20009/2010-es évadról, a válogatás szempontjairól - azért is izgalmas ez a szöveg, mert jól látszik, hogy Kovács és Fáy véleménye néhol egészen eltérő. Csáki Judit a kőszínházak közül évek óta kiemelkedően teljesítő Örkény Színház színésznőjével, Kerekes Évával készített interjút, ezt is csak ajánlani tudom - mint ahogy magát a társulatot is, tessék őket minél többször megnézni, a Katona mellett a legizgalmasabb társulat a kőszínházak között Budapesten.

Tompa Andrea a kortárs magyar színház egyik legkiválóbb darabjáról ír: a Parasztoperát a Pintér Béla Társulat játszotta, most viszont Pécsen, Mohácsi rendezésében is bemutatták; és úgy tűnik, írja Tompa, a Parasztopera életképes így is, tehát bukik az a tétel, hogy Pintér annyira a saját társulatára találja ki a darabokat, hogy azokat máshol felesleges is lenne megrendezni. Nagyon jó ezt hallani, mert ugye egyrészt nagyon örülünk az olyan, kiváló Pintér Béla előadásoknak, mint - az említetten túl - a Gyévuska vagy A sütemények királynője; de jó lenne, ha ezek nem tűnnének majd el a süllyesztőbe, hanem későbbi korok nézői is láthatnák őket, nem csak, mint színháztörténetet emlegethetnénk gyermekeinknek, unokáinknak.

Olvashatunk még a legendás rendező, Ruszt József naplójából részleteket, éspedig azokról a napokról, amikor a társulat Franciaországba ment egy fesztiválra. Mai szemmel nézve szívszorító, ahogy a szocialista országból származó, bezárt ember a kinti - ha nem is feltétlenül sok mindenben jobb, de mindenképpen: másmilyen - világra tekint; és persze színháztörténeti szempontból sem érdektelen a szöveg. A lapszámot Forgách András írása zárja, aki Hans-Thies Lehmann Posztdramatikus színházát ismerteti. Persze, több ez, mint ismertetés, inkább együttgondolkodás, vita, s amennyiben az egy monologikus műfajban lehetséges: diskurzus (a könyvvel). Míg ugyanis Lehmann, mint minden teoretikus, vegytiszta formájában kívánja bemutatni tárgyát, a posztdramatikus színházat, Forgách számára meg „éppen az az izgalmas, ahogyan a kvázi hagyomány  színház és a kvázi posztdramatikus színház átjár egymásba, kölcsönöz egymástól, reflektál a másikra." Sokat beszélünk posztdramatikus színházról ma, a fogalom tisztázása miatt is fontos ez a szöveg, és persze még fontosabb lehet Lehmann könyve.

Nos, nem összegeznék itt a végén, hiszen talán az az eddigiekből is kiderült, hogy a Jelenkor ütős kis számot jelentetett meg júniusban. Színház- és drámakedvelők, tessék megvásárolni!

Jelenkor irodalmi és művészeti folyóirat 2010/6 (Jelenkor Alapítvány, Pécs)

Csepregi János

Apró sebek a húgom nyakán

Sokszor belecsúszik az irodalommal foglalkozó emberek többsége abba a hibába, hogy a „magaskultúra" és a „szépirodalom" pátoszos fogalma mögé bújva, csípőből utasítson el mindent, amit túlzottan populárisnak érez, s természetesnek tartja, hogy mindaz, ami nem kellően intellektuális, esetleg túlzottan felhasználóbarát vagy humoros (ráadásul ezernél is több [!] példányban került kiadásra, s ne adj' Isten, esetleg még el is kapkodták a köteteket): az rossz. Ebből fakadóan nincs semmi meglepő abban, hogy a szórakoztató irodalom és a meseregények világának 99%-ához bizalmatlanul viszonyul. Pedig.

Én nem igazán kedvelem ezt az elitista megközelítést, ami természetesen nem jelenti, hogy ne lennének esztétikai elvárásaim egy művel kapcsolatosan. Ezért is húztam a számat - tagadhatatlan nyelvi igénytelenségük miatt - évekig a Harry Potter könyvekre, melyek összességében ennek ellenére is egy zseniálisan csavaros krimivé állnak össze. Aztán végül a csapdájukba estem.

Na de hogy vámpírtörténetek? Jaj, tudni se akarok róluk! Többnyire teljesen szentimentálisak, teátrálisak és végtelenül sekélyesek, akár filmen (oké, azért az orosz Őrség-filmek kivételt képeznek), akár könyvben, mindez ráadásul totál pongyolán. Nem sokkal ezelőtt még el sem tudtam volna képzelni, hogy vámpíros könyvet, sőt könyveket vegyek a kezembe. Aztán valahol olvastam, hogy készítettek egy Rémségek cirkusza című filmet, melynek egyik főszerepét egy John C. Reilly nevezetű, általam nagyon kedvelt, nem túlzottan jó megjelenésű és a legkevésbé sem sármos színész vállalta. Hirtelen felindulásból vásároltam egy DVD-t, amihez ajándékba adták a mű alapjául szolgáló regénysorozat első kötetét is. Ha a mozi nem is hagyott különösebben mély nyomot bennem, a némi említésre méltó öniróniát, illetve a vérszívó klisékre irányuló gúnyt is tartalmazó tinifilm után a kötet igazi meglepetésnek bizonyult egy fejfájós délutánon. Ez a meseregény egyszerűen briliáns. Annyira fordulatos? Nem. Annyira izgalmas? Nem. Hát akkor? Ez a könyv annyira abszurd, hogy az szinte elképzelhetetlen.

Hogy a szerző, Darren Shan milyen megfontolásból döntött úgy, hogy egy regénysorozatot épít egy tizenhat éves, ám gondolkodása és döbbenetes infantilizmusa alapján maximum tizenkettőnek tűnő pókmániás fiúra, azt el sem tudom képzelni, mindenesetre akár tudatosan, akár véletlenül sikerült ennyire naivra a főhős, akinek a szemén keresztül látjuk a világot, mindenképp telitalálat. Ráadásul hősünk rengeteget moralizál, ám a benne zajló lelki folyamatok szavakba öntve inkább megmosolyogtatják az embert, mint sem megrendítenék. Néha egy-egy - érzésem szerint inkább - megrendítő történés meg sem érinti, máskor folyton pityereg, hát szó se róla, nem lehet könnyű a jóérzésű, jólelkű vámpírgyerekek élete. Ráadásul időnként előkerülnek olyan, vélhetően a szerző által fontosnak tartott, ám egy vámpírsztoriban meglepően furcsa témák, mint a környezetvédelem vagy a környezettudatos vámpír, hiszen hogyan is juthatnának haláluk után a vámpírok paradicsomába azok a vérszívók, akik nem voltak jók már földi életükben?

Ha könnyű, szórakoztató és szerethető könyvre vágynánk egy kánikulával tarkított nyári délutánon, szerintem cseppet sem ciki levenni a gyerekszoba könyvespolcáról. Én már az ötödik kötetre vadászom a Vaterán.

Darren Shan: Rémségek cirkusza (Móra Könyvkiadó, Budapest, 2001)

A regénysorozat címe: Darren Shan regényes története

Kiss László

A kebleken túl

Benedek Szabolcs termékenysége bámulatos: 1997-ben, 24 éves korában jelent meg első műve, mindjárt egy regény (A Nagy Degeneráció), az eltelt tizenhárom évben pedig több mint tíz könyvet tett le az asztalra. A Pont Kiadó szerkesztésében megjelent legutóbbi kötet, a Lollo keblei hátsó fülén nem minden könyvét sorolják fel (nincs benne például a remek álönéletrajzi írásokat tartalmazó Így élt John Lennon, ahogy a Péterfi Andrással közösen írott Füveskönyv-formátumú Berettás könyv sem), de a lista így is impozáns.

A Lollo keblei a 2006-os Kommunikációs zavar elbeszélői technikáit folytatja - megkockáztatom, afféle testvérkönyv a kettő; olvasván a friss kötetet, talán nem véletlenül jutott eszembe többször, hogy lassan érik egy ütős válogatás Benedek Szabolcs novelláiból.

Egyfelől tehát a négy évvel ezelőtt megjelent kötet hangjának és poétikájának folytatása, másfelől a „jól ismert" stílus és karakter. A Lollo keblei többnyire mindentudó elbeszélővel dolgozik, „klasszikus", csattanóval ellátott, szépen lekerekített, mégis nyitott végű novellákat tartalmaz, írója sokadszorra bizonyítja, hogy kitűnő megfigyelő- és beleérző-képességgel rendelkezik. A történetek elmondásának dinamikája nem egyszer a nyelvi megformálás rovására megy, de a karakterek hiteles ütköztetése, az érezhető rutinnal megteremtett, néhol megrázó, máshol komikus, olykor rejtélyes szituációk felülírják ezzel kapcsolatos „bosszúságainkat".

A témák, alakok is ismerősek, rendre találkozni velük az író tárcáiban, egyéb, ebben a kötetben nem szerepelő szövegeiben. Ahelyett, hogy felsorolnánk, mi mindent és ki mindent kell ezen érteni, a szingliktől kezdve az interneten kikínlódott kapcsolatokon át a cégek és irodaházak világáig, talán az a legszerencsésebb, ha úgy fogalmazunk: Benedek Szabolcs tényleg a hétköznapokból csinál irodalmat. Nem metaforizálja túl a szövegeit, és nem lirizál - néha azt érezni, talált anyaggal és anyagból dolgozik: amit lát és mutat, az van. Aztán persze kiderül, hogy több, jóval több.

A Lollo keblei hasábjain találkozni a megkerülhetetlen alakmással, Sárosdival, a prózaíróval is. Kétszer bukkan föl. Rögtön az első novellában, a Nagyon szép címűben, mely egy vak lánnyal létesített szerelemi viszony története; valamint a kötetzáró önéletrajzi jellegű A szolnoki várban, amely egy kedves emlékezéstörténet, afféle főhajtás a gyermekkori helyszín előtt. Ugyanakkor nem érzem szerencsésnek a kötet felütését, a kezdő novella nem ragadja magával az olvasót, A szolnoki vár viszont nagyon a helyén van, méltó zárás.

Amiért azonban nem átallom a máskülönben a szélesebb nyilvánosság előtt makacsul titkolt olvasónaplóm eme fejezetét a barkaonline látogatói elé tárni - két, számomra legalábbis az újdonság erejével ható pillanat, ami Benedek Szabolcs mostani munkáit illeti.

Az egyik az Asztal című novella E/1-ben beszélő nőalakja, akinek a túlzásai, önértékelése Hazai Attila kisprózáinak debil retorikai készségekkel felvértezett, furcsa tudatállapotban kommunikáló hőseit juttatta eszembe. Az Asztal beszélőjének sorsa együttérzést válthat ki a fokozottan érzékeny olvasóból, amikor annak szerelmi életéről hall, tekintve, hogy „közben ugyanaz történt, ami a korábbi kapcsolataimban is: János sem ismerte föl az én tehetségemet, a másságomat, hogy mennyire nem vagyok átlagember." Mert „nyilvánvaló, hogy tehetséges vagyok. Tulajdonképpen zseni." Minthogy azonban „senki nem vette" a fáradságot, hogy foglalkozzon vele, kénytelen hétköznapi úton járni, bár az ő energiájával „nem lehetne szimplán egy dolgot művelni." Kénytelen tehát az életét művészetté formálni („alkotó vitalitás"). Szóval nem ér. Ez a beszédmód üdítően hat a rutinosan megformált mondatok között, s jóllehet közhelyes volna azt írni, hogy sokat tartogathat, ami a következőket illeti, az olvasónaplómban olyan hibákat vétek, amilyeneket akarok.

A könyv másik kiemelkedő momentuma Az üstökös című novella, melynek narrátora gyerekkori csillagászati érdeklődéséről számol be, hogy aztán szinte észrevétlenül „megemelje" a szöveget, ami egy szerelmi csalódás leírásán „vezet keresztül", majd a nagyapa temetésével zárul. Valójában azzal, ahogy a felcseperedett unoka először szembesül az égbolt és a halál végtelenségével. Vagyis többel, jóval többel.

Benedek Szabolcs: Lollo keblei (Pont Kiadó, Budapest, 2010)

Bene Zoltán

„Nemes anyag, tiszta vér..."

Gyerekkoromban láttam egy filmet, néhány képkockáját ma is fel tudom idézni. Ahogyan egy pap magasra tartott kereszttel gyalogol a szuronyt szegező honvédok előtt, s ahogyan ugyanez a pap civilben és félkarúan néz bele szomorúan és fájdalommal a kamerába. Sárközi György regényéből készült az a film (Révész György rendezésében, hétrészes sorozatként, Nemeskürty István forgatókönyve alapján), amire alig-alig, csak, mint hangulatra emlékszem a fenti mozzanatokon túl.

Nemrégiben került a kezembe a film alapjául szolgáló irodalmi mű, egy szép kiállítású, vaskos kötet a Helikon Klasszikusok sorozatából. Az először 1931-ben kinyomtatott könyv központi figurája Mednyánszky Cézár, a szabadságharc római katolikus tábori főpapja, az 1848/49-es eseményeket követően kényszerpályára szorított nemzedék szimbolikus alakja. Egy önmagába, az Istenbe és a forradalomba vetett hitében egyaránt megingó, helyét kereső, s végül hitét, eszméit és önnön magát egyaránt feladó, ezáltal saját szubjektumát, önazonosságát, helyét és életének értelmét megkérdőjelező, tragikus hős. Megkockáztatom: talán anti-hős.

Sárközi Mednyánszky Cézár emlékiratait felhasználva dolgozott, ám regénye jóval szélesebb spektrumot mutat: a történet kétharmadában Cézár bátyjai csaknem egyenrangú főszereplők, és negyedikként csatlakozik e központi alakokhoz Görgey Artúr. A legidősebb Mednyánszky fiú, László akasztófán végzi még az összeomlás előtt, a középső, Eduárd komáromi menlevél birtokában megmenekedik a retorzióktól (az ő fia a későbbi jeles festőművész és grafikus, Mednyánszky László), míg Cézár emigrációba kényszerül Franciaországba, ahol egy ausztrál kaland és fél karjának elvesztése után önkezével vet véget életének. A negyedik középpontba állított szereplőnek elvitathatatlan katonai tehetsége mellett a szerző megmutatja árnyoldalait is: a mindenáron való érvényesülést, a diktatórikus hajlamot, a kegyetlenséggel határos kíméletlenséget. Sárközi mindazonáltal nem ítélkezik Görgey tábornok fölött, noha nem is olyan elnéző vele szemben, mint korunk történészei.

„Sárközi György (...) híján volt Jókai teremtő képzeletének. Ez a kiváló költő és irodalomszervező a népi írók szociográfiai sorozatának ihletője. De sok művelt irodalmárhoz hasonlóan valószínűleg azt gondolta, hogy aki annyi jó regényt olvasott, tud jót írni maga is. Hisz - látszólag - nem kell egyebet tennie, mint a memoár sovány anyagát történeti tablóvá hizlalni; beleszőni néhány mellékszereplőt (...); szorgalmi feladatként leírni a helyszíneket; egy kicsit vívódni a főszereplővel, hogy Isten szolgája legyen vagy hősszerelmes; elmélkedni forradalmon, emigráns-sorson, történelmen és így tovább. Mindez azonban jó regényhez kevés vagy inkább sok. Kevés a szuverén alakító tehetség, a képzelő- és szerkesztőerő; sok a tanultság, a részlet, a jelző, az irodalmiaskodás" - fogalmazta meg a fentebb említett filmsorozat apropóján lesújtó, már-már megsemmisítő véleményét Lukácsy Sándor 1983-ban.

Németh László a Nyugat 1931. évi 24. számában összevethetetlenül korrektebb és több oldalról közelítő kritikát közölt Sárközi regényéről, amely számba veszi ugyan a számos hibát, ám nem hallgat az erényekről sem. „Sajnos, egy regény kompozíciós hibáit könnyű szemléltetni - írja -; viszont a szép részleteket lehetetlen egyenként idézni. Pedig így lenne a kritika igazságos! Ezekből a citált részletekből különösen két erénye tűnne ki: a született regényírókétól elütő, költői pszichológiája s hangulatfelidéző ereje. Míg a vérbeli regényíró a leleplezés vagy a viviszekció örömével csap rá egy-egy jellemző lélektani vonásra, ő megáll, egy pillanatra elálmélkodik és továbbmegy, lemond a kicsinyes kiaknázásról, meghagyja a felvillantott vonást a «valóság többértelmű félhomályában». Pszichologizáló korunkban poéta. Ugyanez a költői fölény és szűkmarkú bőkezűség jellemző tájhangulataira is. A regény legszebb fejezete fönn a Jablonkai-hágó környékén játszik. Ott paposkodik Cézár a szabadságharc első őszén a ködös fenyvesek közt, a nyomorult tót faluban. S ez a kis falu, az elhagyott parókia, a tót tanító, aki a deres erdőkön át vezeti ránk az osztrákokat, olyan tökéletes hangulati egység, hogy szinte sajnáljuk, mért kell a sátorfánkat szedni, egy kis regény zárt atmoszférája vesz körül, s ha itt maradhatnánk vele tíz-tizenkét íven át, talán nagyobb öröm lenne, mint az egész epikai panoptikumot végigjárni." A kritikát végül a következőkkel zárja: „Nemes anyag, tiszta vér, csak a csontok ne hiányoznának a műből is és írójából is. Kár hogy nem katedrális-építő korban élünk. Ott Sárközi kapná az ablakok színes képeit, a párkányok szentjeit s a díszes oszlopfejeket. Milyen öröm lenne neki e rejtett remekműveken elbíbelődni. A regény azonban azt követeli, hogy ő építse a hajót, a tornyot, a homlokzatot. Ez nem neki való és nem is sikerül. De hánynak sikerül a sok ezer regényíró közül? S ebben a templomban, legalább a faragásokon egy avatott művész keze nyomát érezzük s abból, amit az építő nem követett el, az ízlés fölénye szól."

Amikor becsuktam Sárközi György regényét, nem éreztem elpazarolt időnek a vele töltött időt. Lukácsy Sándor kemény szavait jogtalannak, túlzónak vélem. Valóban széteső kompozíciójú, erős aránytalanságokat mutató mű a Mint oldott kéve, nem kétséges, hogy rosszul szerkeszt az író - azonban páratlan részletek is gazdagítják ezt a nagy ívű történetet! A Németh László által említett mellett ott van például a branyiszkói ütközet leírása, vagy az ausztráliai kaland, vagy az emigráció kilátástalanságának megkapó és megragadó bemutatása. Összességében a regény harmadik része a legegységesebb színvonalú, ekkorra már a főhős is egyedül marad főhősnek, s bár az is igaz, hogy az olvasónak kezdetben lehet olyan érzése, mintha egészében nem is ugyanaz az ember volna, mint az első két részben, ez azért nem akadályozza az olvasás élvezetében. Mert mindent egybevetve, élvezhető Sárközi György könyve, hibáival együtt. Mindenekelőtt a hangulata miatt. És egyébként.

Ughy Szabina

Egyiptomi nyaralás

Hogyha nyár, akkor vakáció. Talán még az iskolás korból megmaradt reflex, hogy ilyenkor valami olyannal is kell foglakoznom, aminek semmi köze nincs a különösebben hasznos (értsd: jövedelmező, ajánlatos, kötelező, célszerű, stb.) dolgokhoz. Nos, tény, hogy vége az egyetemnek, az index leadva, pihennek a jegyzetek, a szociolingvisztika és a bioetika tételek, az agyam egy hátsó részében pedig egyre mélyebbre süllyed a strukturális grammatika ágrajza és az interperszonális megtévesztés-elmélet. Helyüket átveheti végre pár olyan könyv, amelyeket még a vizsgaidőszak előtt kikészítettem ezekre a boldog békeidőkre. Itt van például a világhírű finn szerző, Mika Waltari világhírű könyve a Szinuhe, amelyről először Kiss Judit Ágnes blogján olvastam.

Az esős júniusunknak és vizsgáknak köszönhetően mindezidáig leginkább ebben a könyvben nyaraltam. A Szinuhe ugyanis egy mese. A kaland, a szépség és a kegyetlenség meséje, amely elviszi, sőt, röpíti az olvasót egy másik világba. A történet egy percre sem ül le, a számos leírásnak és stílusának köszönhetően igen filmszerű, bár kevés olyan mondattal találkozunk, amelyek miatt visszalapoznánk, mert több oldal után is a fejünkben zsizsegnek. Szóval itt nem kell különösebben sokat gondolkodni, csak egyszerűen átélni az ókori Egyiptom világát. A XIII. dinasztia uralkodásának idején vagyunk, ahol Ehnaton fáraó, eredetileg IV. Amenhotep, igyekezett népét az Aton-hitre áttéríteni.  Ha jól emlékszem Nemes Nagy Ágnes egy Kabdebó Lóránttal készült interjúban (talán a Látkép, gesztenyefával) ezt nevezi egyik kedvenc történelmi korszakának. Nem véletlen tehát, hogy több verset is írt Egyiptom emblematikus uralkodójáról. Egyesek szerint korát megelőző, látnoki képességekkel rendelkező fáraó volt, aki a szent betegségben, epilepsziában szenvedett. A könyvben szintén ezzel a kórral küzd, de a regény főhőse mégsem ő, hanem Szinuhe, „aki magányosan élte életének minden napját". Szinuhe Thébában születik, orvosnak tanul, s élete végéig számos országon és háborún keresztül tapasztalja meg a változás nehézségeit ebben az új ideákkal teli világban. Az ő empatikus és alázatos jelleme sokszor krisztusi vonásokat juttat az eszembe, s ezt néhol konkrét mondatok is megerősítetik, pl.: »Ez Atón kenyere, vegyétek és egyétek Atón nevében, és áldjátok Ehnaton fáraót, s az ő istenét.« Szinuhe azonban újra és újra elbukik, ideái halált hoznak azok számára akikhez közel kerül, mintha az emberek, a régi hitek képtelenek lennének a változásra.

A könyv egyébként 1945-ben jelent meg, a II. világháború súlyával terhelt időszak utáni ocsúdás pillanataiban. Nem csodálom, hogy Waltari az ókori Egyiptom földjére menekült, s hosszas kutatómunkával inkább a múltban merült el saját jelene helyett, noha a történelmi párhuzam kevés erőlködés nélkül is jól kivehető. De szándékosan kihagyom ennek a továbbgöngyölítését, most csak a regény van, a maga 700 oldalával, alig 20 oldallal a vége előtt. A végét már az elejétől kezdve tudom: a magány, mint ahogy végig a regényben. A cselekményt részletezni felesleges, ha valakinek nagyon fúrja az oldalát a kíváncsiság, elolvashatja a Wikipédián, de nagyjából elmondhatom, hogy a könyv a szerelemről, az életről és a halálról szól, miként minden nagy regény. Sajátossága az, hogy alapvetően a szomorúság uralja. Az az időtlen szomorúság, amely az önmagukon és a világ sorsán gondolkodó emberek sajátja, s amelyből az egyetlen kivezető út az alkotás, akárha az emberek gyógyítása is az.  Az okok, melyek Szinuhét a magányba és a szomorúságba taszítják, olyan rokokós sűrűséggel és cizelláltsággal sorakoznak egymás mellett, hogy az olvasó egy idő után nem tud mást tenni, mint megadni magát és pusztán csak élvezni a történetet. Olvasni, magáért a történetért és saját magáért, a saját szórakoztatására, miként Szinuhe is megírta történetét a maga kedvéért.

Mika Waltari: Szinuhe

Antal Balázs

A kis szigetről elindult a krimi a nagy szigetre

Arnaldur Indridason bűnügyi regényeiről

Az izlandi irodalomból mostanság már nem csak a saga-k ugranak be a világ különböző tájain élő olvasóknak - hanem a bűnügyi regények is. A nagy skandináv krimi-konjunktúrából becsületesen kiveszik a részüket a szigetlakók, ahogy azt immár több magyarul is hozzáférhető regény bizonyítja. Szerzőik közül talán a leghíresebb egy 1961-ben született író, aki történelem szakon végzett, majd dolgozott újságíróként, forgatókönyvíróként és filmkritikusként is - mégis a krimiregényei tették világszerte ismertté a nevét. Arnaldur Indridason munkái egy csomó rangos díjat elnyertek már mindenfelé országokban, az egyik könyvéből, a Vérvonalból, a szintén világhírű honfitárs rendező, Baltasar Kormákur készített cannes-i nagydíjas filmet, megmozdulásait figyelemmel kísérik több kontinensen, és nemcsak a krimikedvelők. Magyarul az Animus Kiadó Skandináv krimik sorozatában jelent meg négy regénye (Vérvonal, Kihantolt bűnök, Távoli hangok, Hidegzóna), kétszáz lapnál alig valamivel vastagabb, roppant élvezetes munkák.

Indridason titka nyilván regényeinek sajátos szerkesztésmódjában keresendő: miközben a felszínen állandó főszereplői, a nyomozócsoport tagjai jönnek-mennek, a regény időről-időre előkerülő másik szála magához a bűn elkövetéséhez vezet - többnyire a tettes, vagy valamely szemtanú szemszögéből. Az olvasó feszült figyelemmel lesi, mikor ér össze a két szál. Más skandináv szerzőknél, mint a bravúros norvég Jo Nesbo-nél is hasonló szerkezet figyelhető meg, sőt, mindkettejüknél komoly tétet tart a krimi a múlt, az ország történelmének (esetleg jelenének) sarkalatos pontjai irányában (Nesbonél legalábbis az általam olvasott Vörösbegyben). Indridason gyilkosságai vagy a régmúltban történtek, vagy legalábbis valami régmúltba veszett eseményhez kapcsolhatók, a történtek gyökere akkor is ott van, ha az elkövetőnek végül semmi köze nem lesz az egész régi meséhez. Ez a másik szál mindig valamilyen beszédes problémára mutat rá: hol az ország hidegháborúban betöltött szerepére (Hidegzóna), hol a nők ellen elkövetett nemi erőszak állami szintű érzéketlen kezelésére (Vérvonal), hol a családon belüli erőszak ilyen-olyan megnyilvánulására (Kihantolt bűnök, Távoli hangok), hol meg aktuális botrányokra, mint a Vérvonal, amelynek cselekménye részben ahhoz a skandalumhoz fűződik, mely akkor pattant ki, amikor kiderült: egy amerikai cég rendelkezésére bocsátották az ország géntérképét vagy génállományát/génbankját - vagy valami ilyesmi.

Indridason nyomozócsoportja miközben állandóan nem szokványos izlandi bűnügyekkel találkozik, s fejti meg rendre azokat, a regényeken átívelve, azok között mintegy mélyebb kapcsolatot teremtve saját történetét is görgeti. Egyikük főzőszakértelmének él, szakácskönyvet ír, mely a negyedik regényben jelenik meg. Másikuk fiatal felesége óhajai és a munkahelye kívánalmai között igyekszik lavírozni. A főszereplő Erlendur felügyelő pedig saját démonaival küszködik: hóviharban eltűnt öccse emlékével, és a saját állandóan eltűnő és rendre fel-felbukkanó, szenvedélybeteg, nélküle felnőtt gyermekei sorsával vívódik. A nyomozók közel sem a hard-boiled ismét divatba jött mintapéldányai. Nem verekszenek, nem isznak, vagy nem nagyon és nem azért. Talán ezért is mondhatta Bán Zoltán András valahol ezekre a skandináv krimikre, hogy családi krimik. Hm. Van benne valami.

Mindezek mellett természetesen nem szabad megfeledkezni az izlandi miliőről sem, amelyet valahol a művek hátterében kell elképzelni - és nagyon-nagyon kell képzelni, mert különösebben nem kezd ezzel Indridason semmit. Nincsenek brillírozó tájleírások, épp ezért vadromantikusnak vélhető helyeken esett bűntények sem - bár a holttesteket több ízben is szabad ég alatt lelik, de van pince és hotelszoba is -, Indridason egyszerűen megnevez egy helyet - legyen az tó, vagy domb, ahol történik az egész. Az izlandi olvasók egy része bizonyosan tudja ennyiből, mit kell elgondolni, a többieknek meg ugyan mit is mondhatna? Különben döbbenetesen urbánus az egész, a regényekből úgy tűnik, egész Izland csak Reykjavík, vagy legalábbis minden más piszok közel esik a székvároshoz - persze Reykjavík meg éppen nem az a metropolisz, percek alatt vidéki házak között járnak a városközpont után. Az egyetlen vadregényesebb elem mégiscsak Erlendur gyerekkori visszarévedéseiben lappang. Ebből a szempontból nyilván a nagy dobás Kormákur Vérvonal-filmje, ahol az elmaradt tájleírások helyett is kapunk igazi ízelítőt. Különben szobákban üldögélnek, isszák a skandinávoknál (különösen a svédeknél) megszokott töménytelen mennyiségű kávét, vagy magukban tépelődnek, a családjukkal évődnek, és lassan-lassan kibontják a rejtélyeket. Ebben nem csak a makacs Erlendur sokszor értelmetlennek tűnő múltkutatása révén teszik meg a legnagyobb lépéseket, hanem az időről-időre, többnyire mindig a legjobbkor - mikor már épp nem maradt több támpont - felbukkanó rejtélyes egykori főrendőr, Marion Briem tippjei, tanácsai is besegítenek. Az izlandi neveket taglaló állandó fordítói jegyzetből megtudható, hogy neki még a neve is olyan, hogy ne lehessen tudni: férfi-e vagy nő? Elárulom: a négy könyv közül az egyikben ez a rejtély is lelepleződik.

Erlendur felügyelő és csapatának ügyei nyugalmasak, van valami kiegyensúlyozott, már-már lagymatag feszültség a történetek intenzitásában. Kerüli az akciókat, ilyesmi alig is van. Mivelhogy az esetek magyarázatát Erlendur a múltban keresi, legtöbbször idős emberekkel beszél - ott nincs is esély különösebb akciókra. Az ügyek elmélyültsége, az állandóan tépelődő Erlendur - hogy úgy mondjam - „hard boiled-határon" imbolygó jelleme, meg Indridason - akit az izlandi névhasználat ismeretében persze Arnaldurnak kellene írnom - elbeszélőjének kiegyensúlyozott, mindentudó, mégis rejtélyes nyugalma azonban mindenképp annyira izgalmassá és élvezetessé teszik a történeteket, hogy állandóan várom az újabb meg újabb köteteket.

Arnaldur Indridason: Vérvonal (Animus Kiadó, Budapest, 2007); Kihantolt bűnök (Animus, Bp., 2007); Távoli hangok (Animus, Bp., 2008); Hidegzóna (Animus, Bp., 2010)

Bene Zoltán

Szelíd legenda, olajfás út

Az egyes szám első személy használata mindig magában hordoz veszélyeket. Az olvasóban az esetek oroszlánrészében többnyire óhatatlanul összefolyik az író és a mesélő. Hász Róbert új regényében pedig nem kevesebb, mint kettő egyes szám első személy is akad, az összemosódás veszélye ezáltal megkettőződik. Az egyik első szám első személy férfi, a másik nő - ebben rejtezhet a megoldás: az írót, amennyiben férfi, nehezebben azonosítja a nyájas olvasó egy női főhőssel. Mert, valljuk be, kifejezetten zavaró lehet, ha a nyájas olvasó olvasás közben mindvégig, a cselekmény, a történés minden egyes mozzanatánál azt találgatja, vajon tényleg így volt, vajon ez mind éppen így, ebben a formában igaz? Zavaró, mert nem ez a lényeg. A lényeg a hitelesség.

És Hász Róbert új regényének világa hiteles. Önmagában, önmagától az. Attól hiteles, hogy az olvasó elhiszi, amit olvas. Elhiszi, hogy ez ilyen is lehetett, mert ez az elbeszélés-halmaz egy lehetséges valóság-változat. És ennél többre hitelesség szempontjából nincsen, nem lehet szükség egy szépirodalmi műben.

A regény borítószövegének ígérete szerint „egy bácskai magyar család legendáriuma, a '80-as évek Jugoszláviájának egyhangú, mégis vészjósló mindennapjai, összeszövődő-szétváló sorsfonalak..." olvashatók a kötet lapjain. És amikor valóban kezünkbe vesszük a könyvet, és olvassuk is ezeket a lapokat, csakugyan egy valószerű, életszerű világba jutunk, amely valószerűsége és életszerűsége mellett nem nélkülözi a különös ízt, az egyedi aromát, ugyanakkor néhol a misztika árnyékát, a titok sejtelmességét sem (ahogyan Hász Róberttől ezt - titkot, sejtelmességet - már megszokhattuk). És, miközben távol áll tőlünk, hogy bárkit bárkivel is azonosítani próbálnánk, Hász Róbert délvidékisége / vajdaságisága tagadhatatlanul egyszerű magyarázattal szolgál, és érthetővé teszi ezt a hitelességet. Az alaptétel, miszerint nem árt, ha egy író tudja, miről ír, és ismeri a közeget, amelyben mozog, ismét bizonyíttatik. (Nem mintha ehhez a személyes érintettség elengedhetetlen feltétel volna. Megkönnyíteni azonban megkönnyíti a dolgot, nyilván.)

Egy férfi és egy nő autózik egy vajdasági faluból a Crna Gora-i tengerpartra, a szántóföldekről az olajfák közé. Egy mondatban ennyi a Júliával az út. Ám Júlia, az egyik, a fontosabb (mondhatni) az egyes számú egyes szám első személy, az úton mindvégig mesél. Szavai kirajzolnak egy családi legendáriumot (egészen másfélét, mint amilyet például Bereményi Géza fest elénk Legendáriumában: Júliáé időben sokkal kevesebbet, mindössze néhány évtizedet fog át, történetiségében is koherensebb, némiképpen köznapibb is, jóllehet a történelem ez esetben sem csupán kulissza, hanem egyben meghatározó szereplő és sorsformáló tényező), a hozzá tartozó sorsokkal és életutakkal. Végezetül pedig a mesélő Júlia egy szerelem történetébe is beavatja a második számú egyes szám első személyt, az autót vezető férfit, aki leírja, amit elmeséltek neki, azaz hallgatóból továbbmondóvá válik. Ez a bizonyos szerelem éppúgy a Crna Gora-i tengerpart része, ahogyan Oszkár bácsi, a regény legérdekesebb, legizgalmasabb figurája, már-már mesébe kívánkozó alakja, aki valaha szintén a határvidékről indult, ahonnan az autó a mesélővel és a hallgatóval (aki továbbmondóvá lesz). Arról a határvidékről, amely nem csupán politikai (és, sajnos, fizikai) értelemben vett határ, amennyiben államokat választ el egymástól, de határ kulturális vonatkozásban is. Eginald Schlattner írja a Fejvesztett kakasban, hogy Európa legkeletibb csücske a brassói fekete templom tornya. Ami mögötte van, az a Balkán. Hász könyvében a beográdi pályaudvar peronja szerepel a Balkán kapujaként: a Schlattner-féle keleti után, íme, egy déli tájolás. Míg azonban Schlattner Balkánja éles ellentétben áll a kultúra és civilizáció letéteményesével, a Nyugattal, addig Hász Balkánja szerethetőbb, misztikusabb. Hiszen oda tartozik a különös Oszkár bácsi, és ott fogan a szerelem...

Az út (amely, a Tao óta tudjuk, a legfontosabb létállapotok egyike) a térben egy falutól egy tengerparti házig tart, időben azonban a gyerekkortól jutunk az ifjúkorig, egy balkáni kisbirodalom hanyatlásának kezdetétől egészen az összeomlásáig. Valahonnan, valahová. Onnan, ahonnan mások is elindultak, oda, ahová mások is megérkeztek. Mert amint Hász Róbert írja: „ugyanazok a szerepek járnak körbe-körbe, csak a személyek váltakoznak, akik eljátsszák azokat."

Hász Róbert: Júliával az út. Budapest, Kortárs, 2010.

Benedek Szabolcs

Az orosz Bukowski

Vagy inkább szovjet? Persze az örmény és zsidó származású Dovlatovnak nyilván semmi kifogása nem volt az ellen, hogy az orosz írók között tartják számon. Már amikor számon tartották. Ahhoz ugyanis el kellett előbb telnie a születésétől számítva majdnem negyven évtizednek, nem beszélve arról, hogy az óceán túlsó felén kellett letelepednie. New Yorkban lett az, ami mindig is szeretett volna lenni: orosz író. Nem mellesleg, hangsúlyosan szovjet. Azokban az évtizedekben ugyanis minden összefolyt. Mi például szovjetekről beszéltünk, de közben oroszokat mondtunk. Szergej Dovlatov pedig az azóta megboldogult Szovjetunióról adott kínosan pontos látleleteket. Olyannyira pontosakat, hogy azokat csak a határokon kívül lehetett nyomdába adni. A szerzőjüknek pedig végül el kellett hagynia az országot. Illetve az államot. Államszövetséget. Vagy micsodát. Szóval azt a Szovjetunió nevű koholmányt, amelynek Dovlatov minden szegletében talált megírnivalót, lett légyen szó kicsapott leningrádi egyetemistaként, fogolytábori őrként, észtországi újságíróként, vagy éppen a Puskin Emlékhely egyik munkatársaként szerzett élményekről.

Az Európa Kiadó évek óta párosával adja közre Dovlatov regényeit (kötetenként kettőt). Megmondom őszintén, a korábban olvasottak legföljebb annyira hagytak mélyebb nyomot bennem, amennyire ez a sajátosan nyers, egyszerűségében is sokatmondó nyelvezet és írói látásmód, valamint az általa ábrázolt, helyenként szürreális, de többségében aljas és kificamodott világ az ismerkedési fázisban újszerűként hathat. Elolvastam őket, aztán félretettem, mondván, ez is megvolt. A sorozat legutóbbi darabja azonban lebilincselt. Nem is annyira a kötet első harmadában található A kihelyezett tagozat című kisregény. Ebben ugyanis, dovlatovi mércével mérve, mondhatni, nincsen semmi különös: a történet apropóját egy hajdani szeretőnek egy össz-orosz emigráns konferencián való váratlan föltűnése adja, lehetőséget teremtve a jelen, értsd: a nyolcvanas évek amerikai orosz kolóniája, valamint a szovjet félmúlt Dovlatovra jellemzően fanyar és cinikus ábrázolására, mi több, összemosására. Lásd például azt a jelenetet, ahol a konferencia résztvevői különös műgonddal megfogalmaznak egy Nancy Reagannek szánt levelet, mire valaki megjegyzi, hogy a First Ladyt talán összekeverték Krupszkajával...

Annál érdekesebbnek és vonzóbbnak találtam (legalábbis a magam számára) a kötet második felében sorakozó elbeszéléseket. Egy részük a meghökkentő, szürreális fordulatokkal már-már Boris Vianra emlékeztet, én viszont a korai daraboknál jóval erősebbnek érzem azokat, amelyekben Dovlatov az emigráció sajátos atmoszféráját idézi föl, azzal a szűkszavúságában is beszédes írói eszköztárral, ami (mások mellett) az amerikai Charles Bukowskira jellemző. A legkiválóbb novellákból (A játék; Az utcán és otthon; Harmadik kanyar balra; Ennyi...) ugyanis világosan kitűnik, hogy Dovlatov (Bukowskihoz hasonlóan) képes (volt) a legbanálisabb események elbeszélésével és a látszólag leghétköznapibb figurák szerepeltetésével sorsokat és teljes életpályákat megmutatni. Mégpedig mindenféle mesterkéltség és túlírás nélkül, a legcsupaszabb realitásnál megmaradva. Ezekben az írásokban, ahogy Bukowskinál, úgy nála sem lehet pazar ötletelést és sziporkázó nyelviséget találni. Helyette kézzelfogható, életszagú valóságot. S azt a bizonyosságot, hogy a magányos vodkázások, a szállodai prostituáltak, vagy éppen a rossz időben végbevitt autós kanyarodás mögött is ott van az irodalom.

A könyvet afféle minidarabok zárják: részint anekdoták, részint már-már viccnek megfelelő rövid történetek; részint amolyan aforizmák. Ízelítőként álljon itt belőlük egy: „A család nem az állam sejtje. A család maga az állam. Harc a hatalomért, gazdasági, alkotói és kulturális problémák. Kizsákmányolás, álmodozás a szabadságról, forradalmi hangulat. És ehhez hasonlók. Ez maga a család." Valamint még egy: „Szenvedek a saját bizonytalanságom miatt. Gyűlölöm, hogy a legapróbb semmiségek miatt is kész vagyok összetörni. Kimerített az élettől való félelem. Pedig ez az egyetlen, ami reményt ad. Az egyetlen, amiért hálásnak kell lennem a sorsnak. Mert mindennek az eredménye: az irodalom."

Szergej Dovlatov: A kihelyezett tagozat - Válogatott elbeszélések.  Európa, 2010. Fordították: Abonyi Réka, Kisbali Tamás, Szőke Katalin.

Darvasi Ferenc

A harmadik lemur vallomás

Sok dolgot lehet szeretni Garaczi László prózájában, így például azt is, hogy nem irodalmiaskodó, nem maníros, nem akarja becsapni az olvasót. Nincs semmi bajom a kortárs magyar epikával, sőt, gazdagnak, sokszínűnek tartom. Ettől függetlenül vagy éppen ezért érdemes leszögezni, hogy van egy jelentős kórtünete: a modorosság, a hamisság. Hány, de hány regényt lehetne felsorolni, melyet az irodalmi utalások, teszem azt, feleslegesen, indokolatlanul hangsúlyosan alkalmazott bibliai allúziók túlterheltté, nehézkessé, hiteltelenné tesznek. Kicsit közelebbről, egy példával szemléltetve a jelenséget: van, aki egyszerre akar egy Don Juan-, egy Don Quijote-, egy Anna Karenina- és mondjuk egy Salamon király-történetet belezsúfolni munkájába, hogy aztán ezeknek a(z általában a szöveg egészébe bajosan illeszkedő) szálaknak az elemezgetésén jól elcsámcsogjanak az értelmezők, legalábbis a szerzői  szándék szerint. Még jobb írókkal is megesik, hogy a várható siker reményében kedvezni próbálnak az értelmezők, kritikusok és irodalomelméletesek felé, szándékosan és túl direkt módon nekik szánt sorokat fűzve a szövegbe; mondjuk az élet, a világ és az irodalom metaforikájáról. Mivel ez egy kórtünet, nem lenne helyes csupán egy-két nevet és regényt kiemelni, s rajtuk elverni a port.

És azért sem érdemes ezen a gondolaton tovább elidőzni (csak talán majd máskor), mert Garaczinál szó sincs ilyesmiről. Sallangmentesen, fesztelenül ír - és ez máris egy olyan tulajdonsága, amiért szerethetjük műveit. Azt is szeretem Garacziban, hogy láthatóan nem az évszázad regényét akarja megírni, nem görcsöl ilyesmiken (számos szerzővel ellentétben), csupán a saját történetét, a saját maga számára hiteles történetet akarja közreadni. És amit viszont így ír, azt (bár itt meg kell jegyeznem, megint csak a hitelesség kedvéért, hogy én nem olvastam a teljes életművet) érdemes kézbe venni. Persze rengeteget változott ez a próza, hazudnék, ha olyasmit állítanék, hogy természetétől fogva homogén lenne. Régebben játékosabb, szórakoztatóbb, szertelenebb, fiatalosabb (? - na, de kérem, miféle irodalmi kategória a fiatalosságé, lehetne visszakérdezni) volt, jelenleg letisztultabb állapotot mutat. Sem a szertelenséget, sem a letisztultságot nem érzem előnyösebb vagy hátrányosabb tulajdonságnak a másiknál, itt és most csupán a változás irányát szerettem volna jelezni.

A szerző harmadik lemur vallomása nemrég, a Könyvhétre jelent meg. Témája a katonaság, a felnőtté válás, s mint ilyen, nevelődési- és fejlődési regény(ként is olvasható). Az 1975-ös és '76-os évben játszódó történet főhőse 19 évesen, előfelvételisként kap behívót a néphadseregbe, ottani életének és onnan való menekülésének pontos lenyomata a könyv. A szöveg E/1, E/3, majd újra E/1 közt ingázik, egyáltalán nem véletlenül váltogatva az elbeszélői nézőpontokat, s még csak nem is valami trendi szándékból. Főszereplője a Csont becenévre hallgat a seregben, folyton szótáraz, s ennek révén régi, feledésbe merült kifejezéseket ment meg a számunkra, legyen szó akár a katonai vagy a kórházi szakszókincsről. Mivel a narrátor, ahogy ezt megtudjuk a könyvből, később íróvá válik, indokolt és egyáltalán nem erőltetett ez a szógyűjtési mánia. Nem csupán a katona-tematika miatt a felnőtté érés regénye ez, hanem nemi értelemben is: hiszen a bevonuló fiatal még szűz. Ebben a tekintetben szerencsétlen választás volt a kötet hátlapján elhelyezett, egyébként remekbeszabott mondat („Leszereltek, elvesztettem a szüzességem, és még csak fél négy."), mely rögtön leleplezi, sikerül-e majd szexuálisan felnőnie Csontnak a könyv végére.

Garaczi egyszerre szólít meg egy közös, nemzedéki tapasztalatot (többek közt a Vakpalival és az Álomarcú lánnyal) és egy saját, speciális nézőpontot. Regényének világa (melyben, ezt csak a Békés megyeiek kedvéért hangsúlyozom ki, akár Poós Zoltán A szív határaiban, jelentős szerepet kap Battonya városa - de azért nem annyira, mint Poósnál; aki a város részletezőbb leírását várja, annak inkább A szív határait javaslom) csak távoli rokona az Iskola a határon című könyvének. Hiszen itt a szereplők csak a katonaság kötelékein belül képviselnek közösséget, a barátságok nem folytatódnak a seregen kívül, a hétköznapi életben - míg Ottlik hősei a katonaiskolában egy örökre közössé váló nyelvet sajátítanak el.

Különösen izgalmas a regény második fele, ahol az addig - Garaczihoz képest egészen - realisztikus leírásokat látomások, víziók szabdalják. A katonaság abszurd valóságát a hősök ragasztózós, ivós élményei egészen betorzítják, sajátos fantáziavilágot nyitva meg. Ezeken a szöveghelyeken sokat nevethetünk. Egyébként is jó persze az Arc és hátraarc humora, ennek szemléltetésére idéznék egy részletet, mely arról szól, hogyan is kellene az egyik szereplő szerint a férfiembereknek csajozniuk, ha sikert szeretnének elérni: „Frici magyarázta el, hogy a táncolásnak az a lényege, hogy amikor átkarolod a lányt, finoman nyomod magad felé a hátát, gyengén, mintha véletlen lenne. Ha elhúzódik, kezdj beszélni, bármiről, beszélj, és ne eressz a szorításból. Amikor lehet, forgasd meg jól, minél többször, de mindig csak balra, kizárólag balra, mert a jobbra fordulástól a lányok nem szédülnek el, a balra forgástól elszédülnek. Százszor képesek jobbra fordulni, de ha balra forgatod, azonnal elszédül, és magától hozzád bújik, menedéket keres, és akkor leviheted a kezed a derekára, hozzásimulhatsz az arcához."

Bár számomra a „garaczilaczik" közül a Metaxa az etalon a maga sodró erejével, lendületességével, váratlan megoldásaival és a történetével (bizony, a történetével is, még akkor is, ha az ilyesfajta egyesek szerint esetleg valamiféle régimódi olvasói attitűdnek tekinthető), azért az Arc és hátraarcot is egy kiváló, önmagát olvastató regénynek gondolom.

Garaczi László: Arc és hátraarc (egy lemur vallomásai). Magvető, Budapest, 2010.

Szepesi Dóra

Egy novellára

Áteresztem magamon az olvasmányt, azaz az író démonjait összeeresztem az enyémekkel.

Szerintem a kritikusok meg az irodalomtörténészek élősködők. Korhadéklakók. Lebontják a műveket és kielemzik egymás számára, végül is mindannyiunk számára, hogy jusson mindenkinek egy kis nektár. De az egyszerű mezei olvasók is ilyen korhadéklakók.

Meg kéne írnom a cikkeket. Még bunyóznak a démonok. Az egyiktől monoklit kapok. Csak jót akarok írni és olvasni! (Akkor talán nekem kéne írnom?) Ritka az olyan, amit mintha én írtam volna. Olyan szívósak a szavak, nehezen jönnek a kezemre.

Anyunak fáj a lába, alig bír ráállni. Ápolni kell, ez a gyerek feladata. Ebéd után hoztam neki be egy tányérka cseresznyét.

-  Finom. A végére hagytam egy szép szemet. Te is szoktál? - kérdezte.

- Igen, én is. Ez most igazán nagyon finom volt. Remek! Az utolsó szem. - Igen, szoktam én is, hogy a vége jó legyen. Tartalékolok egy szép szemet a végére.

Aztán befőztem a cseresznyét. Csak néhány üveggel, dunsztolós módszerrel, kuktában, cukor nélkül. Jól esett a konyhai tevékenység és a csend a belső bunyóhoz. Amikor fölment a nyomás a kuktában, finoman elkezdett szörcsögni a gumitömítés. Mint egy modern dzsessz-fúvós darab, Miles Davis egyik improvizációja, egyszerű és izgalmas ritmusban pár hang. Hogy nyüszítenek a démonok! Talán kifőzöm őket is és megnyugszanak. Belőlük is lesz ennivaló - télire.

Kevés az olyan mű, amit más írt, és mintha én írtam volna. De persze, nem is biztos, hogy tudnék olyat írni, mégis, mintha belőlem is szólhatna. Balogh B. Márton Kőszeretője ilyen. Nyolc éve jelent meg az Alexander Bródy szerkesztette Alibi 6 hónapra - Kert című novelláskötetben. Ez a novella volt az, ami az irodalom részéről beindította a költészetemet, egy új korszakot. Rég nem olvastam. Már szinte el is felejtettem, mi van benne, csak az érzés maradt meg, hogy annyira kiröpített időből-térből. Mi volt az? Mi az, ami azóta is nyugtalanít, egyben meg is nyugtat? Most elolvastam újra, még mindig tetszik. A novella főszereplője a Nyugalmas Sárkány Templomának kőkertje Kiotóban, meg a kőkerti sétányon a murvakövek. Aztán a szerzetesek, és a kőkertet olyan gyakran látogató európai nő. A sok kis murvakő, ugróiskolások eldobott kövei! - írja BBM. És láss csudát, a murvakövek karában mindegyik megszólal, és bölcsességekről szól. Az európai nőt elvarázsolja a kőkert, s lesz az ő kőszeretője. Rabul ejti - és felszabadítja. A novella végén az európai nő eldobja az ékköves jegygyűrűjét, a kövecskék közé, amibe ez van belevésve: 1987 Mihály.

Amikor olvastam ezt az írást, belőlem is a szabadulás felé röppent valami. Tudatosította bennem, hogy „tulajdonképpen" mivel kell magát az embernek eljegyeznie itt a Földön. És ezzel most éppen nem a jegyeseket, az együtt élőket bántanám meg. Nem, nem. Éppen hogy nem! Hanem adnék mindenkinek egy kicsivel még nagyobb szabadságot. Egy kicsivel még nagyobb ugróiskolát, mint amilyenje éppen most van...

Már félek akárkit olvasni. Először mintát veszek. Kovács András Ferenc, az jó! Balla Zsófia, Takács Zsuzsa - nagyon jó! Egyesek írhatnak bármit! Lehet, hogy hasonló ugróiskolájuk van? Payer Imi is nagyon jó. És Kiss László is, a viharsarki Szindbád... Szerintem minden ütős sor, verssor csöpp nektár, szer, ami kirepít innen. Minden ütős sor egy kicsi kövecske, az elrugaszkodás jele abban a bizonyos murvakövek kórusában. Áteresztem magamon az olvasmányokat, belehallgatok a dallamba. És most, éppen most, kihangosítok néhány kicsi részletet.

„A hála hullámrohamaiban kiúsznak könnyeim a légnemű világba." (Takács Zsuzsa)

„Szívem falán a napfény - vérzik, mikéntha volna néma ostya..." (KAF)

„Szemünkre gyönyör fátylai hullanak." (Payer)

„Íratlan képek kapujába léptél... Borzong az Úr... és láttodra dolgát odahagyja." (Balla Zsófia)

„Egy igazi jó világon: összefüggés van. Sőt, csak összefüggés van." (KL)

„És veled történt valami fontos? Fontos? Mi a fene fontos?" (Békés Pál)

...ez volt a néhány részlet most, éppen most, abból a végtelen dallamból. Folytasd, kérlek szépen, folytasd! Én is folytatom. A végére, persze, hagyok egy szép szemet.

Bódi Katalin

Fából vaskarika, avagy az irodalom fotoszintézise

Kedves Naplóm!

Sosem gondoltam komolyan arra, hogy naplót írjak, mert sosem történt velem semmi érdekes, a napok egyformán teltek, várakozásban, a jövő fürkészésében, annak elképzelésében, hogy majd valamikor valami történni fog velem, ami közelebb visz ahhoz, ami én vagyok ismeretlenül. Kaptam időnként feltűnően naplóra hasonlító papíripari termékeket, emlékkönyvnek valót, határidőnaplót, kínai selyemmel bevont finom papírú könyvecskét, de az üres felület, kézírásom félszeg formátlansága, tollam megrágcsált vége blokkolta az írás lehetőségét. Ehelyett lassan rászoktam naplók, önéletrajzok, levelezések olvasására, csak hogy érezzem az első személyű megszólalásban rejlő örömöt, a titok kémlelésének lehetőségét, az énelbeszélés izgalmát. És az ijedséget persze, hogy a vallomások azért vannak, hogy megtudják őket, a titkok azért, hogy kiderüljenek.

Az első és örök kedvencem Adrian Mole titkos naplója, a 13 és ¾ évesé, generációm keserédes alapregénye. Adrian egy szerencsétlen angol középiskolás, aki arra vágyik, hogy felkerüljön gimnáziuma térképére, hogy megtudja, mihez ért, mi lehet egyáltalán belőle felnőttként, hogy megismerje a viszonzott szerelmet, élhessen végre nem magányos szexuális életet, tisztázza kapcsolatát szüleivel. A folytatásokból kiderül, egyik sem sikerül neki, középiskolai szerelme, a lekvárszín szemű Pandora Braithwaite a brit munkáspárt képviselője lesz, s megközelíthetetlen bombázó, aki mindenben sikeres és mindenben szabálytalan. Ő maga, aki érettségire is csak a háztartástant tudja választani a kötelező tárgyakon felül, a londoni Sohóban lesz véletlenül sikeres szakács egy kultikussá váló étteremben, mert az angol menzakoszton felül (vízzel felöntött babkonzerv, főtt bárányfej, generálszósz, gumimacicuki, Mars szelet) semmit nem képes főzni. Persze ezt is bebukja, mert az állandósuló jelleggel betépett tulaj végül kirúgja, s oxigénbárt hoz létre a Nagy Zabálás nevű étterem helyén, ahol a világ különböző helyeiről származó levegőt lehet szívni méregdrágán, s a hangsúly természetesen a szívnin és a méregdrágán van. Adrian persze elvált férfi lesz, aki a Pandorához hasonlóan nehézbombázó nigériai szerelmét, a feleségét is szükségképpen elveszíti. Mi az, ami marad? Hát a napló, a szerencsétlenség örökös tematizálása, a nyelv, a humor, a paradoxonok és az abszurd. S persze ráadásként a középiskolai meggondolatlan szexből származó gyermek a hajdani iskola szépétől, aki szőlőért cserébe mutatta meg bárkinek hatalmas melleit, s most tésztaképű tehén, egy izomagyú munkanélküli felesége, aki segélyért szüli végtelen számú gyermekeit. Adrian fia tizenévesen végül vér szerinti apja nyakába hull a DNS-teszt után, s örömmel szólítja papának, illetve ott van az elvetélt házasságából származó gyönyörű apró gyermeke is, akikkel végül egy bontásra ítélt megörökölt ház lépcsőjén ül szívszorító vidámságban. Sue Townsend, az írónő ezzel zárja le a Cappuccino-éveket. Az olvasó csak úgy tudja vidáman folytatni, ha újra előveszi a 13 és ¾ éves naplót.  Miért is jó akkor olvasni ezt a naplót, ha racionálisan elkeserít, vigaszként vajon, hogy nekem ennél csak jobb lehet?

A második és örök kedvencem a Fanni hagyományai, amiről egyik első tanítványom azt mondja dühös őszinteséggel, szó szerint, mielőtt beadja üres ZH-ját, hogy kurvára idegesítő ennek a nőnek a nyekergése, mielőtt végre belehal a reménytelen szerelembe és az önmegértésbe. Persze, ennek a naplónak valóban ez a lehető legsommásabb összefoglalása, de a klasszikus közhely szerint nemcsak a tartalom, hanem a forma is számít, sőt, itt mintha csak az számítana. A naplóbejegyzésekben Fanni egy nem túl eredeti, de hatásos és következetes allegória mentén képes önmagáról beszélni. Fanni ugyanis egészen egyszerűen fotoszintetizál, mondhatni, fényevő lesz. Tavasszal együtt ébred a természettel, egy komlószár öleli a kert zöld sötétségében, a méhek kedves szomorúságú dongása kíséri naplóírását. A lenyugvó nap fénye lángra lobbantja arcát, a hold felett kedves halottja néz le rá. A természet barátságos arca azonban még sincs barátságban Fannival, hiába hívja segítségül a flórát és a faunát önértelmezéseiben, hiába követi érésében és kiteljesedésében a természetet, a tavasz, a nyár és az ősz egyszerre ciklikus és kronologikus folyamatában. Akkor lesz szerelmes, amikor a dér elpusztítja a kertet, ráadásul az alkonyat vezeti a kastélyba, ahol a bált rendezik. A tánc, a vér sebes kerengése megborít minden kényes természeti egyensúlyt, Fanni szerelme így szükségképpen a XVIII. században még uralkodó szerelmi diskurzusba illeszkedik, amely a szerelmet betegségként, identitásvesztésként, szükségképpen abnormális állapotként határozza meg. Tavasszal, halála közeledtével érett búzakalászként készül a betakarításra, a konyhakertből a temetőkertbe igyekszik, ahol oszlatása beteljesedik.

Egy naplónak nincs eleje és vége, vége esetleg csak akkor, ha már nincs szükség a napló folytatására vagy éppen ha meghal a naplóíró, ráadásul ez esetben még a naplóírás végét sem tudja bejelenteni. A napló tehát látszólag a semmiből építkezik és semmivé válik, hiszen ráadásul senki nem olvassa, ugyanis műfaja szerint titkos írásforma. Igazi fotoszintézis. Arra való nyilván, hogy valamiféleképpen formalizálhatóvá váljék a naplóíró identitása, hogy szövegekkel életben tarthassa magát, hogy megkonstruálhassa képlékeny körvonalait, hogy metaforák dagadjanak allegóriákká, hogy rögzíthetővé váljék a rögzíthetetlen. Köldöknézés. Ennen farkába harapó posztmodern kelgyó.

Kedves Naplóm! Hogy fogok-e valaha én naplóban fotoszintetizálni, még nem tudom. Még nem jött el az idő a fényevésre, így egyelőre marad mások titkos naplóinak olvasgatása, a titok nyugtalanító keresése, a függőség. Mindenesetre megvan az első bejegyzés.

Kiss László

Az átlépett határ

Poós Zoltán új könyvéről

Kicsit gondban voltam Poós Zoltán harmadik regényével. Első nagyobb epikai vállalkozása, a Felkészülés kedvenc mondatomra régóta az egyik libling, sokszor visszatérek hozzá, jó fellapozni újból és újból, öröm újraolvasni akár egy-egy mondatát is. Mondjuk, azt a bizonyos kedvencet. A második nem jutott el hozzám, egyelőre ki van maradva Az alkony fokozatai. Helyesebben a részletekből, amelyekkel különféle folyóiratok, irodalmi lapok hasábjain találkoztam, illetve az olvasott bírálatok alapján alakult ki valamifajta kép róla.

Legutóbbi nagyprózája, A szív határai viszont eleinte zavarba ejtett. A két részből álló regény első felének olvasásakor sokszor úgy éreztem, nem találom a kulcsot a szöveghez. Félő volt, nem leszünk jóban. Furcsa volt ez az idegenkedés, hiszen egy Békés megyei tematikájú regénnyel finoman szólva levehető vagyok, ami a lábamat illeti. A könnyebb utat választottam: igyekeztem a könyvre fogni (szmájli). Néha megragadtam, a következő pillanatban azonban kicsusszant a kezeim közül. Mire belefeledkeztem egy képbe, egy szituációba, érthetetlen módon egy másik keletkezett a helyén. Nem tudtam, mire vélni ezt a problémásan alakuló nexust, annyit bizonyosan érzékeltem, hogy olykor a narráció is látszólag indokolatlan, de legalábbis nekem nem könnyen követhető vargabetűket ír le. Mindeközben azonban lassan, ám szépen és jól érzékelhetőn rajzolódott ki a történet, egy nemesi származású fiúé, Beliczey Lászlóé és egy alacsonyabb sorból származó lányé, Herter Katinkáé: családi tragédiák után a fiú famíliája magához veszi a lányt. A történelmi szituáció zűrös - a szovjetek bevonulása a határszéli tágas mezővárosba, Battonyára, 1944 szeptemberében. A mondott történések következménye kellemesebb - egymásra találás, majd házasság.

A fiú és a lány botladozásaihoz, oroszok előli meneküléséhez hasonlóan kóvályogtam az első fejezet kulisszái közt, mígnem kilyukadtam a 127. oldalon, a második résznél, amely napra pontosan 20 évvel később veszi kezdetét. És a regény innentől nagyon visz, és nagyon adja magát. Emlékezetes jelenetek, pontos és fájdalmas érzelmi látleletek, egy házasság, több: egy kapcsolat széthullásának krónikája - még inkább a széthullás okainak fölfejtésére tett elbeszélői kísérlet. Majd a válóper. Poós Zoltán plasztikusan ábrázolja a helyi 56-os történéseket, a félévi börtönviselést, a kényelmesen berendezkedett helyi szocialista erők magatartását; a regény díszletezése, „realista" leírásai egyébként is élvezetesek, az első fejezet is bővelkedett remek környezetrajzokban.

A határ motívumának sokféle lehetőségét próbára tevő regény főszereplőjének, az orvossá lett Beliczey Lászlónak a jövője nyitott marad (akaródzik jönni a megjegyzés: a téma lehetséges továbbgondolás egy következő regényben). Ami bizonyos, miután ellenforradalmi közreműködése okán állásából felfüggesztették, az annak rendje és módja szerint egyensúlyi helyzetbe került Kádár-rendszer földművelésügyi miniszterét, máskülönben egykori földijét, „Feri bát" szállítja vissza Pestre, s marad is ott - a sofőrje lesz. Ennyit mond az elbeszélő egykori magáról. Vagyis bármi lehet. „Mert egy harminchárom éves fiatalember még mindig fiatal."

Poós Zoltán: A szív határai. Kalligram, Budapest, 2009.

Szabó Tibor Benjámin

Gyerek a zacskóban, élet az ablakban

„Megfertőzte valami az embereket
(...)
Zokog a bohóc,

- KT -

Onagy könyvheti regényének fülszövege puskalövés nélküli háborús borzalmakat és a „Duna menti orvhalászok, lecsúszott munkanélküliek, kisnyugdíjasok ismeretlen, különös világát" ígéri olvasójának - de nem azt adja. A Cerinkának csak névleg (ürügyként) van köze a háborúhoz, a benne felbukkanó orvhalászok, kisnyugdíjasok (fene tudja, ki nem még) pedig teljesen lényegtelenek. A borzalom stimmel. Ez a rosszkedvű könyv befelé néz, bele az emberbe, bontja ki, mutatja, mi van ott, a Cerinka a korlátoltság, a szellemi sötétség tragikumáról szól egyrészt, az opportunizmus és a cinizmus posványáról másrészt (a két fontosabb szereplő sorsának megrajzolásával).

A regényidő 1995 utolsó hete, a (narrátorral hol azonosított, hogy inkább tőle megkülönböztetett, név nélküli) középkorú főszereplő Duna parti nyaralójába vendég, vendégek érkeznek. Egy távoli barát (vajdasági magyar) és annak felesége (bosnyák). A délszláv háború végén vagyunk, a srebrenicai mészárlás már megvolt, de még senki nem tud róla (kevesen), a szétlőtt Mostar képei még élesek, a szarajevói FK Zeljeznicar focicsapat pályája még temető. Ezek messze vannak, a menekült házaspár (Bogár és Baba) viszont testközelben, valahol a Dunakanyarban tölt el százhuszonhat órát. A nő mindenórás terhes, és nem a férjétől, mert háború volt. Egy megerőszakolt asszony, a helyzetet kezelni nem tudó férj, és a verdikt: „Ha lány, élhet, ha fiú, úszik". Meg az ehhez asszisztáló barát.

És fiú, persze, annak kell lennie.

Az alapszituáció nagyon erős, a tematika kibontása, megjelenítése pedig ügyes, rutinos, a regényt a klasszikus drámákra jellemző dikció feszíti, az olvasó gyakorta érezhet kényszert, hogy bekiabáljon a főszereplőnek, hogy „Bakker, nyisd már ki a szemed, vegyed már észre, mihez segédkezel, hülye úr!" Merthogy a vendéglátó végignézi, támogatja a gyilkosság előkészítését is, meg magát a szülést is, zárva a kék nejlonszatyorral, abban úszik a megfojtott gyerek. És közben (át a regény  egészén) hülyeségeket gondol, hülyeségeket beszél, de olyan hülyeségeket, amelyek az ő saját univerzumán belül érvényesek, magától értetődőek, igazak. A főszereplő egy megcsömörlött, vidéki munkanélküli, aki elvesztette a kíváncsiságát, érdeklődését a világ iránt. Semmi nem lepi meg, semmi nem idegesíti, semmi nem billenti ki. Lopja a fát az erdőből, a halat a Dunából, és bármilyen szutykot lát maga körül, csak megvonja a vállát, hogy ilyen ez, ilyen a világ, nincs vele mit tenni. Számára nem tudnak újat mondani, mutatni, az elfogadás, a be nem avatkozás az életfilozófiája. A Cerinka végső soron éppen azt demonstrálja, hogy lehetnek (vannak is) olyan helyzetek, amelyekben a passzivitás, a nem cselekvés önmaga is elszámolhatatlan bűn, hogy az emberi közösségben nincs megfigyelői pozíció, nem lehet kívülről, mert nincs is kívül. A főszereplő maga is gyilkos, nem vitás, miközben semmiféle ártó indulat nincs benne, túlélni akar, élni, nem bánt senkit, mert nem is érdekli semmi. Ez az ellentmondás ad lendületet, dinamizmust a műnek, Schopenhauer vakarná a fejét, ha olvasná.

Miközben az infernális gonoszságot elkövető Bogár maga se valódi gonosztevő. Korlátolt és unintelligens, képtelen a differenciált gondolkodásra, de nem bűnöző, hanem csak egy közép-európai tahó paraszt. Számára tiszta helyeztek vannak, meggyaláztál, megöllek, egyszerű ez, mint a pofon. Hogy a születendő gyerek félig mégis a feleségéből van, és hogy akárkiből is még, de annyi biztos, hogy ő (a baba) semmiről az égvilágon nem tehet, hogy a szülés-gyilkolás kombinációja mit tesz az asszonnyal pluszban, a korábbi erőszakra rakódva rá - ilyenek nem merülnek fel benne. Csak a bosszú, az elégtétel logikája képes működni az elméjében, a többihez nem fér hozzá az intellektusa. Bogár csöndes, békés, primitív állat, az ilyenek miatt tud annyira szörnyűvé válni a világ. Mefisztókból kevés van, az efféle zombikkal viszont tele a városok, falvak, tanyák. A legnagyobb felismerést a Cerinka nem mondja ki, de benne van valahogy mégis, üzeni: Bogár egy másik helyzetben simán lehetett volna az erőszaktevő katona is. Azok is pont ilyenek. Nem valódi gonoszak, csak az egyszerűség meg a stressz kombinációja hozza, hogy ha már a férfiakat legyőztük puskával, akkor most a nőket legyőzzük a farkunkkal. Elégtételt kell venni. Mert le is lőhettek volna, például.

A Cerinka prózaként, szövegként elsősorban is bravúros tempójáték. Az Onagy-próza pontosan arra a ritmusra veszi a levegőt, úgy hullámzik, ahogyan a befogadás természete azt megkívánja. Olvasóbarát. Százoldalas mű, rövidke szcénákból épül, kicsit regény, kicsit mozaikos novella, és egy mondattal se hosszabb, mint azt a mondanivalója, témája kívánja.

Egyetlen zavaró jellegzetessége van a Cerinkának - a dugás permanens és öncélú emlegetése, taglalása, kiábrázolása. Onagynál az egész világ az ellennemű genitáliák (nem, konkrétan a pina-fasz) relációjában látszódik, értelmeződik, számára a szexus a mozdulatlan mozgató. Ez az abszolútummá tett, tényleg minden mondatra, minden felismerésre ráterjedő homogén nemiség a sokadik Onagy-könyv olvasása után elveszíti érdekességét, ismétlésnek, újramondásnak tűnik, engem speciel untat is. A Cerinka tehát nem ezért, hanem ennek ellenére kiváló mű. (A túlhúzott nemiség itt-ott nevetségesbe is fordul, sajna. Az egyik esszéisztikus futam például azt bizonygatja, hogy a barátunk nőjét mindenképpen meg kell baszni. A barát attól még barát, és mi is a barátja vagyunk, de a nőjét muszáj, és ez olyan világtörvény, mint gravitáció. Ami jóindulatú megközelítéssel is súlyos aránytévesztés - a rosszindulatút nem is mondom.)

Jó regény. Felkavaró, igazságtalan. Prózaként láttató, képszerű. Történetként életszerű. Mert a főhős nem bűnhődik meg. Az emlékeitől ugyan képtelen szabadulni (valami vajákos azt mondja neki, hogy elmúlik, minden rossz elmúlik, ha át tudja úszni a Dunát, mielőtt elhallgat a müezzin a túlparti minaretben), de ez nem büntetés, az úszás se, a múlhatatlan lelkifurdalás se. És nem változtatja meg, persze, marad a élete, ahol volt: az ablakban, süti a nap. És marad a szutyok, benne is, körülötte is. A Cerinka ezt mondja a világunkról. Hogy szutyok.

A könyv végén lévő, másfél oldalban leírt gyilkosságtól konkrétan napokig rosszul aludtam. Ez azért ritka.

(Zárójeles, de olvasónaplóba való: néhány napja a vonaton ült mellettem egy jó arcú, húszéves forma, csendes gyerek, aki meg akarta verni a kallert, mert az bírságot szabott ki a nőjére. Na, ő, a srác egy Bogár. Sugárzott az arcáról, tükröződött a szeméből a bogárság - az előzékenységéből, a suta udvariasságából és megszólalásaiból a jegykezelős konfliktus előtt, és a kontrollálatlan, primitív erőszakosságából, ami előtört az első olyan helyzetben, amit nem ő uralt, amelyben alkalmazkodnia kellett volna valami rajta kívül lévőhöz. A lánynak nem volt igazolványa a kedvezményes jegyhez, jól megbüntették, az őt kísérő Bogár pedig egyetlen reakcióként üvöltözést tudott produkálni, hogy majd szétveri a kaller fejét. Amit végül nem tett meg. [Az egyenruhás egynyolcvanas, százhúsz kilós parasztgyerek, kétszer akkora, mint a fenyegető, ezért maradhatott el a fejszétverés.] Alig később a nőjének viszont lekevert egy oltári nagy pofont, amiért az kifizette a büntetést. Illetve, először hergelte magát, ordított mindig hangosabban, aztán a pofon. És mielőtt bárki félreértené, a betoldott történet nem azt üzeni, hogy lám, Onagynak igaza van, a világ tele IQ 40-es, emberszabású jehukkal, akiknek az agresszivitás az egyetlen válaszuk a válaszokat kívánó helyzetekben. Nem, a történet azt üzeni, hogy lám, Onagynak igaza van, a világ tele olyan, cselekedni képtelen puhapöcsökkel, mint a Cerinka főhőse. Hárman ültünk még a kupéban, három férfi. Egyikünk se vágta nyakon a gyereket, egyikünk se avatkozott közbe. Végignéztük, ahogy megpüföli a nőjét.)

Recenzens szokott könyveket többször elolvasni, némelyiket sokszor is (a Tüskevárt például minden nyáron). Ezt nem fogja. Öreg már hozzá, úgy érzi. Vagy túl fiatal. Ahogy Onagy belevisz az oszolhatatlan lelki sötétbe, a csöndbe, a kíméletlenség, amivel mutatja a komor indulatvilágot, hogy az ember irgalom nélküli állat (és ha éppen nem, akkor meg ostoba, tehetetlen állat) szóval ez megfekszi a recenzens gyomrát. Egyszer megvolt, jó is volt. De mostanában (és főleg mostantól) elkerüli az efféléket. Nem akarja tudni, ennyire nem, hogy milyen az ember. Nem kell mindent tudni.

Onagy zoltán: Cerinka. Egy háborús csecsmőgyilkosság hiteles története. Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2010.

Bene Zoltán

Ladabélaság

Berka Attila: Lada Béla nem hal meg. Hernádkak, Spanyolnátha Könyvek 2., 2009.

Berka Attila első kötetének címszereplője, Lada Béla ismerős figura. Értelmiségi, művész, kallódó, helyét kereső, az alkohollal, az önpusztítással bensőséges viszonyt ápoló alak. Olyan ember, aki folyamatosan készül a Nagy Mű létrehozására. Talán megalkotására. Talán kitenyésztésére, kisarjaztatására. Önmagából. Lada Béla egy életforma: értelmiségi, művész, kallódó, helyét kereső, az alkohollal bensőséges viszonyt ápoló létezési mód. Egyben módszer.

Lada Béla szobrász, aki műtermek helyett elsősorban kocsmákban alkot. Műveinek értő közönségét nem a kiállítások felkészült, műértő látogatói és a magukat annak vélő sznobok alkotják, hanem kocsmatöltelékek. Ők hallgatják Lada Béla vége-nincs monológjait, amelyek többnyire oda érkeznek el, ahonnan elindultak, s útközben sem válaszolnak meg egyetlen kérdést sem. Lada Béla a „létezés szakmában dolgozik", ahogyan hajdan Esti Kornél vagy Szindbád, míg a közelmúltból talán leginkább Pelbártot idézheti föl bennünk.

Lada Béla a széttöredezett világ közhelyében él. Célja maga az élet, az olyan, amilyen. Füstösen, alkoholgőzben, kopottasan, elnyűtten. Az életét mutatja föl, amint műalkotásként is csak önmagát képes megalkotni - ennek megtestesülése a „BÉLART Létezőművészeti kiállítás". Ez Lada Béla életének tárgyait, elemit vonultatja föl, egy emberi élet állomásait, idősíkjait vetíti ki. Tehát a szobrász, aki elsősorban térben kellene, hogy gondolkodjék, ehelyett inkább időben, időbeliségben nyilvánul meg. Különös tér-idő szerkezet ez: Lada Béla szobrászként irreleváns, ehelyett létezésművészként van jelen a térben, s mint ilyen a jelenhez kötött. Míg egy-egy szobor évezredekig maradhat fönn, Lada Béla legfeljebb néhány emberöltőre számíthat: kortársainak memóriája tovább nem képes terjedni. Márpedig Lada Béla egyedül az emlékezetekben hagy lenyomatot.

Lada Béla tudtán és akaratán kívül indul egy szoborpályázaton, amelyen a „nemzeti egységet progresszív módon megfogalmazó műalkotásokat vártak, Lada Béla két betűből álló, állítást és kérdést együttesen szimbolizáló, a MI szót formázó szobra pedig egyhangú döntéssel győzött." Amikor nyertesként be kellene mutatnia művét a közönségnek, nem tehet mást, mint hogy önmagát mutatja meg, vagyis egy egyszerű, ám annál hatásosabb performanszt ad elő: meztelenre vetkezik, s futásnak ered. Lada Béla életét, egyben életművét szimbolikusan foglalja össze ez az aktus, hiszen Lada Béla élete és életműve nem egyéb, mint egy hatalmas, jelen idejű performansz.

Berka Attila kisregénnyé fölfűződő novellafüzére - a szerző saját meghatározása szerint „huszonöt tételes papírfilm vagy szövegfilm" - egy életforma, egy életszemlélet, egy művészetfilozófia újabb irodalmi megnyilvánulása. Berka nem afféle megmondós, nem fülbesúgósan mondanivalós író. Problémafelvetései nem harsányak, árnyalatai valóban árnyalatok, nem pazar színek. Prózája puritán, eszközei egyszerűek. Hőse pedig nem hal meg. A ladabélaság tehát az új évezredben is tetten érhető, nyomon követhető, megragadható, ahogyan az volt Cholnoky László műveiben, vagy később Császár István és Bólya Péter írásaiban. Megoldások pedig nincsenek. Mert nem is lehetnek.

Berka Attila: Lada Béla nem hal meg. Hernádkak, Spanyolnátha Könyvek 2., 2009.

Elek Tibor

Miért sajog a múlt?

Füzi László új, a könyvhétre megjelent, leginkább talán az egykori népi írói szociográfiákat idéző, de mégis egészen eredeti műformájú, személyes hangvételű jegyzetek sorozatából összeálló, szociográfikus esszékönyve (Világok határán, Kalligram Kiadó) arról szól, hogyan élték az életüket a hatvanas, hetvenes években az emberek olyan, az ország északnyugati sarkában elhelyezkedő falvakban, mint Fertőszentmiklós és Petőháza és hogyan élte az életét Füzi László tágabb családja s ő maga. A kötetben Füzi megvallja, hogy évtizedek óta foglalkoztatja az a hatalmas társadalmi és kulturális folyamat, amit a paraszti világ szétbomlása jelent, másrészt, a maga helyének elhelyezése ebben a folyamatban.

Nem nosztalgikus emlékezésre törekedett tehát ebben a könyvében, amikor a nagyszülei, szülei, rokonai, tanárai alakját igyekezett felidézni, vagy azokat a tereket körvonalazni: házakat, kerteket, utcákat, falvakat, várost, tájat, amelyekben életének első tizennyolc évét leélte. Nem családregényt vagy nevelődési regényt, netán egyfajta szerelmes földrajzot (lásd Szabó Zoltán) írt, de még kevésbé tudós, szociológiai értekezést, s sorolhatnám még, hogy mi mindent nem, amikre a könyv nyomokban azért emlékeztet, s amelyek hagyományával láthatóan szembenézett. A könyv arról is szól, hogyan látta és értelmezte azt az egykori életet, a maga életét egy korabeli, ottani gyerek, pontosabban: ma hogyan emlékszik arra a gyerekre és az ő élményeire, gondolkodására a szerző. Sőt, még arról is szól, hogy tudása, ismeretei, olvasmányélményei alapján, hogyan értelmezi, helyezi tágabb összefüggések hálózatába az akkori világot, világokat (a nagyszülők és a szűkebb családja világát, a korabeli szocialista világ fent és lent világát, a felnőttek és a gyerekek világát, a két falu világát, melynek határában éltek, a falvak és a város, Sopron világát, a maga világában otthonos ember és az azon kívül álló ember világát stb.) a mai szerző.

Eleve kétféle, egymástól tipográfiailag is megkülönböztetett, de egymással párbeszédet folytató szövegtípussal beszéli el a múltat: az alapszövegnek látszó gyermeki világ(ok)ra emlékező szövegekfragmentumokat rendre, valójában velük egyenrangúvá váló, kurzivált megjegyzések, kiegészítések, kommentárok, értelmezések váltják, melyek gyakran hivatkoznak a legkülönbözőbb helytörténeti, hazai és külföldi irodalmi és társadalomtudományi szövegekre, s hogy a mű alcímeként szolgáló „ikerkönyv" szóösszetétel még egy értelmet nyerjen: a szövegek mellé, közé családi képeket, másoktól gyűjtött képeket, sőt, mai fotókat (Bahget Iskander művészi értékű alkotásait) helyez, nem egyszerű illusztrációkul, hanem szöveg és kép párbeszédhelyzetét is létrehozva. Nemcsak a saját különböző nézőpontjaiból, vagy inkább saját nézőpontárnyalataiból kiindulva, hanem még sok-sok más nézőpontot is segítségül hívva beszél tehát Füzi a hagyományos magyar falu átalakulásának-szétesésének-modernizációjának utolsó szakaszáról, ami történetesen éppen egybeesett az ő gyermekkorával. S így nemcsak megfigyelője lehetett már akkor is, de részese, átélője is a magántörténetnél társadalmibb jelentőségű történéseknek.

Jóllehet újra és újra hangsúlyozza a szerző, hogy amit akkoriban átéltek, az már „nem a hagyományos, hanem a magának új arcot teremtő faluban zajlott". Csakhogy a háttérben, a nagyszülők életében még jelen volt, ha felbomlóban, átalakulóban is, az az egykor „lakói" számára teljességet teremtő, hagyományos paraszti világ, a maga közösségi és morális alapozású értékrendjével, amely a hiányával nem is elsősorban azért sajog mindmáig a szerzőben, mert elmúlt, mert neki abból, annak a maradékából is ki kellett lépnie, hiszen ezek szükségszerűségét hangsúlyozza is, hanem azért, mert az új és a régi világ között nem teremtődhetett szerves kapcsolat, a régi világ sajátosságai és értékei nem öröklődhettek, mentődhettek át az újba.

Füzi László: Világok határán (Kalligram Kiadó, Budapest, 2010)

Jenei Gyula

Versek mögötti élet

Neves színházi ember írja valahol, hogy a bizottságnak a színészképzésre jelentkezők meghallgatása után egy-két hónappal kellene döntenie - s akikre minden felvételiztető emlékezik, azok jutnának be. Mert ők nyilván érdekes, különleges személyiségek, őket a közönség is megjegyezné, szeretné, s bemenne miattuk a színházba.

Birtalan Ferenc Versek regénye című könyvét lapozgatva jutott eszembe a fönti elgondolás. Ennek a közel háromszázötven oldalnak a történetei ugyanis iszonyatos erővel érintik meg az olvasót, s nehezednek rá. Birtalan szokatlan feladatra vállalkozott. Magyarázza a verseit. Pontosabban a költeményeiben hullámzó érzések háttértörténeteit írja meg. S mert végigverselte az életét, verseinek regénye tulajdonképpen az ő saját életregénye.

De előbb a múltat, a felvázolható családtörténetet veszi számba. Az öröklött szegénységet. Amikor anyai nagyanyja 1942-ben meghalt, a nagyapa késve, s csak levélben értesíti lányát, mert bélyegre is alig telt, nemhogy táviratra. Beszámol a temetésről, s arra kéri fiatalasszony-gyerekét, hogy a pénzt, amit az utazásra fordított volna, küldje el, mert húgainak még cipőjük sincs.

A könyv hátsó borítóján egy fénykép, amit kitelepítése előtt a szomszéd Görgey bácsi, a tábornok távoli rokona készített az öt Birtalan gyerekről: „Dohányszín ég. Vasárnap. / Illata harminchat év előtti nyárnak. / Mondani, csak mint népmesét lehet, / áll a sárga képen öt gyerek. / És délelőtt van, látni jól / lábak villannak ránctalan ruhák alól. / Simák az arcok, mindenütt remény, / s ha sárgultan, de ott lebeg a cipőkön a fény." Ám a fényt egyre többször fedik árnyak: a cukorkaosztogató internált nem tér haza, a testvérek pedig, előbb a nagylány-nővér, majd a fiúk halnak sorra, szülésben, katonaságnál, villamosbalesetben, s aki legtovább él, az is korán megy el, „nyakára hold sarlója billen". Egyedül marad a legkisebb a Népmeséből, de ez már modern népmese, amiből kikopott az igazság: csak a vágy maradt, a küzdelem, a próbatételek, a szorongás, és az „urbánus magány". Szeretetből, szerelemből, hűségből, hűtlenségből, rengeteg gyászból, veszteségből és fenyegetettségből íródik ez az élet, ez a könyv, s persze költeményekből.

A verselgető fiút a gyárak világa szippantja magába, s bár az irodalom sugárútjain s szűk sikátoraiban is otthonosan mozog, a skatulyázás kikerülhetetlen: munkásköltő. A jelző persze jelentést szűkít, noha nem kellene, mert Birtalannak ez inkább többletet ad: a munkáslétet, a még inkább kiszolgáltatottak mindennapjait, lehetőségeit is ismeri: „nap óra perc / betéve tudom a rendet / egy vagyok a Gyárral / mikor a karmos óra csenget / és új és újabb évtized / vasszekrénybe zárva / betéve tudom a rendet / nap óra perc / bérszalagkokárda"; vagy „Neked élmény, nekem élet. / Tanúim megdagadt erek. / Te elmész és elmeséled. / Én maradok, s szégyenkezek."

Lassan jönnek a kötetek, szinte kivárhatatlanul lassan. Negyvenéves, mikorra az első megjelenik - akkorra halott legjobb költőbarátja, az azóta elfeledett Verbőczy Antal, felesége éveit visszaszámlálják már az orvosok, Birtalant pedig két év múlva leszázalékolják a lakatos munkából. Betegség, a feleség halála, fia útkeresése, az új élet fölvillanó reménye, új asszony, új gyerek, új nyavalyák, új (panel)magány: „tíz emelet beton: életünk halálunk".

Rokonszenves Birtalan társadalmi és politikai kérdésekben tanúsított józansága: élni kell, kompromisszumok árán is. Józanul nézni pedig nem az erkölcs szédítő magasából, hanem a hétköznapok realitásából lehet: „Anyu házfelügyelő volt. // Mai ismereteim szerint innentől kezdve már szégyellhetem magam: mert a Házfelügyelő a rendszer kiszolgálója, spionja stb. volt. // Innen két dolog lehetséges: vagy utánanézek - vajon tényleg...? -, vagy simán azt mondom: menjenek a halál faszára. A sok patyolat-tiszta, hablelkű, a sok igaz ember...".

Apró történetek sorjáznak, miként bántotta meg őt borosan Lázár Ervin, s milyen biztatásokat és elutasításokat kapott lapszerkesztőktől, miféle szekértáborok közötti pingpongot tapasztalt meg irodalmi körökben. A rendszerváltásban való csalódása elemi; plebejus indulat írja a verset: „zsonglőrködő szóbohócok / a nemzeti klubban / tiborcék kezében sapka / össznépi kuss van / (...) / szánkban morzsányi sajt / csapatnyi róka zeng / lessük az őrült hangzavart / csend kéne végre csend". Ha a csend, a megbékélés nem is adatik meg könnyen, a „csöppnyi lét" lázadása egyre inkább befelé figyelő beletörődéssé halkul Birtalan Ferenc költészetében: „A kis galamb az ablakon... / Én itt, s az Úr, ha erre lát, / úgy érzi: jó lett, jó ez a világ... / Töprengek kicsit... Ráhagyom."

Birtalan Ferenc: Versek regénye. (Hungarovox Kiadó, Bp., 2010)

Darvasi Ferenc

Egy kulturális utcalapról

Egy ideje úgy alakult, hogy időmnek egy jelentős részét vonatokon töltöm. Három város közt ingázok, legalább négy nap egy héten vonatra „kell" ülnöm. Ez nyilván temérdek időt jelent, temérdek elpocsékolt időt, mondhatnánk. Ám nem elpocsékolt idő ez sem, ha az emberfia visz magával egy könyvet vagy egy folyóiratot. Én eleddig inkább könyv-, mintsem folyóiratolvasó voltam, vonaton azonban a rövidebb műfajokat, irodalmi lapokat preferálom. (Jó, szemlézem a Four Four Two focimagazint is, de igazán nem lenne ide illő erről szólni.) Persze az olvasás csak akkor kezdődik, ha elindul a járat. Addig annyi, de annyi látnivaló van, hogy felesleges is próbálkozni a versekkel, prózákkal. Például ahogy bedöcög a darabos mozgású Bzmot, népi nevén: Buzenyka Dévaványa felől állomásunkra. Szegény bözmot, annyira esetlen, bumfordi, hogy nem lehet nem szeretni. Aztán meg az ember azt is megfigyeli, milyen mozdonyt kapcsoltak a vagonok elé. Szinte mindig Szilit, V 43-ast, nagy ritkán V 63-ast. Utóbbi bivalyerős, ha az irányítja utad, mindenképpen biztonságban érezheted magad. (Ezen a tipizáláson valószínűleg csak röhögne egy vasutas...)

Aztán elindul a vonat, s lehet turkálni a táskában, mit is kellene olvasni, mi jutott a mai napra. Ezer jó folyóiratunk van szerencsére, van miből válogatni. Belepillantottam a héten A Vörös Postakocsi, a Jelenkor, az Élet és Irodalom friss számába is, de róluk talán majd máskor. Most legyen szó egy kevésbé ismert, ám mindenképp figyelmet érdemlő lapról, a Csillagszállóról. Azoknak, akiknek újdonságot jelent: az Oltalom Karitatív Egyesület adja ki, mely - másolom a hátsó belső borítóról - „1989 óta tevékenykedik szegények, hátrányos helyzetű gyermekek és családok, hajléktalanok, katasztrófa által sújtottak, betegek és menekültek szolgálatában." Ha valaki ez alapján azt gondolná, hogy jó, jó, szép szándék ez, de nyilván itt a szociális kezdeményezés az elsődlegesen fontos, maga a lap meg nem túl magas színvonalú, nos, az a személy meglepődne, ha a kezébe venné a „kulturális utcalap"-nak titulált, szerény külsejű folyóiratot. A jelenleg Kertész Anna, Pálfi Anna és Tamás Zsuzsa szerkesztette, ötödik éve működő Csillagszálló egy határozott profilú, kiváló szerzőket publikáló orgánummá nőtte ki magát. Tematikus számokkal jelentkezik: volt már például a sci-fi, a kabaré és a giccs is egy-egy kiadvány fókuszában. A mostani, 2010/4-es Csillagszálló (mert kicsit lemaradtam az olvasásban, és még csak az áprilisinál járok) a kert címet kapta.

Megoszlanak a vélemények a tekintetben, érdemes-e egy folyóiratot folyton valamilyen tematika köré szervezni. Ha egy lap egy évben csupán néhány alkalommal, mondjuk kétszer, háromszor, négyszer jelenik meg, mint például az Ex Symposion, akkor kevésbé kockázatos egy téma köré csoportosítani az írásokat, van rá esély, hogy valóban sikerül egy teljesen egységes kiadványt létrehozni. A havilap már nehezebb ügy. Lehetetlen egy évben 12 erős lapszámot megszülni, ha mind-mind egyetlen témára épül. A Csillagszálló szerkesztői úgy oldják meg ezt a problémát, hogy bár jelen esetben a kertről szóló szövegeket közölnek, de viszonylag lazábban veszik a kereteket: valamely írás jobban, valamely éppen hogy csak kapcsolódik a fő irányvonalhoz (sőt, a Kicsi Csillag blokkban, mely a várakozásokkal ellentétben nem Kispál és a Borz-elemzéseket, hanem meséket és mesekritikát tartalmaz, a három közül kettő szöveg egyáltalán nem illeszthető be a tematikába).

A kertről van tehát szó, amely azért is izgalmas téma, mert - mint ahogy az a publikációkból is kirajzolódik - amennyire összeköt a világgal, annyira el is választ tőle, átmenet a természetes és mesterséges, az uralmunk alá hajtott és az azon kívül eső területek közt. A lapszám remek, különös illusztrációi a Kossuth- és Munkácsy-díjas Gross Arnoldtól származnak. A festő- és grafikusművész ars poeticája - és itt Áfra János róla szóló írásából idézek - : a „művészet arra való, hogy felmutassa a szépet, a maradandó emberi értékeket, ezáltal könnyítve lelkünkön, és remélhetőleg jobb emberré téve bennünket". Ám Áfra megjegyzi azt is, hogy Gross képeit bizonyos szempontból groteszknek is tekinthetjük, hiszen azokban mindenkinek belelátunk a tevékenységébe, mindenki lelepleződik magántevékenysége közben. Ha a grafikus kiváló munkái a lelket megkönnyítő alkotások, úgy érdekes ellentétben állnak a lapszám szövegeivel, amelyek éppen hogy szembenéznek az ember szociális- és magánproblémáival.

Elég csak Dérczy Péter A kórházkert című novellájára gondolni, ez amolyan Tar Sándor-i nyerseséggel, brutalitással mutatja be a kórházak intenzív osztályának világát. Krusovszky Dénes Benedek Anna által spleen-esnek titulált versei meg Szijj Ferenc költeményeit idézik; kedvenc soraim tőle: „Ha állatok lennénk, persze, \ könnyebb lenne minden". Az évtizedekkel ezelőtt elhunyt Keszi Imre Faőrző című novellája pedig egy sajátos falusi hagyományra, a lakodalom éjszakáján elkövetett menyasszonyi öngyilkosságra derít fényt. Nem kevésbé súlyos témákat feszeget k.kabai lóránt a címében Varga Zoltán Tamás verseskötetét idéző A kert. Semmi mozgás című egotripje. De igazságtalan lenne pusztán ezeket a szövegeket kiemelni. Hiszen ennél jóval színesebb a Csillagszálló. Van itt még beszélgetés mindannyiunk Bálint gazdájával a kertészkedésről, a kertek szerepéről az ember életében. Meg kell említeni a lap talán legfontosabb publikációját is, a Halászlé reggelire című hajléktalaninterjút, Kiss Géza igazán színvonalas riportját. Kulturális antropológus írását is olvashatjuk a lapban, mégpedig Kovai Cecíliáét, mely a cigányok kertjeinek sajátosságairól szól. De ajánlhatnám még a Turi Tímea vagy Józsa Márta jegyezte szövegeket is.

A Csillagszálló abban az értelemben is tekinthető utcalapnak, hogy rövid írásokat tartalmaz, melyeket egy padon ülve, barátunkat várva, vagy egy kerthelyiségben, kávézgatás közben is olvashatunk. Nekem a vonat jutott, és egy igazán kellemes élmény, amelyben a lap részesített. A Csillagszálló mindössze 200 forintba kerül - s minden munkanap megvásárolható délután 3-tól este 7-ig a Deák és a Blaha Lujza téri, a Ferenciek teri és az Astorián lévő aluljáróban, a hajléktalan terjesztőknél.

Benedek Szabolcs

Riport Miskolcról

Az egyik legemlékezetesebb miskolci utam tizenkét évvel ezelőttre esett. Sütött a Nap, a tavasz színes volt és csillogó, én pedig fiatal, ideákkal és naivitással teli. Aztán amikor lekászálódtam a vonatról, megdöbbenve láttam, hogy a Tiszai pályaudvar tele van sisakos-pajzsos rendőrökkel. Nem, nem elém jöttek, hanem a Fradi-tábor miatt - csak ekkor szembesültem azzal, hogy egy szerelvényen utaztam (igaz, ők néhány vagonnal hátrébb) a B-középpel. Hogy a dolog még izgalmasabb legyen, valahogy (némi rendőri integetésre) fölkeveredtem az őket a városon belül szállító sárga, csuklós különbuszra is. Ezt egyáltalán nem bántam, ugyanis tudtam, hogy az ismerősöm, akinek az esküvőjére voltam hivatalos, a DVTK-pálya környékén, egy tízemeletes panelházban lakik. Meg is érkeztem rendben hozzá, csupán az öltönyöm gyűrődött össze valamelyest. A szertartásból ellenben semmit nem lehetett hallani: pár utcával arrébb, a stadionban morajlott a tömeg, az onnét kirekedt bosszús férfiak pedig bekapcsolták a templom előtt várakozó fölcicomázott autókban a rádiót. Akinek nem volt autója, zsebrádión hallgatta a közvetítést.

Ez az emlék jutott legelőször eszembe Moldova György Miskolcról szóló riportkönyvének olvasása közben. Többször is jártam már a városban, de valahogy az az út különösen mély benyomást keltett bennem - talán a megérkezés körülményei, a futball-láz, a lakodalomban fölszolgált sok tömény ital miatt, nem szólván arról, hogy hajnalban egy macskával is meg kellett küzdenem az ágyért a panelszállásomon. Néhány órával később taxival mentem ki a pályaudvarra. Vasárnap délelőtt volt, a város teljesen kihalt. Különben aznap rendezték az országgyűlési választások második fordulóját.

Moldova György legutóbbi nagyívű munkája, némi képzavarral élve, nem csak érlelte a vihart, de kavarta is: a Kádár-életrajz után a miskolci riportkötet is indulatokat váltott ki, legalábbis az érintett városvezetésnél mindenképpen - a megrendelt kézirat elolvasása után szerződést bontottak az íróval, mivel szerintük túlságosan sötét képet festett Miskolcról. Való igaz, az Érik a vihar keserűen realista könyv, ám erősen csodálkoznánk, ha másként lenne, ugyanis Moldova nem tesz egyebet, mint hogy hozza a korábbi, hasonló tematikájú köteteiben megszokott formáját és stílusát. Látszik, érződik, hogy elemében van, és hogy ez az a műfaj, ami igazán fekszik neki. Az irodalmi riportnak nagy hagyományai vannak Magyarországon, sajnos azonban kevesen művelik mostanság igazán jól. (Az idősebbek még emlékezhetnek rá: 15-20 évvel ezelőtt többek között az Élet és Irodalom utolsó oldalán jelent meg minden héten - ráadásul verseny keretében - riport.) Függetlenül annak tartalmától és üzenetétől, Moldova eme, az utóbbi fél évben immáron elhíresült könyvében a fiatalabb nemzedékeknek is megmutatja, hogy mi tette őt annyira népszerűvé néhány évtizeddel ezelőtt. A műfaj a tárcához hasonlóan afféle határterület újságírás és irodalom mezsgyéjén, ugyanakkor nem könnyű eltalálni a tényszerű leírások és a szerzői vélemény megfogalmazása közti arányokat. Be kell látnunk (és megint csak hangsúlyozom: nem foglalkozva e helyütt a kötet szándékolt vagy vélt kicsengésével), hogy Moldovának - aki különben a szövegben újságíróként aposztrofálja magát - most is sikerült. Bizony, tényleg ilyennek kell egy könyv terjedelmű irodalmi riportnak lennie: keménynek és olykor rémisztőnek. Legalábbis elgondolkodtatónak. Az élet gyakran kegyetlen és nehéz, ne várjuk hát ettől a műfajtól, hogy rózsaszínre fesse a sötét fellegeket. Hátborzongató például a leírás Lyukóvölgyről (aminek láttán állítólag egy volt kormánytag döbbenten beismerte, hogy azt hitte, ilyesmi csak Dél-Amerikában van), a legnagyobb indulatokat azonban kétségtelenül a romákkal foglalkozó oldalak válthatják (és váltották) ki. Nem maradt ki a könyvből Miskolc (közel)múltja sem, benne az olyan krimibe illő esetekkel, mint például Vályi Péter miniszterelnök-helyettes rejtélyes és megdöbbentő halála.

Moldova mindjárt az első oldalon leszögezi, hogy politikai meggyőződés tekintetében távol érzi magát a kéziratot megrendelő MSZP-s városvezetéstől (majd sietve hozzáteszi: „igaz, a jobboldaltól még mélyebb szakadék választ el"). Később viszont Kádár személyét nem kerüli el, a tőle megszokott és vállalt pozitív kicsengésben szól a hajdani főtitkárról, ám a kétségtelenül tetten érhető nosztalgia dacára a könyv olvasata eme szerzői vélemények és következtetések kiszűrése után is mellbevágó.

Tavaly nyár végén Diósgyőrött töltöttem a családommal pár napot, magánszálláson, igen kellemes körülmények között. Sokat kirándultunk, pihentünk, nagyon jól éreztük magunkat. Bennem mostanság ez a kép él Miskolcról, és én ezt szeretném minél tovább őrizni Moldova György riportkötetének elolvasása után is.

Moldova György: Érik a vihar. Riport Miskolcról. I-II. (Urbis Könyvkiadó, Budapest, 2009)

Jenei Gyula

Regény pasztellben és mollban

Túlzok talán, de annyira mégsem: Csokonairól tavalyelőttig a még általános iskolai memoriter, a „Főldiekkel játszó / Égi tűnemény", a gimnáziumban agyonelemzett Jövendőlés az első oskoláról a Somogyban című vers, és ugyaninnen még A tihanyi ekhóhoz volt az összes tudásom. Meg hogy Debrecen, Komárom, Csurgó, élt harminckét évet, „S elhagyhatták remények, Lillák, / E bús legény tréfált és szeretett / S dalolt, mikor már sipolt a melle." Ady után nyilván beugrott Körmendi Lajos egyik Csokonaihoz szóló rögtönzése is, „midőn Varró Jánoshoz uramhoz tartott": „...megláttam végre / Azt az áldott Karcagot: // Kamaszként szorongva szendereg, / Hitemre, lánnyal álmodhat, / Hisz tornya reggelig égre mered... // Oh enyém is így tész, dühösen, lilán," - s vajon milyen rím csap a lilára? - „/ De engem már csak tüdőbaj renget, / Csak kunkék éj ölel, s nem Lillám."

Tavalyelőtt aztán, mikor óraadóként egy műszeripari szakközép fiúosztályát próbáltam közelíteni Csokonai költészetéhez, beleolvastam magam az irodalmába. Akkoriban került kezembe Borbás Rozália művének részlete. Az Endymion, noha már a 2006-os debreceni Csokonai regénypályázaton második díjat nyert, csak most karácsonyra jelent meg könyvként. A szerzőről a hátsó borítón látható portré melletti rövid szöveg annyit árul el, hogy a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Református Gimnázium tanára, és 1963-ban született. Azt csak a személyes ismeretségből adódóan tudom, hogy bár az életrajzi adatok pontosak, az elsőkönyves szerző írói álnevet használ.

A hét fejezetre osztott regény eleje Csokonai Vitéz Mihály gyermekeit elvesztett édesanyjának belső nézelődéseibe avatja be olvasóját. A lánykorában görögös-mitologikus olvasmányokban is jártassá lett nő emlékeiben megelevenedik a korabeli Debrecen élete, felidéződnek a hagyományok, anekdoták, és saját családjának magánhistóriája. Borbás Rozália rendkívül felkészült a kor történelméből, szellemiségéből, hétköznapjaiból, mi több, szóhasználata, nyelvi fordulatai is helyükön vannak, vagy legalábbis a tökéletes hitelesség illúzióját képesek kelteni.

A regénykezdet még míves, archaizáló nyelven megírt klasszikus életrajzot sejtet. A nyelvi erő, a játékosság végig megmarad, a szerzőnek a korabeli deákos vagy társasági nyelvhasználatban, népnyelvben való jártassága lenyűgöző (persze a magamfajta átlagolvasó nem feltétlenül tudja eldönteni, hogy bizonyos - például a gazdagokra utaló: „nálam nagyobb ágyban született" és ehhez hasonló - szólások a korból vevődtek-e át, vagy Borbás írói leleményei), de veszélyeket is rejt, hisz nagyon nehéz folyamatosan egyenletes színvonalon megteremteni-megtartani ezt a beszédmódot.

Ráadásul, miként Csokonai, úgy Borbás is többféle stílust kipróbál a klasszicizálótól a rokokóig. Utóbbira szemléletes példa egy szerelmi ájulás utáni leírás: „A lepedő szélére sorba leszállt kis hófehér csipke-pillangócskák dupla hártyás szárnyacskáikkal, virágos rétté illatosult az ágy fodrozódó sallangja, s mintha odaröpültek volna a velük körtáncot járó vadméhecskék is, és bőségesen gyűjtenének a virágok porából." Ilyen költői mondatokat is olvashatunk számolatlanul: „Jó tehetségű költő lehetne, ha az alkalmi költészet kenyérrabjává nem lett volna, és nem hajtaná ki mezei kapálásra a jambusokat". Vagy: „A hölgy nem titkolhatta zavarát, az izgatottságtól hófehér bőre a véredénykék tágulásától rózsaszínű foltocskákat kapott".

A „piktúrák" mellett „szentenciákat" is találunk: „A próbatételek során az ember folyamatosan tanul, ez néha az ártatlanság elvesztését is jelenti", vagy amikor a borbély tanítgatja Miska fiát: „Tanuld és gyűjtsd a szavakat, mert akkor többet tudsz a világból. Ahány szót ismersz, annyiféle dolgot látsz meg körülötted." Borbás Rozália is sok szót ismer. Sok történetet, hangulatot. Elkalauzol bennünket a főhős kisgyerek-, diák-, tanár-, szerelmes- és vándoréveiben (néhol a szöveg, párbeszédek, viták érvelések előhívnak konkrét verseket, például amikor társadalmi, pedagógiai kérdéseket feszeget: „Gonosz kezű búnyikká válhat a süldő fiú, ha degeszre tömött bugyellárist lát, s maga nem eszik csak üres rántott levest..."), de ív helyett inkább töredezettség jellemzi a regényt, az egybefüggő biográfia helyett epizódok és Csokonainak, illetve általa írt fiktív levelek pöttyei helyeződnek föl impresszionista foltokban a regényvászonra.

Sőt, folt a folton, epizód az epizódba szőve. Egy komáromi társas összejövetel szereplői (köztük ott van Csokonai is) például tizenkét oldalon át taglalják a néhány évtizeddel korábbi földrengést, vagy a hatodik fejezetbe mintegy húsz oldalon csúsztatja bele a szerző a gesztelyi Csicseri Orosz Zsigmond és neje élettörténetét úgy, hogy amikor a nagyúr börtönbe kerül, a mellé zárt parasztfogoly megcsalásának történetét úgy ismerhetjük meg, hogy az külön novellaként is megállná a helyét.

Megkockáztatom, ez a Csokonai-könyv igazi női regény, a szó legjobb értelmében. Az első fejezet például az anya, Sára asszony szemszögéből indítja a már múlt idejű történetet, s az említett Csicseri Orosznén, a szép paraszt Jankán, az érzéki fogadós- és grófnőkön túl Vajda Julianna-Lili-Lilla sem a poéta szerelmi kellékközhelyeként rajzolódik meg, hanem nagyon is árnyalt személyiségként, aki, amikor Mihálya az eljegyzés után arról faggatja, nem sajnálja-e, hogy máshoz megy férjhez, azt feleli: „Nem is bánom, nem is tehetek róla." Hogy aztán fél oldallal később ezt írja Borbás Rozália: „Amint kimondta azt, hogy nem bánom és nem is tehetek róla, akkor lehet, hogy igazat mondott. De most, hogy elköszönt tőle, s újra itt áll a fogadószobában a fehérszínű újonnan épített kandalló mellett, már nem így volt".

Nehezen megfogható, de pontos érzésekkel, hangulatokkal hullámzik, árad bennünk a regény atmoszférája. S várjuk a folytatást. Ha nem is Csokonairól, Borbástól.

Borbás Rozália: Endymion (Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város kiadásában, Hódmezővásárhely, 2009)

Dávid Ádám

Cigány mesék kicsit másképp

A bárkás olvasónaplóban eddig két olyan könyv szerepelt, amely a magyarországi cigányság helyzetét boncolgatja. Ezúttal nem tudományos igényű munkáról lesz szó, hanem úgynevezett cigány mesék sajátos feldolgozásairól. A műfaj jellegzetessége, hogy a cigányság körében tovább élt a (nép)mesemondás hagyománya, ezért a 20. század első felének valóságelemei szerves részévé váltak az elbeszélt világnak, és a mesemorált is átformálták.

Az egyik utolsó nagy cigány mesemondó Ámi Lajos (1886-1963) volt. Erdész Sándor néprajzkutató ugyan 1958 és 1962 között 262 meséjét összegyűjtötte, és a '60-as évek végén meg is jelentek három kötetben az Akadémiai Kiadónál, de aztán szép lassan feledésbe merültek. Illetve csak majdnem. Mert egy másik, országszerte ismert és szeretett mesemondó (vagyis író), Lázár Ervin kezébe kerültek az Ámi-mesék, aki hosszas tanulmányozásuk után egy szép napon gondolt egyet, és kiemelt közülük kilencet, hogy a maga eszközeivel népszerűsítse, és új életre keltse ezeket a csipkerózsika-álmukat alvó, de nagyon is eleven történeteket. Így jelent meg 2001-ben Lázár Ervin neve alatt Az aranyifjítószóló madár, amelynek alcíme rögtön jelzi, hogy Ámi Lajos meséiről van szó.

Négy évvel később egy Lázárral készített interjú során rákérdeztem, hogy legfőbb tanítómesterein, a gyerekeken kívül kik hatottak rá. Válaszában közvetve Ámi Lajosról is említést tett: „[...] a volt alsó-rácegresi régi öregek, meg férfiak, nők, akkor ez az egész szülőföld, ahol sok-sok történetet hallottam. [...] És ezen kívül valóban a gyerekek. De sokat tanultam a népmesemondóktól is, akiknek a műveit nagyon szívesen tanulmányoztam." Pompor Zoltán gyermekirodalom-szakértő A hétfejű szeretet című, Lázár Ervin életművét elemző könyvében kiemeli az újraírt mesék szöveghűségét, és az életmű korábbi Ámi-vonatkozásait, amely arra is utal, hogy Lázár már régóta foglalkozott a népmesemondó munkásságával. Ennek legmegrázóbb erejű példája az 1998-as Hapci király utolsó története, a bábdarabként is rendkívül sikeres A legkisebb boszorkány, amelyet egyenesen Ámi Lajosnak ajánlott, és Az aranyifjítószóló madár Király Kis Miklósról szóló történetét bontotta ki saját értelmezésében, a kis boszorkány tragikus sorsán keresztül mutatva be Ámi történetét. A két változat összevetéséből is kitűnik, hogy Lázár az átiratnál jobban érvényre juttatta saját stílusjegyeit és nyelvezetét, míg az Ámi-válogatásnál igyekezett megőrizni a szóbeli mesélés keresetlen, vásott költészetét és ellentmondásait. A kötet legnagyobb írói bravúrja éppen az, hogy néhány oldal után meg is feledkezünk arról, hogy könyvet olvasunk, viszont szinte hallani véljük, ahogy egy vén cigányember csillogó szemmel, sajátos, ízes nyelven, kimeríthetetlen, groteszk humorral csavarintgatja kacifántos történeteit. Maradnak elvarratlan szálak, feldobott ötletmorzsák, kidolgozatlan karakterek, de ez nemhogy levonna a mesék értékéből, hanem csak tovább erősíti az élőbeszéd érzetét.

Ami pedig a gyarlóságokat illeti, természetesen a királyfigurák a legesendőbben ostobák, általában vagy egy szegény cigánygyerek, vagy egy felvágott nyelvű menyecske torkolja le őket vagy jár túl az eszükön. A már emlegetett modern kori emblematikus tárgyak szövegbe épülése szinte minden mesében előkerül: a király letelefonál a vasgyárba, vagy az aktuális hős az újságban olvas világszép királykisasszonyról, aki épp moziba készül, mikor találkoznak, de a legszórakoztatóbb kétségkívül a következő befejezés: „A herceget a városban megválasztották párttitkárnak. Üzemi párttitkár lett belőle, és egymaga maradt az országban az urak közül. A mai napig is párttitkár, hogyha idáig le nem váltották."

Örömteli hír, hogy Az aranyifjítószóló madár elektronikusan is olvasható a Digitális Irodalmi Akadémián, amelynek Lázár Ervin 1998-as megalakulásától kezdve tagja volt, illetve a kötet felkerült a „Tíz év ötven gyerekkönyve" egészen friss szakmai listájára, amely a Gyermekkönyvszerzők és Illusztrátorok Egyesülete, az Egyszervolt.hu és a Csodaceruza gyermekirodalmi folyóirat együttműködésében jött létre „azzal a céllal, hogy felhívja a figyelmet az értéket hordozó, új magyar gyerekirodalomra". A listát az idei, VI. Gyermekirodalmi Fesztivál és Vásár keretében hozták nyilvánosságra és megjelent a Népszabadság aktuális különszámában is.

Az ötvenes listán egyébként szerepel az Egyszervolt... című meseantológia is, melynek utolsó meséjét, A csodapipát Jónás Tamás írta szintén a cigány mesemondás íratlan szabályai szerint. Egyik legeredetibb animációs filmes alkotónk, Macskássy Katalin utolsó filmetűdje, az I. Pécsi Mozgókép Fesztiválon Nagydíjat kapott Sosem volt Cigányország fekete-fehér dokuképeibe beleröppenő színpompás mesemadarak is a cigányság mesevilágát örökítik át eredeti módon, mint Az aranyifjítószóló madár felejthetetlen feldolgozásai.

Fazekas Sándor

Alexander Pope: A fürtrablás

Az olyan olvasmányok állnak legközelebb a szívemhez, amelyek mindenféle tudományos okoskodást mellőzve új olvasati világokat jelenítenek meg, azonban szoros kapcsolatban állnak a már ismert naprendszerekkel, de kellőképpen idegenek ahhoz, hogy fényük beragyogja a régebben ismert galaxisokat is, amitől azok furcsán megfiatalodva tűnnek elém. Az pedig különösen kellemes meglepetés, ha a magyar irodalom jobb megértéséhez segít hozzá; ezen felül, mintegy ráadásképpen, ezt a sokrétű élményt egy olyan könyv nyújtja, amely a kanonikus látóhatár szélére száműzött olvasmány.

Alexander Pope (1688--1744) életművére sok szempontból találó leírás a híd-metafora. Egyesíti önmagában azt a két világot, amelyet a magyar irodalomban igen magas korszakküszöb látszik elválasztani egymástól: a rokokó régi és a felvilágosodás új világát. Ebben is a mi Csokonainkra hasonlít, aki nagyon elismerően szólt Pope Fürtrablásáról, mint a komikus eposz mintapéldányáról, s aki maga is kedvelte és alkalmazta a rokokó és a felvilágosodás műfajait egyaránt. Csokonai lefordította e művet, és örök kár, hogy úgy látszik, fordítása nem maradt ránk.

Pope Essay on Man-je a felvilágosodás eszméinek foglalata; el szoktuk felejteni, hogy az iránta szintén rajongó Voltaire francia fordításában vált ugyan közismertté, de a francia felvilágosodás legnagyobbjai sokat merítettek az angol eredményekből, Swift és Pope munkásságából; s Pope művének Voltaire általi fordítását magyarítja a hazai felvilágosodás egyik legkiválóbb filozófus-írója, Bessenyei György is.

Ezek persze közismert párhuzamok. Ami azonban sokkal izgalmasabb, az Pope Gyöngyösi Istvánhoz fűződő, mély és sokrétű rokonsága. Ezúttal természetesen nem a felvilágosult, hanem a rokokó Pope-ról van szó.

Eposza, a Fürtrablás egy banálisan egyszerű, gáláns társasági epizódot növeszt komikus hatású epikus témává. Egy kissé túl merész, udvari társaságbeli ifjú levágta imádott hölgyének egy hajfürtjét, anélkül, hogy erre a szülőktől vagy magától a hölgytől engedélyt kért volna. Ebből botrány lett, s úgy nézett ki, hogy ez a reménybeli esküvő meghiúsulását fogja eredményezni. A család egyik jó barátja az akkor már pásztoridilljeivel hírnevet szerzett Pope-ot kérte fel arra, hogy írjon egy vidám békítő-verset a két család kedélyeinek megnyugtatása végett. Ő pedig megírta ezt, rövidebb változatban, még az eposzi machina nélkül, néhány év múlva azonban az egyszerű alkalmi versre „ráhúzott még egy emeletet", egy egészen sajátos rokokó kompozíciót hozva létre. Az antik vagy keresztény istenek helyett a rózsakeresztes misztikából ismert elemi szellemek, nimfák (víz), gnómok (föld), szilfek (levegő), szalamandrák (tűz). Az udvari életet kíméletlenül kritizálja: nem a férfiak és a nők küzdenek: kamáslik és parókák harcolnak egymással. A túlfinomult udvari világ kozmikus vízióvá növesztett, lázálmos kritikája ez, amelynek képzeletgazdagsága Lewis Carrol Alice Csodaországban című meseregényével vetekszik. A pope-i Alvilágban például, ahová az eposzi szabályok szerint betekintést nyerhetünk, az udvaroncok teáskannává, kiskanállá, cukortartóvá változva bűnhődnek túlságosan is udvarcentrikus, kiüresedett életükért. Magára a hősnőre, Bellindára vonatkozólag Szerb Antal ironikus megjegyzése jogos: szép hölgy ő, de olyan kiüresedett és buta, „mint egy fababa". Szakadatlan bókokkal dicséri Pope e szereplőt, akinek báját a légelemi szellemek, a szilfek fokozzák, de ezek a bókok csupán elcsépelt szóvirágok, s a grófnő tetteiben szeretetreméltó csacskaság nyilvánul meg. Egy túlcivilizált, fogyasztásra szakosodott, kissé beteg világ szatírája ez, az arisztokratikus világlátásé, amelynek hanyatlásával párhuzamosan egy új, racionális értékrend erősödik meg: a felvilágosodás, és hordozója: a polgárság. Pope-ban ez az ellentét ironikus egységgé olvad össze: egyik iránt sem annyira elfogult, hogy ne látná gyengeségeit.

Olyan messze állna ez a kórkép mai világunk fogyasztási lázának leírásától? Aligha.

Hát Gyöngyösi Murányi Vénuszának magyar késő barokk világától? Ezt még kevésbé hiszem, még akkor is, ha szövegszerű átvételek helyett szemléleti és poétikai hasonlóságokról kell beszélnünk. Mindkettejük mögött ott áll az antik költészet teljes hagyománya, melyet szintén hasonlóan használnak fel: mindkettejük éltető mestere - e két művet tekintve - Ovidius.

Ezek után nem meglepő, hogy Pope és Gyöngyösi párhuzamos recepciótörténettel rendelkezik: mindkettejük saját korában vezető tekintély és a legnépszerűbbek közé tartozó író volt, akik a közönség igényét csodálatos érzékkel kapcsolták össze a maradandó értékekkel: a késő barokk szellemében kiválóan értettek az antik hagyományok könnyed formában való, modern alkalmazásához. Kicsit furcsa ezt hallani, hiszen Gyöngyösi, akárcsak Pope, sikerei után feledésre volt ítélve: ahogyan eltűnt az az értelmezési keret, amelyben alkottak, műveik is eltűntek. Mindkettejüket a huszadik század fedezte fel: Pope-ot 1949-ben „rehabilitálták", Gyöngyösit pedig Kibédi Varga Áron fedezte fel újra a számunkra, a hetvenes évek végén. Műveik összevetése egy igazi, szép nagytanulmány anyaga lehetne, Arany Zrínyi és Tasso című esszéjének kései imitációjaként: Gyöngyösi és Pope.

Benedek Szabolcs

Lánczi András: Sors-hagyaték

Mint annyi minden másból, filozófiából is erős hiányosságaim vannak. A gimnázium utolsó évében tanultunk némi filozófiatörténetet, egy erősen marxista ihletésű szöveggyűjteményből, ami mellett a tanári magyarázat hivatott volna összekötő tananyagként szolgálni. Balszerencsémre pont, mikor negyedikes lettem, hagyta ott az iskolát és ment el újságíróskodni az a tolsztoji külsejű férfiú, aki mindaddig ezt a tárgyat vitte, és akiről legendákat meséltek a felsőbb évesek. Persze könnyen lehet, hogy a filozófia az ő szárnyai alatt is kimaradt volna akkori életemből, lévén, a rendszer összeomlásával párhuzamosan ennek oktatása is sötétben tapogatózott, majd, ha jól sejtem, didaktikus formájában meg is szűnt. Különben bennünket akkortájt úgyis a csajok és a rock érdekeltek, nem pedig Hegel és Kant, noha akadt pár metálos, aki Nietzsche rajongójának vallotta magát.

Az egyetemen aztán nem kerülhettem meg a filozófiát, helyesebben ő nem kerülhetett meg engem, vizsgáztam is belőle, ennek ellenére még mindig kínosan feszengeni kezdek, ha a környezetemben filozófiai kérdésekről esik szó, netán azt várják, hogy én is megnyilvánuljak. Ilyetén módon - szégyen, nem szégyen - akár azt is lehetne föltételezni, hogy mi sem esik távolabb tőlem, mint egy filozófiai munka elolvasása. Az ember azonban igyekszik, ha másért nem, akkor azért, hogy fölmérje, mi maradt ki eddig az életéből. Másfelől viszont meg kell mondanom, hogy amikor először vettem a kezembe Lánczi András pár hónappal ezelőtt a Helikon és az Attraktor közös kiadásában megjelent Sors-hagyaték című kötetét, a hátulján lévő szöveg (részlet a műből) rögtön nyugtalanítani és izgatni kezdett: „... az európai ember nem azért van válságban, mert erkölcsi szabályokat szeg, hanem azért, mert tagadja az ilyen szabályok igazolható létezését. Ilyen még egyetlen kultúrában sem fordult elő."

Lánczi András a Corvinus Egyetem Politikatudományi Intézetének vezetője. Rendszeresen látni őt a médiában: általában aktuálpolitikai ügyeket helyez el távlati horizonton, hiszen a politikai filozófia az egyik szakterülete. A Sors-hagyatékot több, szerzőként és szerkesztőként jegyzett kötete előzte meg, közülük talán a 2002-es Konzervatív kiáltvány kapta a legnagyobb sajtófigyelmet. Bár írt filozófiatörténeti és -elméleti munkákat is, legutóbbi könyve nem sorolható ezek közé.

A Sors-hagyaték klasszikus értelemben vett bölcseleti mű. Alapjában véve a szabadság kérdését, helyesebben mondva annak lehetőségét járja körül, mégpedig - különös örömére a hozzám hasonló kontároknak - a hétköznapok nyelvezetét és példázatát használva eszközül. Az antik filozófusok írtak efféléket, egyrészt kvázi útmutatóul saját koruknak, másrészt iránytűként az eljövendőknek, hogy lássák, őket mik foglalkoztatták annak idején. A Sors-hagyaték egyszerre szól a tágabb világ jelenlegi ügyeiről (melyek közül különösen nagy problémaként emeli ki Lánczi a tudás és a morál egymástól való elszakadását), valamint a mi itteni húsz évünkről is. Azaz: rólunk. Időnként meglepően profán hangon és témákat érintve, mintegy jelezvén, hogy a filozófia, a bölcselet korántsem valamiféle földtől elrugaszkodott dolog, hanem nagyon is a saját életünkhöz próbál válaszokkal szolgálni. Avagy néha az is elegendő, ha egy-egy kérdés megfogalmazódik.

Lánczi András 128 oldalon elgondolkodik, egyben gondolkodásra késztet bennünket a sors, a természet, a tudomány, a politika bizonyos vetületeiről. Olyanokról, amelyek mindnyájunkban fölmerültek már, legföljebb ilyen módon még nem mondtuk ki őket. Sőt: a szex és a szerelem is szóba kerül. „A szerelemnek egyetlen jó pillanata van: amikor a viszonzás néhány másodperce bekövetkezik - jegyzi meg például Lánczi. - Az önfeledtség a boldogság álneve. Van valami állati az önfeledtségben: nem is képes rá bárki." A kötet javát effajta, olykor rövidebb, máskor hosszabb bekezdésekben megfogalmazott állítások teszik ki. Néha keserűen keresetlenek: „Jelentős gondolkodó? Majd ha lesz tanítása, meg iskolája. Ma sokan hatalmi pozícióban vannak, de nincs se tanítványi körük, se iskolájuk - ők az értelmiségiek." Kétségkívül vitára, vagy legalábbis állásfoglalásra serkentő kijelentések ezek. De ez így van jól. A vita és a vitára való hajlam nagyon hiányzik manapság belőlünk. Amihez persze előbb az kell, hogy gondolkodjunk, kérdéseket tegyünk föl magunknak, aztán állítsunk valamit. Lánczi András ezt teszi.

Lánczi András: Sors-hagyaték (Attraktor Kiadó - Helikon Kiadó, Máriabesnyő - Budapest, 2009)

Bondár Zsolt

Pilinszky János ünnepe

„...küzdelmünk egyik legfontosabb faktora, hogy valósághiányban szenvedünk. Tudniillik vannak a tények, és a tények nem azonosak a valósággal.". Pilinszky mondta ezt: 1981-ben készült interjújában Forgács Rezsőnek.

Követelése márpedig jogos: kötelező kifejezni a tartalom iránti igényt, jogot formálni a művészetre - az igazi művészetre, ami eredetéből kifolyólag feltételezi a valóságot: tartalmat mutat fel a logikával szemben. Igenis, be kell mutatni: az önmagában alkalmazott logika csak kifordítja önmagát, művészetnek igyekszik látszani; éppen a határolhatósággal él vissza - törvényeket hoz, megszab, végső soron elvon. Kevesebb lesz. Nekünk viszont jogunk van saját művészetünkhöz. Pilinszky szerencsére ritkán vet úgy fel bármilyen problémát, hogy ne adna kapaszkodót a megoldáshoz (amennyiben a probléma letisztítását megoldásnak fogjuk fel). Ezúttal sem tér el ettől, az ünnep és hétköznap visszaszerzését állítja középpontba.

Az nem kérdés, hogy az író őszinte művészetet kíván létrehozni - ehhez pedig ki kell jelölnie saját stílusára is mind az előbb említett ünnep és hétköznap, mind pedig a tegezés és magázás lehetőségeit. Ahhoz, hogy átlagostól a művészetig jusson, elengedhetetlen a kiemelés folyamata: minden létezik már ugyan, mint átlag (mint tudatosság), viszont birtokolva csak akkor lesz, ha létrejön számára egy hiteles megjelenés a művész által.

Mert bármely műben megjelenő elem eleve megfogalmazott, illetve éppen hogy túlfogalmazott alakok formájában már jelen van a köztudatban, például tudjuk, hogy miként néz ki egy szekrény, vagy hogy milyen érzés az unalom. Ha a művész ezekre a köztudomású sablonokra játszik rá, elengedhetetlenül beleesik abba a hibába, hogy bekerül egy már megkezdett beszélgetésbe, amihez ily módon nem tud hozzászólni, hiszen bár mindenki érti, senki sem foglalkozik vele, mivel mondanivalója már elmondott. Az ismétlés pedig maximum a hiátus gesztusa. Éppen ezért fontos, hogy a tények feltöltődjenek valósággal, ne csupán megállapítások, újraállapítások történjenek meg, hanem a valóságot jelentse ki minden kijelentés. Ha a tény telítődik valóságtartalommal (amely pedig valljuk be, abszolút személyesség), ünnepivé, sőt: ünneppé lesz, és mint ünnep - őszinte. Illetve képes arra is, hogy saját magatartásával szemben meghatározza a hétköznapit is, ami már szintén nem tény, viszont többszöriség, ezáltal pedig nem is ünnep.

A tény ráadásul szerep ugyan, viszont csakis önmagáért való - önmagát mint jelenséget állapítja meg, összefügg ugyan más tényekkel, viszont tovább nem építhető vagy bontható, éppen ezért a tények lezártak, széttartanak egymástól. A valóságdarab ugyanakkor bővíthető, és bővítése minden esetben tudásbővülést (ráadásul tapasztalat-bővülést) is eredményez. A művészileg kifejezett valóságdarab teljes magányban áll (hiszen csakis önmagával mérhető), viszont egybetart, mi több: összehátrál és tömörül. Tehát nem csak hogy egymásra épül és valósággá lesz, de már az épülés folyamatával is tartalmat ragad meg, nyilvánvalóvá tesz igazságokat. Ez pedig, akárhogy is nézzük, maga a művészi többlet, ami a jó művekben végül is megjelenik.

Pilinszky ünnep-fogalma egyébiránt a mai napig nem kapta meg a neki járó figyelmet, dacára az egyre inkább kibontakozó pilinszkyzmusnak, aminek keretében szerencsére nem csak versei, de esszéi, interjúi is egyre nagyobb érdeklődést keltenek. Idézetei egyre gyakrabban jelennek meg irodalomelméleti munkákban, akár szépirodalmi művekben is, de ez a gesztus legtöbbször a követés helyett inkább az elismerő megértés gesztusa marad. Pedig talán a most kibontakozó fiatal művészeknek lenne nagyon fontos megragadni az ilyen kapaszkodókat, annak a generációnak, aminek az információ és tudás megerősödése, de az átélés és megtapasztalás lebutítása közepette kell megoldania érvényesülését. Akiknek végtelen számú lehetősége van ugyan, de egyetlen lehetősége alig.

Pilinszky János - Forgács Rezső: „Haza akartam, hazajutni végül" (Századvég Kiadó, Bp., 1994)

Benedek Szabolcs

Köztársaság tér, 1956

Huszonöt év várakozás után olvastam el Hollós Ervin és Lajtai Vera könyvét. Bizonyos szempontból későn, hiszen a benne foglaltak történetírói horizontja fölött már jócskán eljárt az idő. Ám az 1956. október 30-án, a budapesti Köztársaság téren történtek még ma is élénken foglalkoztatják a közvéleményt (ennek legutóbbi szépirodalmi lenyomata Térey János és Papp András Kazamaták című drámája). Sok kérdés mindmáig tisztázásra szorul, s az is tény, hogy propagandaíze és sarkosan elfogult megfogalmazásai ellenére az eseményeken jelenlévő Hollós Ervin és felesége könyve továbbra is megkerülhetetlennek számít a forrásanyagok között.

1956-tal kiskamaszként, egy lyuk formájában találkoztam először. Talán húsz centin múlott, hogy a lövés elvétette a nagyszüleim házán az ablakot. Nagyapám évtizedeken keresztül nem tüntette el. Mintha azt akarta volna, hogy maradjon ott az a golyónyom, annál beszédesebb emléke úgysincs annak, amiről nem lehet beszélni. Ám hiába faggattam, a részletekbe, hogy ki lőtt és miért és hogyan, nem volt hajlandó belemenni. Pedig borzasztóan érdekelt volna.

A következő szembesülés apám munkahelyén, a megyei tanács épületében történt. A díszlépcsőnél márványtábla lógott, rajta idézet. A pontos szövegre nem emlékszem, csak az elejére és a végére: az idézet után aláírás gyanánt Kádár János neve szerepelt; a legelső mondat pedig úgy kezdődött, hogy „Történelmi tény", és akként folytatódott, hogy itt alakult meg a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány, és innét indultak harcba a szocializmus megmentéséért küzdő erők 1956. november 4-én. Ennek részleteiért apámat ostromoltam, ő azonban úgy tett, mintha maga se tudná, hogy a tábla minek akarna emléket állítani.

Miután a kérdezősködéseim nem hoztak eredményt, a saját szakállamra búvárkodni kezdtem a könyvespolcon. Kinyitottam a Magyarország történelmi kronológiája negyedik kötetét 1956 őszénél, és rögtön kikerekedett a szemem: „tüntetés"... „fegyveres csoportok megtámadják a főváros több középületét"... „vérontás"... „ terrorcselekmények"... „tőkés restauráció"... Nem tudtam, hol kezdjem, mit olvassak először: lapozgattam ide-oda, de nem találtam az elejét - az origót, hogy honnét indult, és mi volt ez az egész. Hasonlóképpen nem mentem sokra a Képes Történelem sorozat Míg megvalósul gyönyörű képességünk, a rend címűt darabjával sem. Túl azon, hogy abban is leltem három fényképet és néhány bekezdést 1956 őszéről, a szöveg tényszerű állítások helyett kimerült abban, hogy azt harsogta, hogy „ellenforradalom", s folyton revizionistákat, burzsoákat és fasisztákat emlegetett.

Hollós Ervin és Lajtai Vera Köztársaság tér, 1956 című könyvét viszont már túl töménynek és riasztónak találtam akkoriban ahhoz, hogy elolvassam. Mindjárt az első fejezet baljósan indult: „1956. október 30-án reggel, pontosan tíz óra tíz perckor minden irányból, a Köztársaság tér fái mögül, a Városi Színház (ma: Erkel Színház) és a környező házak ablakaiból és tetejéből össztűz zúdult a Budapesti Pártbizottság székházára". A fényképek, különösen azok aláírása még inkább elrémisztett: "Orvtámadás"... "Atrocitások"... "Sebesültek"... "Halottak"... "Lincselés"... A karhatalmisták kivégzését ábrázoló képek láttán pedig gyorsan be is csuktam és visszatettem a helyére a könyvet. Fogalmam se volt arról, hogy kik azok a karhatalmisták, de a látvány épp elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy úgy ítéljem meg, hogy 1956 őszén valami rettenetes dolog történt Magyarországon.

Bő huszonöt évvel később nyitottam ki ismét. Hollós Ervin és Lajtai Vera könyve olyan, akár egy dokumentumregény. A részletekbe menően eseménydús. Igen, ez egy meglehetősen torz olvasat, amely fölött már átsiklott a történelem. Miközben negyedszázaddal az első kézbevétele után immáron el is olvastam, akár valami filmet, az elmázolás és az elkenés mögött is látni véltem az apró mozaikokból fölépülő történéseket, és mintha hallottam volna a fegyverek ropogását: hús-vér emberek álltak a barikádok mögött. A mai olvasó persze jobban teszi, ha frissebb, és a pártos részrehajlást mellőző, hitelesebb történeti munkából próbál tájékozódni. Például Eörsi Lászlóéból, ami az 50. évfordulóra jelent meg, és nem mellesleg ugyanezt a címet viseli. A hajdani ideológia mögött ugyanakkor sorsok és tragédiák húzódtak. Ez a Hollós-Lajtaiban is kiérződik a vastagon fölpakolt festékréteg alól.

Hollós Ervin - Lajtai Vera: Köztársaság tér 1956 (Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1974)

Antal Balázs

Kerouac magánmitológiája

A Doktor Sax a Kerouac számára termékeny ötvenes évtizedből való - terve, vagy talán az egész szöveg maga a már-már mágikus 1952-es évből, amikor megrögzött alkohol- és drogmámorban megtett utazásai és a William Burroughsnál Mexikóvárosban töltött idő alatt/között jó tízregénynyi vázlatot, feljegyzést, mindenfélét lefirkált. Tény, hogy megjelenésig 1959-re jutott el a könyv. Nem tartozik az igazán nagy közönség- vagy kritikai sikert elért írásai közé, ám Kerouacot mégsem hagyta nyugton: utóbb forgatókönyvet írt belőle, melyből nem hogy soha nem lett film, de csak a hagyatékából került elő, harminc évvel szörnyű halála után. 2003-ban végül ebből hangjáték készült, megtartva az eredeti címet, a Doktor Sax és a Nagy Világkígyó-t.

Nehéz megfogni, megközelíteni a regényt, ha regény, különösképp, ha főműve, az ennyi évtized távolából is erős élményeket pumpáló Úton felől „érkezünk" hozzá. A próza spontán áradása itt érezhetően közel sem olyan kontrollálatlan, mint a főműben, bár érzésem szerint igyekezne annak feltüntetni magát - nem, nagyon is tudatos szerkesztettségről árulkodik a szövegdarabok elhelyezése, s ezek műfajának változatossága is. Történetét meglehetősen nehéz lenne összefoglalni olyasmi nagyvonalú mondatoknál konkrétabban, mint amilyenek a szerző más műveinél is mondhatók. A nagyvonalú mondat pedig itt valahogy úgy hangozna, hogy gyerekkori tények, álmok és rémálmok olvadnak össze ebben a műben egy félig látomásos, félig vallomásos prózakonstrukcióvá.

Vallomásos, mert ahogyan az Útonban, úgy itt is valós személyekre épülnek a szövegbeli karakterek - de ezúttal alig is kell találgatni, ki kicsoda, illetve fel is hívja erre a figyelmet a próza. Egy Quebecből a massachusetssi Lowellbe (Kerouac szülővárosa) áttelepült francia-kanadai család áll a középpontban, annak is Jack nevű gyermeke, az elbeszélő. Bár a családnév Duluoz a könyvben, ezenkívül minden más stimmel a leghányavetibb biográfiákban is hozzáférhető adatokkal - a városok, a családtagok, például a fiútestvér, akinek tragikus halála a gyermek Jack Kerouacra ugyanúgy súlyos traumaként nehezedett, mint a regény elbeszélőjére. Bár arról például sehol sem szerepel bejegyzés, hogy a Merrimac folyó már-már bibliai áradására valóban sor került-e Kerouac gyermekkorában. Ha nem is, ehelyett nagyon érzékletesen sikerült „megteremtenie".

Ott, a Merrimac folyó két partján történnek azok az elsőre baljóslatúnak tűnő események, amelyek rátelepednek az elbeszélő gyermekkorára, mely traumától traumáig hánykolodó zaklatottságnak tűnik fel, mindenféle homályos képzelgés árnyékolta sejtelmes korszaknak, miközben többször olvasható az is, hogy tulajdonképp könyvek közé merülő nyugalmas álomvilág volt. A családi tragédiák és legendák a gyermekkor kedves olvasmányaiban, különösképpen a képregényekben oldódnak fel, illetőleg azok élményeivel olvadnak össze. Így kerül képbe a gyermeki félelmek archetipikus pontján, a város melletti elhagyatott, tragédiákat rejtő kastélyban, a kerouac-i Dracula, Condu gróf, aki Magyarországról érkezik Massachusettsbe, persze a hazai földet tartalmazó koporsójával együtt - vagyis a koporsó az valahol eltévedt útközben -, és az egész népes sereglet, amely a kastélyban körülveszi.

Az Úton felőli megközelítése számomra azért tűnik picikét problematikusnak, mert míg a regény mondatai ugyanazzal a nagy léptékű szabadságígérettel, bármi megtörténhet-felhívással operálnak, mint az Útonban, addig sem a próza spontaneitása, sem a történet fesztávolsága nem támasztja ezt alá - az olvasó ugyanazt a féktelen szabadságvágyat érzi pulzálni-lüktetni a flegmán odavágott mondatok lendületében, de a történet csak nem bírja szabadon engedni a szereplőket és a történéseket: kicsi köröket leírva a regény nagy részében folyton visszatér az elbeszélés a nyitójelenethez, illetve alig is tud kiszabadulni a városka környékéről. És ezt egy kicsit szokni kell.

Kerouac tehát egy olyan konstrukciót szerkeszt, amelyben a központi eseménytől egyre távolodó koncentrikus körökben tárul fel a mondanivaló - legalábbis a regény első részében. Azután a teljes tér- és színváltás is megtörténik (no nem éppen messze vetül a perspektíva), mint az egy az egyben a látomások/fantáziák világában zajló második részben, hogy aztán onnan újra visszatérjen, és már átláthatóbban léptesse a való és a fantázia világának szereplőit ugyanabban a mezőben - átláthatóbban, mivel egyértelműen tisztázza, melyik szereplő melyik világból való. Máskor műfajt vált: színműszerűen tagolt, illetve versek köré szerveződő szakaszok-részek is olvashatók a fejezetekben. A mozaikosság, a töredezettség alkalmat teremthetne arra, hogy egymástól távoli élettények helyeződjenek el a baljóslatú látomások fedezékében összekapcsolódva, de ez valahogy nem működik - bennem, az egyszeri olvasóban végül is nem állt össze különösebben agyafúrt, vagy bármi különöset jelentő egységgé az egész.

Kétségtelenül a regény csúcspontja a Merrimac folyó áradásának tragikus története - az akkor átélt kalandok élményét sikeresen át tudja adni a próza, mely ekkor, a regény utolsó harmadában a hangulatot egyre fokozva száguld végkifejlete felé. Amely végkifejlet viszont bizonytalanságban hagyja az olvasót - az elbeszélő mintegy átlépi a világok határát, s a mumus Doktor Sax-szel együtt fejezi be az utat. Akiről, mármint a mumusról, kiderül, hogy egyáltalán nem is mumus - egészen barátságos fickó. És itt kicsit össze is omlik a szerkezet - mert hát akkor mi ez az egész? A közép-amerikai indiánok mitológiája előtérbe nyomulva csitítja el mind az egzotikus kelet, mind a románcos Európa mítoszait, melyek inkább a negatív oldalhoz, a ki tudja mit akaró Világkígyóhoz kapcsolódnak, míg Sax a képregényhősök pozitív vonásait ölti magára. A várt/sejtett kataklizma elmarad - az olvasó pedig magára marad a sejtéssel, hogy az elbeszélő talán gyerekkora nagy traumáinak leküzdéséről beszél a regényben. Hogy ezzel lesz vége.

De ezt a sejtést immár se alá nem támasztja, se meg nem cáfolja semmi. Legfeljebb csak az támasztja alá, hogyha nem erről szól, akkor vajon miről?

Kerouac köré kultikus művei valóságos mítoszt szőttek, teljesen megérdemelten - ebben a munkájában saját maga mitológiáját igyekezett megírni-megteremteni - egyértelműen a saját maga számára (vagyis nem azért, hogy kifelé mitikus alaknak lássék). Ahogyan a spontán szerveződésű prózáit sokkal elevenebbeknek érzem, a „magától teremtődött" mitológia is elevenebb és igazibb, mint a kreált. De mindenféleképpen kijár neki ez is. Ezért, minden kétkedés ellenére, kötelező olvasmány az amerikai irodalom, a beat-korszak, és persze Kerouac kedvelőinek.

Jack Kerouac: Doktor Sax (Fordította Szántai Zsolt. Szukits Könyvkiadó, Szeged, 2004)

Lényeglátás

Régóta töröm a fejem rajta, hogy mi lehet a titka Kiss Ottó svéd kisebbségű gyerekverseinek. Sokan, sokféleképpen rokonították már ezeket a gyerekszájon megszólaló szövegeket a svéd gyerekvers jellegzetes műfajával, de azért leginkább mégiscsak sírva nevet(tet)ős magyar versek ezek, egyszerűségükben is kifinomult nyelvezettel, ráadásul a rendkívül gazdag, második virágkorát élő magyar gyermekköltészet önálló szigetét, jellegzetes kisebbségét alkotják. Talán a formából adódó könnyedségükben is súlyos gondolatok teszik, talán az a dolgok mélyébe ható lényeglátás, amelyet éppen a gyermeki nézőpont hitelesít, talán Paulovkin Boglárka néhány vonallal megrajzolt figuráinak szívbemarkoló tekintete - egy biztos, ez a világ kitörölhetetlen nyomot hagy az emberben.

Ugyan csak az 1997-es Visszafelé hull a hó című kötetben olvashatóak az első „gyerekhangra" írt Kiss-versek (mint arra a könyv alcíme is utal), de egy korábbi beszélgetésből megtudtam, hogy ezek többsége már a '80-as évek közepén megszületett, és a Csillagszedő Márióval váltak igazán népszerűvé. Nyulász Péter nemrég egy interjúban találóan szabad verses gyerekregényként jelölte meg ezt az epizodikusan építkező, lírai szépségű öszvérműfajt, amely a Baranyai András fergeteges illusztrációival készült Emese almája című rendhagyó ábécéskönyv után A nagypapa távcsöve című új kötetben gazdagodik tovább.

Míg Máriónál a csonka család problémái vetődnek fel, addig itt a nagyszülő-unoka-reláció generációs különbségei kerülnek előtérbe. Ezeket a verseket is áthatja az iróniával kevert melankólia és a gyermeki, naiv filozofálás, de a regény alaphangulata ezúttal derűsebb, nem egy család széthullásáról szól, mint a Márió-versekben, hanem éppen a nagyszülők eddig ismeretlen világának felfedezéséről. A fényképalbum-szerűen felvillantott képek során észrevétlenül bontakozik ki a kisfiú új kapcsolatának íve a bizalmatlanságtól a feltétlen szeretetig. Erre utal a mogorva szomszéd, Kovács bácsi figurája is, aki megtalálja a közös hangot az öregekkel, és lassan feloldódik bérházmagánya: nagy látószögű, régi gépével büszkén készíti el a családi fotót. (Izgalmas párhuzamba állítható ez a jelenet Nádori Lídia Sárkány a lépcsőházban című meséjének kezdőjelenetével, ahol a főhős szülinapjain készülő fényképekből kiolvasható hiány éppen az apa távozását rögzíti.) A fénykép-jelleget erősíti az ábrázolt világ részletgazdagsága is, amely az album első lapozgatásakor még nem tűnik fel, csak ha elmerülünk a kötetben. De nem csak a szöveg többértelmű félmondatai keltik ezt az érzetet, hanem a rajzok szeretettel megformált realizmusa is. Szöveg és kép harmonikusan összesimul és kiegészíti egymást, különösen az olyan párversekben, amelyek már a korábbi kötetekben is előfordultak, de itt még hangsúlyosabb szerephez jutnak. Ezeken a duplaoldalakon nem csak a két vers lép egymással dialógusba, hanem az illusztrációk is újraértelmezik őket, feleselnek velük. A Csillagszedő Márió magyar kiadásának fekete-fehér képei és a német fordításhoz készített borongós színvilág helyett A nagypapa távcsövében a világos, meleg színek dominálnak, és itt is fontos szerephez jutnak a Paulovkin Bogi védjegyévé vált szokatlan perspektívák, amelyek vizuálisan visszaadják a versek ingajátékát kicsi és nagy, gyerek és felnőtt, hétköznapi és transzcendens között.

Valóság és transzcendencia határmezsgyéjén tűnik fel a kötet másik fontos műfaji jellegzetessége is: az istenes gyerekvers, amely a gyermeki rácsodálkozás profánságával közelít a hithez. Ennek legszebb példája az Oltár című vers:

A templomban

a bejárattól a Jézuskáig

madzagos korlát vezet,

hogy biztosan megtaláljuk az Istent,

nehogy eltévedjünk közben

a sok faragott szobor

meg a sok festett falikép között.

A könyv aktualitását részben az adja, hogy egészen más számít mindennapi eszköznek egy mai kissrác és nagyszülei számára. Ez a szemléletmódbeli különbség, amely az elején még kisebb konfliktushoz vezet (a nagypapának nem kell a számítógépes játék nyújtotta három élet, „mert szerinte egy is bőven elég."), később oldódni látszik, mert az öreg megtanulja az ímélezést. Ezt rögzíti az egyik legmókásabb vers, A postás, amely a maga módján rímel Varró Dániel Miért üres a postaláda mostanába? című versezetére a Túl a Maszat-hegyen című (kötött) verses meseregényből:

„Tegnap este nagypapa megtanult ímélezni,

ma reggel meg, amikor csengetett a postás,

nem akarta elhinni, hogy csak úgy ajtót nyitunk,

és meg se kérdezzük tőle a jelszót."

Ezen a ponton meg kell említenem egy érdekes nemzetközi kezdeményezést, amely a távolba szakadt nagyszülőket és unokákat kívánja összehozni az internet erejével. Remélem, hogyha beindul az egyelőre béta-verzióban megtekinthető honlap [http://www.mygrandchild.com/], akkor magyar kiadók is jelentkeznek majd rá, és A nagypapa távcsöve elsőként kerül fel rá, hiszen ideális lenne egy közös netjátékhoz.

Kiss Ottó távcsöve nem csak egy család életét hozza tapintható közelségbe, hanem egy kisfiú érzelemvilágát és lényeglátó megfigyeléseit is, mindezt olyan borotvaélesen, mint Kovács bácsi fényképe. A nagypapa távcsöve hiánypótló könyv, amelynek ott a helye minden nagyszülő és unoka polcán.

Kiss Ottó: A nagypapa távcsöve (ill. Paulovkin Boglárka, Móra Könyvkiadó, Budapest, 2009)

Jenei Gyula

Ismeretlen föld

„Elfogy az ember. / Halványul minden csókkal, / tünékeny nyárból kikopik; / sétál folyókkal, trógerokkal, / alászolgál és távozik." (Összegzés) Annyira jellemző ez a vers Dienes Eszterre! De rá minden verse jellemző. Mondhatnám azt is: nála élet és költészet azonos. Létezésének történeteit újra és újra átszűri aktuális élethelyzetén, hangulatán, s versbe írja őket. Emlékek és álmok fájdalmas könnyűsége emeli magasba sorait. Leggyakoribb témái: a gyerekkor, a szerelem. Versei többnyire elégikusak, s átsüt rajtuk a nyers érzés. Költői képei erőteljesek, beszédmódja fanyar, néhol (ön)ironikus.

Dienes Eszter az utóbbi harminc évben több mint félszáz szerelmes verset írt Ladányi Mihályhoz, aki lassan már negyedszázada, hogy elszegődött „Isten főpohárnokának". A kis, köpcös, kopasz, szemüveges, rózsaszín bőrű, részeges és nőfaló költő (ahogy Dienes sorolja rá a jelzőket egy interjúban) ennek a versvilágnak megtermékenyítő szerelemistene lett: „Feléd mi újság? Hogy vagy? / Vannak-e lányok, angyalok? / Itt a munkás kocsmán sallang, / fáradt szegény, és elhagyott. // Az Osztály rossz nótákat gajdol, / lőrére költ, nem futja többre, / Szimfóniát szív, hurutja van, / és zsebében kinyíló ökle. // Jöjj el közénk, és álmodj újra / - minden sarkon egy lámpa ég! - / Lehet, hogy volt szeretőd egykor, / de ez ma már csak szóbeszéd." (Üzenet Ladányinak)

A kunhegyesi gyökerű, Törökszentmiklóson élő Dienes Eszter tavaly volt hatvanéves. Negyedik, Kinél az ítélet? című kötetét Györfi Sándor karcagi szobrász jelentette meg. A könyv válogatott versek gyűjteménye, amolyan születésnapi ajándék a művésztárstól, a baráttól.

Az életmű egészéről érzékletes keresztmetszetet ad ez a legvaskosabb Dienes-kötet, ám az előzőek ismeretében hiányolunk néhány fontos verset, ugyanakkor bekerültek a válogatásba olyan darabok, amelyeknek szerepeltetése a szigorú szerkesztő hiányát jelzik: rímes aforizmaszerűségek, gegek, alkalmi költemények. A szövegek egymásutánisága is esetlegesnek tűnik. Átgondoltabb ciklusépítés, kötetkompozíció méltóbb lett volna a szerzőhöz, miként a gyakori hibákat, betűelütéseket is illett volna korrigálni. Valószínűleg az alkalmiságból következő időhiány - a kiadó a kerek születésnap szabta határidőre meg akarta jelentetni a könyvet, ám későn fogott hozzá - magyarázhatja a fönti hibákat, amelyek gyöngítik ugyan a kötet egészét, ám a benne szereplő versek fölmutatják szerzőjük tehetségét, költői erejét.

Mert Dienes Eszter - bár ritka, elszórt publikációi, s szinte valamennyi korábbi kötetének megoldatlan terjesztése miatt kevesen ismerik - nagyszerű költő. Amikor tavaly az Eső nyári száma bővebb összeállítást közölt Dienes-versekből, egyik levelében Ilia Mihály (akinél szorgalmasabb olvasója pedig kevés lehet a magyar irodalomnak) a következőket írta: „Dienes Eszter-'terra incognita'-val ismerkedtem. Be kell vallanom, alig tudok róla valamit, most pótolom. Itt-ott olvastam írását, de nem állt előttem sem személye, sem írói egyénisége igazán. Most nem kis megdöbbenéssel látom, hogy egy irodalmi 'valaki' rejtőzik e név mögött, és utána kell néznem írásainak."

Attól tartok, a Kinél az ítélet? című kötet kevés könyvesboltban kapható. Ha egyáltalán kapható. A neten viszont olvashatók Dienes korábbi kötetei (Mosolymaradék; Holdvirágzás; Szerető, este), amelyek anyagából a mostani válogatás készült. Utóbbiból (is) idemásolok még egy összegzést: „Szívemet tőből kitéptem, / de újranőtt és játszott, / dúdolt keserves dalokat, / és sokkal szebbnek látszott. // Sorsomat pénzért árultam, / semmim nem maradt, látod? / Visszhangos, szélbő utakon / elragadott az átok. // Így éltem jókat, rosszakat, / s akár rég, most se mérek: / ennyit adtam, ennyit kaptam, / nem nőtt szívemen kéreg." (Bruttó)

Dienes Eszter: Kinél az ítélet? (Györfi Sándor, Karcag, 2009)

Szenti Ernő

A vers, mint önvédelmi eszköz

Gondolatok Fecske Csaba: Akinek arcát viselem verseskötetéről

E sorok írója túlzás nélkül meri állítani, Fecske Csaba több évtizedes irodalmi pályafutása során maradékok nélkül élni tudott istenáldotta poétikai tehetségével. Ami a költészetben tanítható és megtanulható, ő azokkal az ismeretekkel és tudnivalókkal idejében és minden részletre kiterjedően felvértezte magát. Hosszan lehetne sorolni az elmúlt század, a közelmúlt és napjaink költőit, akiknek rátalált lábnyomára, de minden esetben a saját feje után ment. Finoman hangszerelt költészet az övé. A múltra emlékeztető hang beleillik a ma szólamaiba, a jelent tolmácsoló hangok rezgésszáma megegyezik az irodalmi hagyomány fővonalát képező líra rezgésszámmal.

Fecske Csaba versei lénye egészéből, vére lüktetéséből, szíve és lélegzete ritmusából táplálkozik. Ha olyasmiről ír, amit semmilyen körülmények között sem hallgathat el, tolla alatt megiramodnak a mondatok. A gomolygó élményvilágból, az emlékrétegek alól az őszinteség

vödrében hozza a felszínre a verstartalmat.

Akinek az arcát viselem című, tavaly megjelent kötetének opusait az egyenletes, szabályos, egészséges lélegzés jellemzi. Alkalmanként a belső izgalomtól, a túlfűtöttségtől szaporábban ver a költő szíve, lélegzése felgyorsul, szaporábban ver pulzusa. Távol áll tőle az önbecsapás. Idegen természetétől az olvasó ámítása, hamis világba ringatása. Ennyi az ára, se több, se kevesebb a hitelességnek.

Fecske költészetében az egymástól hol közelebb, hol távolabb eső pólusok, paradoxonok, ellentétek egymás mellé sodródnak. A fájdalom hívószava az öröm, az öröm kibontakozásában minden másnál tevékenyebben a fájdalom vesz részt. A legrövidebb versláb is súrolja a végtelen határát.

Az általa gyújtott fény a képtelenül sötét alagútból is kitalál. Az öröklét jogosítványát a gyorsan tovatűnő pillanat állítja ki, üt rá pecsétet. Költői gyakorlatában teret kap az őrült beszéd, de van benne rendszer. A semmit megtartja, használja, gondolatokkal és érzésekkel terheli meg, az ürest, a könnyűt elveti. A vihart a szellő karójához köti ki, és nem csalódik  elgondolásában. Átballag a József Attilával ellentétes oldalra: a felszín nem fecseg, nem hallgat a mély. Szintetizáló költészet az övé.

Minden átvehetőt átvesz az élettől, és a minden továbbadásra érdemeset elles a haláltól.

Fecske költészete a szembesítések sorozata. A költő mindent a maga helyén akar tudni és látni.

A megrebbent levél, a mocorgó lomb éppen úgy megkapja a maga jussát, mint az erdő.

Költészetében a parányi a mindenség egy kicsinyke darabkája. Minden gerinces, mászni vagy repülni tudó élőlényt beenged munkásságába. A tárgyak, a megfogható és a szóval kifejezhetetlen keresik egymást, egységet alkotnak. Képzeletében a nyelv által költészetté lényegülnek a megélt tapasztalatok, a testi-lelki megpróbáltatások, az évek falai közül kiszabadult emlékek, hangulatok. Mondatain áttűnik az istenhit, a karbantartott életszeretet és meggyőződés. Vallomásra késztetik az életben rejlő lehetőségek, a teljesség közeli élmények éppen úgy, miként az idő kegyetlen és fellebbezhetetlen ítéletei. Verseit olvasva jó néhányszor mécsessel a kezében képzeltem el a költő alakját.

Fecske nem a természet felől közeledik önmagához, önmagából mintázza meg a természet létét, történéseit, körforgását, árapály mozgását, váltakozó szüntelenségét, tagolt végtelenségét, mondatokkal mérhető határtalanságát.

„most még erdőnyi madár énekel szíved alá" (Az utolsó szó); „nézd a túlbuzgó virág / piroslik nem retten vissza / s az őszt akárha méregpoharat / hirtelen fenékig kiissza" (Ecloga-töredékek); „őrséget vált a nyár és az ősz / a fecskék útlevelén pecsét / a völgy mint egy fazék gőzölög / fölötte levert zománcú fedő az ég" (Egyre bizonytalanabb); „mint a gyík a naptól felhevült kövön / sütkérezik agyán a gondolat." (Mózes)  „a szél pár kínlódó levélen segít...türelmüket elvesztik a zöldek... úgy tombol a fény az ablak üvegén / mintha a nap haláltánca volna ez" (Nem enyém).

Amit érez és gondol, amit meggyőződéssel vall, amit semmiképpen sem hagyna ki életéből, azt mértékkel tette és teszi. Senkit nem akar ízlés és értékrendszerébe beiskolázni. Növeszt ugyan tüskéket, nem is keveset, de ezek, kevés kivételtől eltekintve befelé nőnek, befelé sebeznek. „önmagad nyersanyag vagy s lettél" (Nem tudni).

Költészete kulcs az önismerethez. Nem a lábtörlő alatt, Fecske Csaba eddig megjelent versesköteteiben bárki szerencsés érdeklődő megtalálhatja.

Fecske Csaba: Akinek arcát viselem (Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2009)

Acsai Roland

Kanada, gyerekvers

Hogy milyen könyvet adnék majdan a lányom kezébe? Például olyat, mint a Til all the stars have fallen, ez a David Both válogatásában megjelent kanadai gyerekvers-antológia a Kids Can Press Ltd.-től, amit Kady MacDonald Denton illusztrált.

A coulour locale fontossága, a helyi színeké, ami ebben a kötetben (is) rabul ejt engem, és ezzel - megszabadít. Honnan? Az univerzálékból, amik a legnagyobb partikularitások. Mert ami mindenhol megtörténhet, nem történhet meg sehol, és ami mindenkihez szól, valójában senkihez sem.

„A költők fényképeket készítenek az országunkról, az évszakainkról, az időjárásunkról, az emberekről, akik itt élnek, és mi magunkról: mindezt kamera és film nélkül. Képeket, amik többet érnek ezer szónál. Talán ott találod magad az egyik fényképen, amit valamelyik költő készített: fekete-fehér emlékeken" - olvasom a kötet utószavának találó passzusát.

És ez a költészet egyik legnagyobb varázsa. Rákerülsz ezekre a fotókra, amik Kanadában készültek, egy országban, hová, ha fizikailag nem is, de e versek segítségével eljutottál... Vagy még pontosabb, ha azt mondom, hogy Kanada költözött ide, jutott el hozzád. Az országok így mozognak. Az irodalom segítségével.

A versek erdejében vadállatok járnak. Őket is elkapja - Tandori Dezső nyelvi leleményével élve - a „tényfékező gép". Gémek, mosómedvék, bálnák, prérifarkasok.

Minél kevésbé kézenfekvő, hogy az emberen kívül más élőlények is élnek a bolygón, a versekben szereplő állatok annál metaforikusabbakká, jelképesebbekké válnak. De többé már nem bennünket jelképeznek, nem az érzelmeinket, hanem saját magukat.

Felmerülhet a kérdés, hogy miben különböznek ezek a versek más népek gyerekverseitől. Az irodalomban engem mindig az érdekelt, ami különbözött. Mert valami annyiban hasonlít (rám mint olvasóra), amennyiben különbözik.

Kezdjük a természet-közeliséggel. Ami az elemek közelében íródott, szükségszerűen elemi. Ezek a versek a természeten belül íródtak. Ahogy az indiánok is belül éltek a természetben, akik sokszor felbukkannak a kötet lapjain, például a következő igencsak könnyen fordítható versben, a Kanadai indián helynevek címűben: „Mesilinka, Osilinka, / Mississauga, Missisquois. / Chippewa, Chippawa..." Fontos vonása a kötet verseinek a mitikus jelleg. Borzongatóan ősi és mitikus szövegvilágok merész beemelése a gyerekvers szövegkeretei közé: „A Windigo az Észak Szelleme, a Cree indián mondta nekünk. / A Windigo kannibál szellem, a Cree indián mondta nekünk. / Megszállja az embert / lelkét megfagyasztja."

A kötet verseiben mindig fúj a szél, de nem csak fúj, testet is ölt, szinte ő lapozgatja helyettünk a könyvet; az ablakunk mellé áll, megismerkedhetünk vele: „Amikor gyerek voltam, / és nyári estéken az ágyamban feküdtem, / a szél egy magas, szépséges asszony volt, / aki az ablakom mellé állt. / Akkor jött, amikor elmém elcsöndesedett."

Ez a könyv is megerősített abban, amit már egy ideje gondolok (és amit például Sándor Csilla és a Csodaceruza is tud, hiszen ennek érvényesítéséért dolgozik évek óta): hogy az irodalom egyik legfontosabb területe a gyermekirodalom. Itt nem lehet félrebeszélni, itt mondani kell valamit. Itt nem lehet homályosan mutatni a képet, csak élesen szabad. Egy gyerekversben bizonyos szempontból mindig több van. Ahhoz, hogy ezt belássuk, elég csak a gyerekek magasabb fokú projekciós képességére és egészen elképesztő asszociációs rendszereikre gondolnunk.

(Az idézetekben saját fordításaimat használtam. A következő versekből kerültek részletek a szövegbe: Meguido Zola: Canadian Indian place names; Ken Stage: Windigo Spirit; Dorothy Livesay: And even now)

Til All the Stars Have Fallen: A Collection of Poems for Children. Illusztrálta: Kady MacDonald Denton. Szövegeket válogatta: David Booth. (Kids Can Press Ltd.)

Lovász Andrea

A palacsintás király

Kökényszemű Katica nekem mindig Detre Annamária copfos, keményített, hófehér blúzos, temperamentumos menyecskéje marad. Olyan, mint a Csillagok Háborújában a bikinis Leia hercegnő: emblematikus szereplője egy (hős)kornak. Vajon lehet-e felülírni, újramesélni a régi történeteket? Filmnél persze van már digitálisan felújított változat - de hát Katica copfjai, Leia hercegnő hajcsigái attól ugyanolyanok maradnak, a szereplők változatlanok.

Katica és Éliás királyfi története, A palacsintás király 1963-ban zenés mesejáték volt a rádióban, 1973-ban filmesítették meg, s 2009 karácsonyára, tíz évvel az előző kiadás után könyvben jelentette meg a Cerkabella Kiadó. A kötet valódi rangját az illusztráció adja, ugyanis ebben a kiadásban Békés Rozi szecessziósan légies, különös képei szerepelnek. Tóbiás király udvara, Harsányi Gábor felejthetetlen Csöröge-alakítása, Kaló Flórián Derelye főszakácsa, a nép (igen, még volt ilyen), s Katica tűzről pattant figurája mind egy-egy sémagyűjtemény példányai voltak: a király kövér és mohó, az udvari bolond bölcs és furfangos, a nép szegény, de igazságos, a szegény lány meg talpraesett és hű szerelmes. Meséről lévén szó, természetes a rögzült típusok, toposzok használata, de a filmbeli idealizált, ropogós népviseletbe bújtatott pozitív szereplőkkel ábrázolt világ ma már nemcsak önmaga görbe tükre, hanem egy adott koré is. Az elnyomók-elnyomottak sötét-világosan egyszerű értelmezési stratégiája erős, félreérthetetlen kontúrokkal rajzolta meg a valamikori mese képi világát, és a történet hangsúlyai is más helyre tevődtek. Ezzel összefüggésben funkciójában is más volt a mese, erős aktuálpolitikai színezetet kapott.

A mostani kiadásban Békés Rozi clown-szerű, néhol keleties hajfonatokkal, néhol mai, „trendi" kellékekkel (napszemüveg, lódenkabát) felöltöztetett figurái, akár egy színházi előadás szereplői vonulnak végig a könyvön - ezt az értelmezést megerősítik a gyakran feltűnő paraván-részletek, fejlécek, színes keretek. Az illusztrátor ezzel a gesztussal úgy újítja meg a mese egész világát, hogy a nem-valódiság, játék-lét lehetőségének fenntartásával a megjelenési előzményeket negálva is bevonja e játéktérbe. Ez A palacsintás király nem elsősorban önmaga, sokkal inkább jel, az egykori, eredetiként, viszonyítási pontként értelmezett változat újramesélése. Ugyanaz a történet ma már nem a gazdagok és szegények párharcáról, nem a népnyúzók félreállításáról, sem pedig az istenadta nép és a demokratikus érzelmű új uralkodó összeborulásáról szól, hanem egyrészt a furfangról, másrészt a kapzsiságról. A perspektíva szűkült, specifikusabb, célirányosabb lett a befogadói megközelítés, az egyetemes, társadalmi dimenziójú interpretáció pedig érezhetően gyöngült. Hogy előny-e vagy hátrány ez a szimulákrum-lét, vagy az, hogy a kritikai és példabeszéd funkció lekopott a szövegről - az valószínűleg csak újabb majd' fél évszázad múlva látszik majd. Fésűs Éva szövege azonban még ma is van annyira jó mese és irodalmilag friss, hogy reménykedhetünk újabb olvasatokban.

Fésűs Éva: A palacsintás király. Békés Rozi illusztrációival. (Cerkabella Kiadó, Szentendre, 2009)

Iancu Laura

Móser Zoltán: ARC/MÁSOK 94 arc

Miközben lapoztam, azon gondolkodtam, hogy a kő nem lenyomata, hanem másolata az életnek, hogy az élet a kőhöz viszonyítva érthető meg.

(Ezt a mondatot azonban ne tessék fölpakolni egy logikai mérlegre, mert folyékony, lefolyik, és faképnél hagyja a műszerészt. Ám egy dogma-szerkezetbe se tessék belegyömöszölni, mert az egész szisztémát fölrobbantja, és kezdődhet elölről a világteremtés. Egyszóval: semmit se tessék kezdeni vele. Vannak még a világon önmagukért való dolgok.)

Egyébként Móser Zoltán Arc/Mások című fotóesszés könyve is egy ilyen jelenség.

A könyv előszóírói, Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor azt írják, Móser új műfajt teremtett azzal, hogy beszélő viszonyba állított két képet. Élőt és élettelen. Múltat és fotografált jelent.

És képzeljük el, hogy ezek a furcsaságok kommunikálnak egymással. Méghozzá olyan nyelven, amit mi megértünk és olvasni tudunk.

És valóban.

Van egy világ (egy értelmezési horizont? egy szemüveg?), ahol az emberi arc és a szoborarc jobban hasonlít egymásra, mint két emberi arc, mint két testvérarc.

Legyen festett, avagy faragott, fényképezett az az arc: benne egy világ jelenik meg.

A 94 arcból 33 kép szobor vagy maszk, 19 idős férfi, 13 idős asszony, 10 gyermek.

A maradék: egy-két fiatalasszony, fiatalember (fényképen vagy festményen).

Az emberek arca, akár tavasszal a szántóföld: barázdákkal szőtt.

A szobrok arca hideg, mint a csipkebokrok árnyéka a kánikulában.

A tekintetek: egyformák.

A tekintetekből értettem meg, miért hiányzik a könyvből a középkorú ember arca - de elmondani már nem tudom.

A szobrok szinte mind fiatalemberek és fiatalasszonyok...

És most, hogy becsukni készülök a könyvet, úgy érzem, nem is arcokat, hanem tükröket lapoztam.

Nem tudom, hol jártam, de azt igen, hogy már nem oda érkeztem vissza, ahonnan elindultam.

Móser Zoltán: ARC/MÁSOK 94 arc (Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2009)

Jenei Gyula

Túlélt történelmeink

Az élcsapat avagy Tanácsköztársaság 1919 című regény - más könyvek társaságában - szeptember óta az asztalomon várja, hogy elolvassam. Éppen most, a hétvégén került rá sor, amikor szerzője, Benedek Szabolcs József Attila-díjat kapott.

Benedek novellái többnyire a jelenben játszódnak, míg regényeinek szinte mindegyike, szám szerint hét (ha az ugyancsak tavaly megjelent Haláldekameron novellafüzérét is ideszámolom), történelmi közegbe kalauzol. (Na, jó, hat és fél, mert a Budapest vőlegényei ebből a szempontból felemás - a mai mesén túl a családtörténet ívén megelevenednek benne Magyarország elmúlt évtizedei, sőt a főhős históriai érdeklődése a régi századokba is bepillantást enged néhány epizód erejéig.)

Eszembe jut egy tizenvalahány évvel ezelőtti kép: valami rendezvényen vagyunk a Szolnoki Művésztelep akkor Paál István nevét viselő színházában, s rápillantok Benedek Szabolcsra. Oldalról látom, ahogy talán kissé összeszűkült szemmel nézi az előadást. Figyel. S nekem valahogy úgy tűnik, hogy a dolgok mögé lát. Eljátszom a gondolattal: így néz egy prózaíró. Érdeklődve, figyelmesen, mindent rögzítve, elraktározva, hogy amikor majd szövegszöveteket szövöget, legyenek helyzeteket hitelesítő emlékei, megoldásai.

De miért ír Benedek ennyi történeti tárgyú irodalmat? Miért e históriai érdeklődés? Mit lát, mit figyel a történelemben az író? Valószínűleg ugyanazt, amit bárki más. A mát. Az élcsapat például rendszerváltás-regény. A Visegrádi utcai lakásban szinte folyamatosan ülésező kommunisták az ország fölötti hatalmat készülnek átvenni, míg Károlyi Mihályék a háború utáni belső viszonyok és az Antant szorításában egyre tehetetlenebbül próbálják megőrizni ugyanazt: a hatalmat. Cselekednek ideáik és lehetőségeik szerint. Ahogy mindig, mindenki. Benedek most is széles tablót készít, sok ismert történelmi, irodalmi figura tűnik fel könyvében Prónay Páltól Rákosi Mátyásig, Jászi Oszkártól Landler Jenőig, s szép számmal szerepelteti-beszélteti a kollégáit: Krúdyt, Kosztolányit, Karinthyt (az Édes Anna regénykezdetét például, hogy miről pletykálnak a Krisztinában, Karinthy meséli Kosztolányinak, csak nem Kun Bélára, hanem Szamuelyre hangszerelve), vagy a kommunista irodalmárt és esztétát: Lengyel Józsefet, Lukács Györgyöt.

A regény magába szippant, Benedek könnyű kézzel ír, olvasmányosan bonyolítja a történetet, föltehetőleg hatalmas háttértudással rendelkezik a korról. A hitelességet persze nehéz számon kérni egy mégiscsak fiktív műfajon, hiszen a regényben a valamennyiünk által ismerhető-hozzáférhető, de általában nem ismert tudáson túl is mozgatni kell a szálakat. A fikció és a valóság aránya tehát a magamfajta átlagolvasó számára mindig kérdéses, ám ez nem vetődik fel problémaként, mert a regény atmoszférája hitelesnek tűnik. Annyiban mindenképpen, hogy a jellemek, helyzetek és megoldások tükröztethetők a mába, vagyis lélektanilag ismerősek a bennünket körbevevő mindennapokból, a hírekből.

Szamuely Tibor oktatásügyi népbiztos például egy nyitott, sötétbarna személygépkocsival (amely IV. Károlyé volt) tizenkilenc májusában Szolnok utcáit járja, föláll az autóban, „időnként rámutat egy-egy elővigyázatlan alakra, aki addig egy fa mögött, egy kapualjban, vagy egy ablakmélyedésben lapult", s akit a népbiztos „külleme és öltözéke nyomán" úgy ítél meg, hogy „az ellenforradalmárokhoz tartozik", arra lövet. Majd előhúzza forgópisztolyát, s maga is lő. Amerre megfordul az országban híres páncélvonatán, hullák jelzik kíméletlenségét. Kérdés, hogy Szamuely, akinek regényben megrajzolt figurája vágyaival, eszméivel összhangban, ám esendően mozog, konspirál, szeretkezik, vajon gonosz ember-e. Vajon gonosz emberek-e a kommunisták, akiknek többsége vélhetően a legjobb szándékkal, egy belsővé érlelt ideológia jegyében tette, amit tett, amit tehetett? Miként Horthy Miklós is hazájáért aggódó és tenni kész tisztként ajánlja föl katonai szakértelmét a könyv lapjain Kun Bélának, illetve a Vörös Hadseregnek.

A történelmi bűnökre (s szinte mindegy, hogy fegyverrel a kézben vagy tárgyalóasztalnál követik el) persze nehéz enyhítő körülményt keresni a szándék (vélelmezhető) tisztességében.

De ez nyilván nem is törekvése az írónak, miként a fülszöveg szerint „a regény se leleplezni, se emlékezni nem kíván. Csupán megmutatni, hogy milyen erők rángatták abban a néhány hónapban a régi és új között lebegő, tétova, tehetetlen Magyarországot". Megmutatni, hogy milyen erők rángatnak mindig bennünket a történelemnek nevezett forgószínpadon. Mert a színpad minden bizonnyal forog, gondolhatjuk Benedekkel együtt, akinek előző históriai tárgyú könyve, a pestisről íródott Haláldekameron kapcsán olvashatjuk a szerző honlapján: „a könyv mégsem a betegségről szól, hanem arról, hogy miket tesz az ember, amikor a végzettel szembenézni kényszerül. Meg a túlélésről. Hogy a csapás előbb-utóbb elvonul, és mi, miután tántorogva fölkászálódunk, újrakezdünk mindent. Többnyire ugyanúgy."

Benedek Szabolcs: Az élcsapat avagy Tanácsköztársaság 1919 (Pont Kiadó, Budapest, 2009)

Kiss László

A halászó ember

Amikor először hallottunk róla, csupán annyi maradt meg, hogy a család kivándorolt, Észak-Amerika, préri, indiánok. Vagyis nem maradt meg semmi.

Aztán volt a tanszéknek egy kiskönyvtára, kávéivó zug, Krúdy-szagú kuckó, ott olvastuk egy szamárfüles folyóiratban, hogy az év könyve, 1998. Az okosok olyanokat mondtak: irodalmi szenzáció. Vagyis szenzáció.

Azóta valahogy minden évben 1998 van - Oravecz Imre Halászóembere, ez az óriás, nem hogy nem veszít az aktualitásából (mintha a szépirodalomnak lehetne olyanja), de napról napra fontosabb, elevenebb, lüktetőbb lesz. Nyíltseb-effektus - hasogat, fáj.

Amikor először szívott fel bennünket ez a testes Írás, mintha itthon jártunk volna: tanya, répaföld, kiscsikó. Fóliasátrak, dűlőút, kanális. Pipacsos rét, botladozó traktor, csörömpölő biciklis. Hajnalig merültünk el benne, oldalunkon kiégett kedvesünk szuszogott, aztán amikor újraolvastuk, már nem feküdt mellettünk senki. Oraveczet nehéz is másképp.

Maradt Az öregek faggatása, Az erdő óhajtása, s a Közelítő nap.

A bizonyosság.

Nagyapánk, Mályvád, s hogy ablakunk, akár akarjuk, akár nem, a temetőre néz.

Hogy csak a kutyák sejtenek valamit, / mert hallgatnak, / és nyugtalanul tekintgetnek az ajtó felé, / mely sehogy sem akar kinyílni."

Oravecz Imre: Halászóember: Szajla, töredékek egy faluregényhez: 1987-1997 (Jelenkor Kiadó, Pécs, 2006) - 2., átdolgozott és javított kiadás (1. kiadás: Jelenkor Kiadó, Pécs, 1998)

Benedek Szabolcs

Terézanyu visszatért

Tavaly november 23-án. Az ezt tudató plakátok még ma is láthatók szerteszét. Elolvastam, ha már anno az előzményét is (Állítsátok meg Terézanyut! Bestline, 2002): ott volt a könyvtárban azon a gördülő tárolószekrényen, amelyen a frissen visszavitt könyvek várják, hogy megint a polcra kerüljenek. Belelapoztam, kikölcsönöztem. Tudom, ez úgy hangzik, mintha magyarázkodnom kellene: elolvastam, de nem vettem meg... Holott nem magyarázkodom. Különben a Nesze Neked Terézanyu!-nak (Ulpius, 2009) máris terjedelmesebb az úgymond szakmai recepciója, mint az előzményének.

Rácz Zsuzsa, az Állítsátok meg Terézanyut! című könyv szerzője megírta második regényét, melynek főszereplője Kéki Kata, aki az elsőnek is hősnője volt. A Nesze Neked Terézanyu! azt beszéli el, hogy Kéki Kata írt egy nagy példányszámban elkelt, Állítsátok meg Terézanyut! címet viselő regényt, és hogy miként éli meg az evvel járó ismertséget. Mindez úgy hangzik, mintha valamiféle posztmodern játék lenne, amihez külön élményként párosul, hogy Terézanyu mumusa a jelek szerint Esterházy Péter. Próbáljuk meg most figyelmen kívül hagyni azt a rögeszmésen kísértő gondolatot, miszerint vajon Rácz Zsuzsa egyenlő-e Kéki Katával (bizonyos életrajzi elemek párhuzamossága dacára a szerző egy újságcikkben kétszázaléknyi hasonlóságot véleményezett), amellett viszont már nehezen tudunk elmenni, ahogyan E. P. alakja tornyosul Terézanyu fölött. „Ugye, tudja, hogy maga nem egy Esterházy Péter?" - olvassuk mindjárt a (második) regény nyitómondataként egy szigorú irodalmi szerkesztő szájából. Aztán a fent említett (kétszázalékos) cikkből megtudjuk, hogy Rácz Zsuzsa A Nagy Könyv című tévéműsor felvételén Esterházy mellett foglalt helyet; egy interjúban pedig kijelenti, „el kell dönteni, hogy az ember föl meri-e vállalni, hogy olyan könyvet akar írni, amit sokan elolvasnak, vagy írogat, alkotgat, és nagyon szeretné, ha Esterházy Péter megveregetné a vállát".

A fenti felvetést nemrégiben kíváncsiságból megosztottam egy ifjú, szárnypróbálgató (vagy tán még csak arra készülő) írónővel, aki habozás nélkül azt válaszolta, hogy ő természetesen mindkettőt akarja. Rövid gondolkodás után hozzátette, hogy amennyiben ez mégse menne, akkor inkább legyen sok olvasója, a többi - mármint a kritika és az egyéb viszonyulások - nem érdekes. Talán rosszul, mindenesetre én amolyan „csak azért is"-t véltem kicsengeni a szavaiból. Ahogyan a Nesze Neked Terézanyu! egyes megjegyzéseiből is. Mert igen, lehet, hogy az úgynevezett magas irodalom nem sokra tartja a munkásságát, de mégiscsak ő, mármint Kéki Kata az, akivel egy díszebéden szóba elegyedik az amerikai külügyminiszter, miközben az asztalnál helyet foglaló neves irodalmár megszégyenülten hallgat. Kéki Kata büszke az olvasótáborára, és arra, hogy a regényét páratlan gyorsasággal megfilmesítik. Talán ugyanez a büszkeség szól ama másik ifjú írónő szavaiból is, aki egy interjúban kijelenti, hogy számára nem szentség az irodalom, neki a fő törekvése az, hogy jól és érdekesen írjon, a „kulcsárista", sznob kritikusok billoga pedig untatja és bosszantja.

Mindezzel nincs semmi gond. Legyünk büszkék a sikereinkre! Viszont amikor üzengetünk a magas irodalomnak, azt sugallván, hogy nem hiányzik a szakmai elismerés, a magas példányszám bőven elég, az éppen úgy hangzik, mintha mégis... A Nesze Neked Terézanyu! ezekről a kétségekről (is) szól. A gyakran önmagunk gerjesztette megfelelési kényszerről (lásd E. P. fölbukkanását a legkülönfélébb horizontokon). Különben a regény (minden hibájával együtt, avagy dacára) ugyanott és ugyanúgy működik, ahogyan az elődje is. Rácz Zsuzsa tehetséges, ami egyebek mellett abban is megnyilvánul, hogy pontosan látja, érzékeli a (műfaj) korlátait. Csak a mumusokat kéne nem akként kezelni.

Rácz Zsuzsa: Nesze Neked Terézanyu! (Ulpius-ház, Budapest, 2009)

Elek Tibor

Mit kezdünk egymással?

Darvasi kolléga a minap itt, ebben a közös olvasónaplóban, Dupcsik Csaba a magyarországi cigányság történetét és a cigánykutatások történetét bemutató kötetét méltatta. Hozzá is kapcsolódva, én ezúttal Takács Géza a Kiútkeresők. Cigányok iskolai reményei című kötetét ajánlom nemcsak a cigányság sorsa iránt érdeklődők figyelmébe.

„Magyarország a többi kelet-közép-európai országgal együtt arra van ítélve, hogy a cigányság társadalmi integrációjára megoldást találjon. Ennek híján beláthatatlan végű, mélységű és tartalmú társadalmi krízissel kell számolnia." - írja a szerző kötete vége felé. A megállapítás valóságtartalma egyre nyilvánvalóbb, miközben jól látható az eddigi államilag vezényelt integrációs törekvések kifulladása, sőt - bátran állítható -, kudarca.

Takács Géza talán épp ebből kiindulva inkább olyan reményteljes polgári kezdeményezéseket, egymástól nem egészen független dél-baranyai cigány iskolai törekvéseket, történeteket igyekezett megmutatni könyvében, amelyek keretében cigányok és nem cigányok, helyben együtt próbálnak választ találni és megoldást keresni közös problémáikra. A 2000-es években többször is meglátogatta a Magyarmecskei Általános Iskolát, a mánfai Collégium Martineumot, a pécsi Gandhi Gimnáziumot, Alsószentmárton óvodáját, nyári táborát, és a legkülönbözőbb eszközöket felhasználva igyekszik feltárni és felmutatni azokat a jellemző intézményi törekvéseket, illetve példamutató személyes pedagógiai magatartásokat, amelyektől változás, fordulat remélhető. A dél-baranyai cigányok történetében mint cseppben próbálja felmutatni a tengert, állítva, hogy a nagy civilizációs kihívás egyik helyszíne ez a térség, ahol azt láthatjuk, „mit kezdenek egymással a mások (...) a különböző kultúrák gyermekei, akiknek együtt kell élniük", de miközben a modellszerű működési mechanizmusokat kutatja, az egészről nem megfeledkezve, valójában mindig az élő intézményt, iskolát s a benne élő, tevékenykedő embert, embereket próbálja megérteni és megértetni.

Inkább társadalomtudományi, mint szépírói munka ez, de akár egy izgalmas regényként is olvasható, szerkezete és narrációja legalábbis mintha csak modern regénypoétikai belátások és eljárások szerint működne. Az elbeszélt nagy történet, a hálózatot alkotó baranyai cigány iskolai kör története, számos kis történetből áll össze a figyelmes olvasó számára a mű végére, ezek a kis történetek pedig keresztül-kasul szövik egymást az előre- és hátrautalások rendszerében, különböző, külső és belső nézőpontokból láttatva az eseményeket. S közben, az intézményalapítókként, -működtetőkként megismert izgalmas személyiségek, már-már igazi regényhősökként, járnak át egyik történetből a másikba és kerülnek egymással is szövevényes kapcsolatokba.

Mindez, a feldolgozott anyag, mondhatni, esztétikai jellegű megformáltsága, érdekesebbé, élményszerűen olvasmányossá teszi a művet, s ezáltal hozzájárul az eddig nem igazán ismert tények és igazságok iránti figyelemkeltő hatáshoz, ami minden jó szociográfiáé sajátja, s ami ez esetben nem más, mint a cigányok iskolai reményei. Melyek, ha tudjuk, ha nem, a mi reményeink is.

Takács Géza: Kiútkeresők: Cigányok iskolai reményei. (Osiris Kiadó, Budapest, 2009, Magyarország felfedezése sorozat)

Csehy Zoltán

„akasztófáinkat csiklandozzuk"

„most dupla porciót kaptak a becsület tábláin sakkozók

a kibalanszérozott ringlispilek alatt emberek kuporodnak:

felkristályosodás!

a manlichereket is ostyába pakolták

alszunk a sokszögű narkotikumokon.

Ők a kegyekre tűzték bordáikat:

majális.

Nagyságos úr.

Szélmalmok forognak."

A fenti szöveget Kudlák Lajos írta Gitár és konflisló című egyetlen verskötetében, mely a szűkös szakirodalmat korrigálva a leghamarább (belső és külső érvek alapján is) 1921-ben látott napvilágot. A Ma kiadásában megjelent kötet (benne három kubista metszet) ma műtárgy, egy árverésen a mindössze pár oldalnyi füzet 99 ezer forintért kelt el. „A maximális Életért cserébe kapott nyálas szentimentalizmus" ellenében alkotó dadaista máig sokkoló versszövegeivel még az avantgárd antológiák is csínján bánnak: Deréky Pál például arra hivatkozva, hogy versei paródiák, mellőzi roppant szintéziséből. Kappanyos András viszont felveti az egyik legizgalmasabb kérdést: „mit tekintsünk sikeres avantgárdnak: vajon a klasszikussá nemesedett, s így avantgárd auráját elvesztett (azaz kanonizált) Kassákot, vagy a máig is idegennek és bosszantónak tűnő, tehát avantgárd auráját tartósan megőrző Kudlák Lajost?"

A „rossz" Kudlák számomra mindig több volt, mint egy szélmalomharcos, pukkasztgató avantgardista, akinek „13 éves korában szifiliszt kapott a bátorsága", akinek felesége „oroszlánkörmökkel öblögeti a csecseit": a szlovákiai magyar irodalom hivatalos kórtermeiben szocializálódva letaglózó erővel hatott rám az a pár soros megjegyzés, mely a hivatalos irodalomtörténetekben lappangó dadaistát sejtette, a „sokszögű narkotikumok" bécsi alvóját. Most pedig egy kötetet készülök összeállítani a szövegeiből, ebből a látszatra infernális, kevés elemből intenzívvé növesztett káoszból, a magyar zsebTzara, a magyar kulcstartóArp (Arpot kitűnően fordította!) munkáiból, aki később ultrabalos festőként (!) megalapozta a szlovák (!) avantgárdot és fokozatosan ideológiailag súlyosan fertőzött realistává silányodott „A maximális Életért cserébe", hogy megidézzem kötete előhangját, azok szellemét, akiket teljes hévvel támadott. Hiába, „akasztófáinkat csiklandozzuk" - idézhetjük újra Kudlákot.

Bár nem osztom azt a véleményt, hogy az avantgárd afféle gyerekbetegség, melyen átesve az ember József Attila, Kassák vagy Illyés lesz, annyi bizonyosnak látszik, hogy ha nem is betegség, de valamiféle infantilizmus társul az avantgárdhoz: a szabadság nyelven, nemen, nemzeten, művészeteken, határokon túli vágya. Hogy ki lehet kezdeni a szélmalmokkal, hogy érdemes kikezdeni a szélmalmokkal. Fiatalon lehetőleg.

Darvasi Ferenc

Leszámolás a sztereotípiá(in)kkal

Azt a mai Magyarországon nem különösebben kell magyarázni, miért olyan nehéz bármilyen, a cigányságot érintő kérdéssel foglalkozni - és persze nem csupán az aktuálpolitikai helyzet miatt. Nem feltétlenül azért, mert - ahogy azt Dupcsik Csaba írja könyvében - Magyarországon „a diskurzusok széles skáláján uralkodott el a paranoid szintet megütő megosztottság: semmilyen, a szó legtágabb értelmében vett politikai témához sem lehet hozzászólni anélkül, hogy az ember ne gyűjtse be a baloldali vagy a jobboldali címkét - esetleg mindkettőt, persze, másoktól." És nem is csak azért, mert az egyik szekértábor legszívesebben meglincselné, felkoncolná a romákat, vagy mert egy másik meg a rosszul értelmezett "píszí" gondolkodás jegyében úgy tesz, mintha a társadalomban semmiféle feszültség nem lenne a romákkal kapcsolatban. De ha az aktualitásokat magunk mögött hagyva történeti szempontból tekintünk a romák eredetének kérdésére, akkor is újabb és újabb problémákba ütközünk. Mivel a társadalomkutatók úgy a dualizmus koráig szinte egyáltalán nem foglalkoztak ezzel a népcsoporttal, gyakorlatilag azzal kell szembesülnünk, hogy a cigányoknak nincs megírott történelmük. Persze az sem ritka, hogy ha valaki mégis foglalkozott velük, akkor is előítéletesen tette.

Sokféle útja-módja van a romakutatásnak. Más és más szempontból, de értékesek lehetnek a szélesebb közönséghez szóló, nagyobb nyilvánosságot kapó újságcikkek és a tudományos munkák egyaránt. Dupcsik Csaba tankönyvszerű munkája, mely az Osirisnél látott napvilágot, és A magyarországi cigányság története. Történelem a cigánykutatások tükrében, 1890-2008 címet viseli, nyilván csak egy szűkebb réteget szólít meg; ettől azonban még jelentősége nem lebecsülendő. Szociológusi és történészi szempontokat vegyítő, alapvetően azért mégis inkább szociológiai mű ez, melynek szerzője, miközben a romák históriáját írja meg, tulajdonképpen nem tesz mást, mint fáradhatatlanul, körültekintő alapossággal veszi végig a cigányokról kialakult sztereotípiákat, helyesebben: sztereotípiáinkat (a cigány bűnöző alkat, nem szeret dolgozni, lusta, csak a segélyekből akar élni, stb.), és bontja le őket. A vizsgált nép eredetének kérdéséből indul ki, az első részletesebb fejezetben a millenniumi Magyarország cigányságával foglalkozik, a legnagyobb területet pedig a szocializmus korának, illetve napjainknak szenteli. Dupcsik hangja olykor szenvedélyes, megkockáztatom, nem is feltétlenül objektív mindig; nekem azonban nem támadt ezzel semmi bajom. Egyrészt olyan, hogy objektív tudományosság, tudjuk régóta, nem létezik. Másrészt a gondolkodó ember alapvető tulajdonsága, hogy a megalázottak, a gyengék mellé, és nem a győztesekhez, az elnyomókhoz áll. Természetes, hogy a szöveget olvasva úgy tűnik: a legnagyobb tétje az utóbbi évtizedeket vizsgáló fejezetnek, A rendszerváltás veszteseinek van, mely komplex módon tárja fel a romák helyzetét, hiszen a cigánykutatókról, a cigány identitásról és nyelvről, a foglalkoztatásról, a szociálpolitikáról, az iskoláztatásról, a médiáról és az előítéletekről is szól, az antropológiai és a néprajztudományi nézőpontokat ismertetését sem mellőzve. A szerző, és ezzel a véleményével nincs egyedül, nem cigányproblémáról, hanem alapvetően a szegénység okozta gondokról beszél. És a többségi társadalom, a hatalmon lévők álságosságáról, felelősségéről, teljesen jogosan, bár - mivel találva érezhetjük magunkat - fájó módon. (Mint anno Mohácsi Jánosék kaposvári előadása, a Csak egy szög, mely, ha művészi értelemben egyesek szerint nem is feltétlenül volt kivételesen jó, de társadalmi szerepvállalása miatt revelációként hatott, és amely a cigányság történetén végighaladva szintúgy az előítéleteinkkel szembesített bennünket.) Dupcsik könyvét mindenkinek csak ajánlani tudom, legalábbis minden olyan írástudónak, aki hajlandó még ilyen kényes kérdéseken rágódni, elmélázva a gondolkodásunkban rejlő sztereotípiákon.

Dupcsik Csaba: A magyarországi cigányság története: Történelem a cigánykutatások tükrében 1890-2008. (Osiris Kiadó, Budapest, 2009)

Benedek Szabolcs

Mi van az Esztendőben?

Pár héttel ezelőtt az egyik barátom a kezembe nyomott egy kisméretű nejlonszatyrot: „Szanálunk odahaza - mondta -, már nem férünk a sok könyvtől. Tudom, hogy ez nálad jó helyen lesz". Éppen csak belepillantottam, és láttam, hogy valami régi kiadvány lapul benne, mégpedig azért zacskóban, mert meglehetősen rossz állapotban van: borítója szakadozott, gerince szétnyílt, lapjai kiesőben. Megköszöntem, hazavittem, és letettem szatyrostul az íróasztalra. Néhány nappal később néztem csak tüzetesebben bele.

Esztendő - áll a címlapon, ami, bevallom, nem mondott nekem semmit, ám a borítón szereplő három név nem akármit ígért: „Főszerkesztő: Hatvany Lajos. Szerkesztők: Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső". Ugyaninnét az is kiderül, hogy egy folyóirat I. évfolyamának 1. számát tartom a kezemben (1918. január), megjelenik havonként, előfizetési ára negyedévre 9 korona, félévre 18 korona. A szerkesztőség és kiadóhivatal postacíme leszakadt, a belső címoldalról viszont megtudtam, hogy „A Pesti Napló kiadása". Némi guglizást követően azt találtam, hogy az Esztendő című folyóiratot Hatvany Lajos azután kezdte tervezgetni, hogy szakított a Nyugattal, éspedig avval a szándékkal, hogy vetélytársat csináljon a már akkor nagy presztízsű lapnak. Ez akkor vált tetté, amikor megvásárolta a Pesti Naplót, melynek égisze alatt indult útjára az Esztendő. Összesen tizennégy számot ért meg. A szerkesztőség két húzóneve a címlapra is kikerült: Karinthy és Kosztolányi - de hogy fontos szerepet játszott a folyóiratnál Tóth Árpád is, arról a legutolsó oldal aljára nyomott apró betűs szöveg tanúskodik: „Kéziratok Tóth Árpád segédszerkesztőnek küldendők a Pesti Naplóhoz".

A könyvformátumú, 192 oldalas első számban talán a tartalomjegyzék a legkülönösebb: a címet sose közli, legföljebb a szerző nevét, de inkább afféle beharangozó információt a szóban forgó írásról, oldalszám nélkül. „Széchenyi István pártot alapít" - áll például az első helyen, és ha egyet lapozunk, kiderül, hogy az 5. oldaltól báró Fiáth Ferenc emlékirataiból olvashatunk egy részletet Az új párt címmel. (Újraközlés, a lábjegyzet elárulja, hogy a teljes szöveg 1878-ban jelent meg Tettey Nándor és társa kiadásában.) Ezt Babits Mihály Kakasviadal, valamint a ma már többé-kevésbé (méltatlanul) elfeledett Vargha Gyula (költő és statisztikus!) Száz kapus város című verse követi. „Szép Ernő elbeszélése" - jelenti be a tartalomjegyzék, és csupán a 18. oldalon tudjuk meg, hogy a Karacsné nagyasszony című, a szokott Szép-minőséget hozó, de talán nem annyira kiemelkedő alkotásról van szó. Mindenesetre negyven oldalt a magáévá tesz, úgyhogy a következő anyagot - Utazás Prágába, útleírás Lakatos László tollából (a tartalomjegyzék szerint: „Csehek a magyarokról") - kisebb betűvel szedték.

A kötet, azaz a folyóirat csúcspontja Szomory Dezső ma is játszott egyfelvonásosa: Incidens az Ingeborg-hangversenyen. Nehezen térünk magunkhoz a kábulatból, ezután a főszerkesztő Berzeviczy Albertról írott tanulmánya (ami a tartalomjegyzék szerint „Hű arckép") különösen ingerültnek hat: „Ki nem állhatom azokat a fölöttébb elszaporult fővárosi és parlagi nyegléket, akik az akadémiát csak azért vetik meg, mert tudósok társasága és a hagyomány háza..." Kosztolányi három francia vers fordításával, Kaffka Margit a Szemüveg című - a tartalom szerint az asszonyokhoz írott - miniesszével jelentkezik. A nagy meglepetés Harsányi Zsolt Rechnitzer halála című ironikus műve: kis híján eléri a szomory-i csúcsokat, noha a tartalomjegyzék csak annyit árul el róla, hogy „Hősköltemény, hexaméterekben". Barta Lajosra (1876-1944) már nem nagyon emlékszünk, pedig a Godály csatája nem rossz elbeszélés.

Gyóni Géza, Gábor Andor, Kaffka Margit és Henry Barbusse könyveiről Tóth Árpád, Hatvany, Schöpflin Aladár és Kosztolányi közölnek recenziót, Karinthy ellenben továbbra is hallgat. Ha csak nem ő a(z egyik) szerzője az Esztendőt záró Naplónak. Ennek kiderítése filológusok dolga - föltéve, ha már ki nem derítették. Én viszont azt derítettem ki, hogy az Esztendő eme első száma antikváriusoknál 3-4 ezer forint körül mozog. Na, nem mintha az ár számítana. Be fogom köttetni, és megkeresem méltó helyét a polcomon.

Hartay Csaba

Lenin, a jó, Sztálin, az ismeretlen

A nyolcvanas években voltam óvodás. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom. Egy emeleti tornaterem képe jön elő. Újságkivágások. Képek az Aurora cirkálóról. Jött az orosz télapó. Gyed maróz. Vagy valami ilyesmi. A lányok pártában várták. Orosz népviselet tetőtől talpig. A fiúk is korhű, nemzethű viseletben. Kenyérrel és sóval vártuk. Lenin mindenek felett. Csakis Lenin. Ő egyedül. A jó. Lenin neve összeforrt tudatunkban a jóval. Kopott, fekete-fehér felvételeken bátorítja a tömeget. Hajrá, irány a Téli Palota. Kivégzések? Mészárlás? Éhínség? Kínzások? Dicsőség, forradalom, győzelem, jólét. Beugrik a napközis tanítónk arca. Komor lett. Lenin volt börtönben is, mondta. Börtönben? Lenin? A jó? Ez tényleg egy igazságtalan, hazug világ, gondoltuk (joggal). De kenyérből tintatartót gyúrt, abba tejet töltött. Tejjel írta titkos leveleit a börtönből. Csak fényben látszik az írás. Lenin nemcsak jó, de okos is volt. „Hej, te puska, puska vagy, nem csinos kis fruska vagy." A napközis tanító, aki egyben orosztanár is volt, megtanította nekünk ezt a dalt. Szerettük. Őt is, a dalt is, Lenint is. Emlékszem, ahogy fölém hajolt, ha elakadtam a leckében. Barna Szofit szívott, nikotintól sárga ujjaival mutatott a sorra, ahol épp tartunk. Leheletéből húsz szál cigaretta szaga ömlött az arcomba. De szerettem azt is. Nem zavart. Mit importálunk a Szovjetunióból? - kérdezte később. Karórát, rádiót, televíziót. Kitűnő orosz gyártmányok. Lenin, a jó. A szovjet termék, a minőség. És mi, a diákok, akik ezt elfogadjuk, megszokjuk, megszeretjük.

De valami, illetve valaki hiányzott. Sztálin. Ki volt Sztálin? Miért hallgatnak róla? Mi van Sztálinnal? Van vele valami gond? Mert örökké csak Lenin, Lenin, utána mintha semmi nem lett volna. Most meg Brezsnyev, Andropov, Csernyenko, Gorbacsov. De Sztálin hol van? Nem jelentős? Utólag sem? Miért nem tudunk róla többet?

Az HBO produkciója volt az a film, amelyben Sztálin szerepét Robert Duvall alakítja. Véletlenül néztem bele. Legközelebb felvettük. Akkor már tudtam ezt-azt Sztálinról. Túl voltunk a rendszerváltáson. Gimnáziumi történelemórák, a tanárok által rezzenéstelen arccal elsorolt évszámok, momentumok, offenzívák. A Molotov-Ribbentrop paktum. A vas és az acél országa. Gabonaexport. Éhínség, halkan, zárójelben. Oda sem figyeltünk. Ki figyelt oda egy tanárra? Pár stréber. Én biztosan nem. Ők utáltak minket, mi utáltuk őket. Tisztelet a szabályerősítő kivételnek. De valahogy bennem maradt, hogy Sztálin nagy volt. Nagy diktátor és gyilkos. Az említett HBO-s film végül nagy hatással volt rám. A húgommal néztük meg néhányszor. Emlékszem, abban az időben horrorfilmeket hordtunk ki egymás után a tékából, még persze videokazettán. Nappal néztük, hogy ne rezeljünk be annyira. Mindegy volt. Este ugyanúgy kislámpafénynél tudtunk csak elaludni. De élveztük. Ez a sztálinos film is egy horror volt számunkra. Eleinte egy horror a sok közül. Keveselltem a filmet. Ösztönösen hiányérzetem támadt. Utólag kiderült, jogosan. Az alkotás hiányos, tele ferdítéssel, mendemondákat tüntet fel történelmi tényként, egyes személyek túl nagy szerepet kapnak a filmben, míg mások meg sem jelennek. Képesek voltunk azt hinni, hogy a Sztálint körülvevők mind jók, csak a Gazda a sátán. A film arra volt jó számomra, hogy érdeklődve menjek a könyvtárba. Sztálin életéről szóló könyveket kerestem. Kaptam is pár kötetet. Béládi László/Krausz Tamás: Sztálin. Elsőként ezt olvastam végig. Majd következett Milos Mikelin: Sztálin, a zsarnok élete című kötet. Ezekből minden kiderült. Kissé száraz olvasmányok voltak, de végigrágtam magam rajtuk. Rég nem lapozhattak bele egyikbe sem. Lapjaik hullottak, ahogy haladtam oldalról oldalra. Az évszám. Az egyiket 1985-ben adták ki, a magyar szerzők művében nincs évszám feltüntetve, bár utólag azért tudható, ha végigolvassuk a kötetet. Érdemes idézni mindkét tanulmány zárszavából. Nézzük Milos Mikelin kötetét: „... Az is jellemző a sztálinizmusra, hogy a halála után mi történt Sztálin emlékével és emlékműveivel. Nem sokkal Hruscsov Sztálin-ellenes beszéde után, Budapesten 1956 októberében ledöntötték Sztálin szobrát. 1962-ben felrobbantották a hatalmas prágai bronz-Sztálint is. Ám 1970-ben, mikor Vorosilovot is odatemették a Kreml fala mellé, és ő is megkapta a maga mellszobrát, mint a többiek, Sztálinnak is szobrot állítottak a sírjára; ne éktelenkedjék tovább a fura foghíj Zsdanov és Vorosilov között. 1984-ben pedig a szovjet háborús veteránok egyesülete azt a javaslatot tette, hogy a fasizmus felett aratott győzelem negyvenedik évfordulója alkalmával, 1985-ben Volgográdot nevezzék ismét Sztálingrádnak.

A Béládi/Krausz így zárja a könyvet: „...Sztálin 35 éve halott, de a szocializmus azóta is megvalósulatlan. Ez persze nem róható fel Sztálin személyes hibájául vagy bűnéül, nehogy lassan ő maga is - mint annak idején áldozatai - sajátos bűnbakká váljon. Sztálin történelmi „öröksége" ma is kísért, ránehezedik az új generációk gondolkodására, történelmi tevékenységük egész szerkezetére... De ez már egy másik korszak története."

Érdemes belelapozni egy későbbi Sztálinról szóló munkába. Az Ormos Mária és Krausz Tamás szerzőpáros Hitler - Sztálin című kötetének sztálini fejezete (Krausz T. tollából) ekképp zárul: „... Hitler bukásával a nácizmus végérvényesen a történelem szemétdombjára került, míg a szocializmus gondolatköre és kultúrája a sztálini bűnök ellenére is sokakat ma is egy jobb, humanisztikusabb világ lehetőségeivel kecsegtet."

Ezt a néhány zárszót felidézve eszembe jut az az időszak, amikor a budai Albertfalván laktam 2000 környékén. A helyi, azóta megszűnt Gurgula presszóban söröztünk, amikor besétált egy idős hölgy. Nem tudom, miért, de odamentem hozzá, hogy megkérdezzem tőle, mit érzett, amikor megtudta, hogy Sztálin halott. Szemembe nézett, és azt mondta, hogy sírtam, nagyon sírtam. De hát a bűnei, a milliók halála, kezdtem bele. Maga ezt elhiszi? - kérdezte tőlem kedvesen. Elhiszi, fiatalember? De különben is, mindenkinek vannak bűnei, kinek nincsenek. Majd kiitta az őszibaracklevet poharából, és távozott.

Ide tartozónak érzem a Közhelyszótár című gyűjteményes kötet Sztálinról szóló szócikkét. (Sajnos az említett könyv már nincs nálam, így csak emlékezetből tudok idézni): Sztálin Jóska bácsi, a jóságos. A népek tanítómestere. Joe bácsi. Megnyerte a háborút.

Azt hiszem, ez a néhány idézet sokat elárul arról, hogy „széles tömegek" mit gondolnak még mai is erről a csavaros eszű, minden bizonnyal üldözési mániában szenvedő, alacsony grúzról, Kobáról, a forradalmárról, aki szervezett bűnözéssel irányította (irtotta, gyötörte, kínozta) népét a végső „győzelemig", amely persze soha nem jött el. S hogy ki volt Sztálin, pontosan ki volt ő? Te nem lehetsz Sztálin, mondta a generalisszimusz saját fiának. Nem lehetsz az, hiszen én sem vagyok az. Sztálin egy eszme, egy ábránd. A nép reménye, aki műalkotásokról, festményekről tekint le ránk, monumentális szobrok mintázzák, terek, utcák, városok viselik nevét, költemények dicsőítik. Sztálin maga a Szovjetunió.

Erdész Ádám

Visszasejlő álom Közép-Európáról

A Bárka idei 1. száma rövid esszét közölt Drago Jancartól Amit átéltünk és amiről álmodtunk címmel. Az írás első gondolatai a nyolcvanas éveket idézik, amikor Szlovéniában, Lengyelországban, Csehországban, Litvániában, nálunk és másutt is nagyon sok szó esett Közép-Európáról. Jancar gondolatai az előre és visszafelé pillantó „lebegő, különös irodalmi utópiáról" nagyon ismerősnek tűntek számomra, sőt úgy éreztem, egyik-másik jellegzetes szófordulatát már olvastam valahol. Némi töprengés után leemeltem a polcról az Osirisnél 2005-ben megjelent Közép-európai olvasókönyvet. A Módos Péter által szerkesztett könyvben gyorsan megtaláltam, Drago Jancar egy korábban írott esszéjét, amelynek címe: Elavult volna Közép-Európa eszméje? Az eredetileg 2000-ben publikált írás a következőképpen indul: „Hol van már az az idő, mikor az amerikai (!) The New York Review of Books hasábjain Kundera esszéjét olvastuk Közép-Európa tragédiájáról, és úgy éreztük, olyasmit mond ki, ami már nekünk is rég a nyelvünkön volt."

Az olvasókönyvet megjelenésekor különösen érdekesnek találtam, hiszen Kundera esszéje, amelyet hozzám az Irodalmi Újság Sorozat Magyarországra becsempészett 1984-es kötete juttatott el, rám is revelatív hatással volt. Az Osiris-gyűjtemény három blokkból áll: az első részben Lendvai L. Ferenc és két történész - Romsics Ignác és Glatz Ferenc - próbálja egzakt módon meghatározni Közép-Európa helyét, a fogalom használatát, és az értelmezés rétegeit. Majd következnek a nyolcvanas években lefolyt párbeszéd legjellegzetesebb darabjai, Konrád Györgytől, Czeslaw Milosz-tól, Magristól, Ionescotól, Thimoty Garton Ash-től és másoktól. Furcsa módon éppen Kundera nagy hatású vitaindítója - Az elrabolt Nyugat, avagy Közép-Európa tragédiája - hiányzik a könyvből. A szerkesztő utalása szerint szerzői jogi problémák miatt maradt ki a kulcsírás. Az esszék ma is szellemi kalandot jelentenek, más-más országok azonos kultúrkörbe tartozó gondolkodói oly lucidus érveléssel bizonyították újra és újra Európa nyugati és keleti felosztásának tarthatatlanságát, a történelmi előzményekkel való összeférhetetlenségét. S közben ezekből az egymással is vitázó írásokból kibontakozott egy vonzó, talán a valóságban sohasem létezett Közép-Európa képe. Az építőelemek egy részét a történelemből, más részét az irodalomból és más művészetekből vették. A szerzők két dolgot kerestek a legjobban, a többféle etnikumot, kulturális tradíciót integrálni képes nagy szervezeti formát, és a sérülékeny és kiszolgáltatott embernek otthonosságot adó mikrokörnyezetet. Az mindenki számára kiindulópont volt, hogy az Európa- és Közép-Európa fogalom önmagában értéket és minőséget jelent, olyan valamit, ami magától értetődően felülírja az ideológiai és nemzeti korlátoltságot.

A harmadik blokk írásai 1999 és 2003 között születtek, az összeállítás a „Közép-Európa a rendszerváltozás után" címet viseli. Kosáry Domokos, Rudolf Chmel, Jancar, Emil Brix, Adam Michnik és még jó néhányan egy évtized távlatából visszatekintve töprengenek a Közép-Európa gondolat realitásáról. Erre az időszakra a Közép-Európa gondolat már elhalványodott, s helyét átvette az Unió által képviselt európai integráció víziója. A 2000 körül született írások szerzőinek attitűdjét jelzi, hogy igen gyakran használják az utópia, a mítosz fogalmat. Két ellentétes tétel között feszülnek a gondolatok, az első így hangzik: „Felejtsük el a földrajzot, felejtsük el a kultúrát. Az Európa névre hallgató dolog, melyhez jó tucat volt kommunista és egyéb ország akar csatlakozni... politikai és gazdasági ügy." (Emil Brix osztrák történész, diplomata idézi ezt a fundamentális megfogalmazást.) Az ellenpólus írásunk indításához illően Jancartól: „Közép-Európa keleti felének értelmisége ... a többé-kevésbé totalitárius körülmények között sajátos érzéket fejlesztett ki, azon antik, keresztény és felvilágosodott kritériumok iránt, melyek szerint Európa több a közös gazdaság és a közös törvények térségénél, ... ez a közös eszmélés térsége..."

A kötet utolsó részének szerzői, noha úgy látják, a realitások mást erősítenek, kivétel nélkül szeretnének számolni azokkal értékekkel, amelyek a Közép-Európa fogalomhoz rendelődtek. S hogy ez mennyire közös töprengenivalónk, azt mi sem jelzi jobban, mint az a tény, hogy kis bárkás csapatunk egyik tagja, Elek Tibor ugyancsak beleakadt ebbe a témába: Közép-Európa: a termékeny illúzió címen írt 1995-ben a kérdéskörről (olvasható a Helyzettudat és önismeret. Magyarság és európaiság kérdései napjaink esszéirodalmában című 1997-es kötetében).

Ha valami Szlovéniától Gyuláig illúziónak, utópiának, látszik, de mégis újra és újra előbukkan, akkor mégiscsak lehet itt valami valóságos erő a mélyben - még ha csak vágyakban is. S ha egy szlovén író békéscsabai színházi bemutatója elé ezeket a gondolatokat küldi, alighanem azt akarja, hogy ismét gondolkodjunk a kérdésen. Hiszen, immár hála istennek, az európai integrációs keretek között, de továbbra is keressük azt a törékeny individuumnak otthonosságot adó világot, amely a nyolcvanas években megálmodott Közép-Európában oly vonzónak látszott.

Csehy Zoltán

A kritikus mint epigrammaköltő

„Kicsi vagyok még / ha kell bilire állok / hogy elérjem a lányt / hogy megpuszilhassam / azt akit kijelölt nékem / múzsámul / az Isten" - vetette papírra  e korszakos sorokat egy szlovákiai magyar költő 2004-ben. Aligha létezik irodalomértő ember, aki e sorok elolvasása után (ha nem puszta mazochizmusból, vagy a dilettantizmus olykor hatványozottan létező szelíd bája iránti olthatatlan vágytól fűtve) nem dobja sutba a fenti „verset" tartalmazó kötetet. Németh Zoltán többek közt ezt a művet is kézbe vette (sok más hasonló mellett), hiszen e téren is meglátta a kritikusi kihívást, na, nem az ítéletalkotásban (ez egyértelmű), hanem a róla szóló kritikaírás perverz varázsában: kétségtelen, Németh szövege (akárcsak Karinthy vagy Radnóti hasonló, dilettáns szerzőkkel foglalkozó írásai) nem minden tanulság- és szellem nélküli termék.

Az Új Szó című napilap hasábjain 2006 júliusától 2007 júliusáig egy esztendőn át tartó, Penge című speciális zsurnálkritikai rovat kerek esztendeig borzolta a hazai kisebbségi kedélyeket. Részint azért, mert a hallgatás beleegyezés logikája szerint szerveződő szlovákiai magyar dilettánsok váratlan módon szembesítve lettek teljesítményükkel, illetve a tiszteletkörökként lefuttatott könyvbemutatók megrendelt sajtóvisszhangjaiba révedő elégedett alkotók is kizökkentek a rutinfolyamat rendjéből, részint, mert a kritikusi ízlés egzakt kivetülést is nyert, Németh ugyanis 1-től 10-ig terjedő skálán pontozta is a műveket. Kétségtelen, hogy az írások jelentős időszűkében készültek, a napilap pergő ritmusa szerint, ez magyarázza azok „műfaji" sokféleségét is: vannak remekbeszabott kisesszék (Tőzsér, Gazdag, Lövétei, Kemény, Parti Nagy), irodalomtörténeti betájolások, laza recenziók, szatírák és egyes konkrét szövegek tapasztalatai alapján írt mikroelemzések. Németh csak módjával használja az irodalomelméleti karakterű kritika nyelvi, terminológiai arzenálját, értekezői nyelve közvetlen, magyarázó és láttató, érvelő és felmutató. Ez nem jelenti azt, hogy szemléletmódja is valamiféle egyszerűsödésnek esne áldozatul: épp ellenkezőleg, mindig szövegcentrikus tud maradni, értelmezői poénjait éppúgy, mint kifogásait a szöveg szüli. A magyar kritika berkeiben is szokatlan az a nyíltság, mellyel Németh felvállalja és számokba szublimálja egészen konkrét véleményét. „Ebben a regénynek alig nevezhető szövegben nem történik semmi", veti oda Mizser Attila azóta olaszul is megjelent Szöktetés egy zsúfolt területre című művéről,  „várnia kellett volna a megjelenéssel" - hangzik sokadszor az imperatívusz. Grendel Mátyás király-regényét pl. „ jó értelemben vett intellektuális lektűr"-nek nevezi,  egy bizonyos BuSzabó Dezső kötetéről pedig megállapítja: „verseit leginkább a semmitmondó állítások, nagy szavak, akaratlanul önparodisztikus sorok, patetikus kijelentések, naiv közhelyek szövik át. Hosszú az út Berzsenyiig." A napilapstruktúra szűkre szabott keretei mellett a kritikusi-írói feladat nem kevesebb, mintha egy csattanós epigrammát kellene heti rendszerességgel papírra vetni.  Argumentálva szórakoztat, szellemesen argumentál: a lehetséges alkotói világok tereit üde módon jellemzi. A könyv elhagyja a pontozásos technikát, az olvasó fantáziájára bízza az értékelést, és ez a tett jelentős mértékben növelni tudja az olvasás során felgyülemlett feszültséget.

Németh Zoltán kötete egy éven át fokozott szenvedéllyel járult hozzá a szlovákiai magyar irodalomnak nevezett karantén felszámolásához, nagyban segítette az önértelmezés kollektív és individuális elmélyülését, és mindeközben még szórakoztatott is valamennyiünket. A Plectrum jóvoltából immár könyvvé tett kordokumentum erénye nem pusztán az állóvíz felkavarása (a kritikusi mixer vagy turmixgép hevével), hanem az a fajta szemlélet, mely az irodalomról való gondolkodást vissza tudta csempészni a hétköznapokba.

Németh Zoltán: Penge, Plectrum, Fülek, 2009.

Darvasi Ferenc

Otthon lenni

Az ember, ha kortárs irodalommal foglalkozik, újabb és újabb szerzőkkel ismerkedik meg, kötelességszerűen és\vagy érdeklődésből elolvas mindent, amit csak bír. És közben van egy-két alkotó, akihez visszahúzza a szíve, és akit biztos, hogy puszta kedvtelésből és nem munkából olvas. Számomra az egyik ilyen prózaíró Mándy Iván. Össze sem tudnám már számolni, hányszor volt a kezemben A pálya szélén, de például a Fabulya feleségeit és a rövidebb írásait is nagyon szeretem. Úgy vagyok a könyveivel, mint ahogy a legjobb barátokkal való találkozásokkal. Elég évente egy-kétszer összefutni valakivel, akkor is megvan az a bizonyos közös hullámhossz. Mándyt sem kell agyba-főbe olvasni, elég egy-egy szöveget, hogy, ha később elővesszük, újra rá lehessen csodálkozni a sajátos és a magyar irodalomban meglehetősen egyedinek tűnő prózavilágára.

Legutóbb, szintén nem először, de gyaníthatóan nem is utoljára, az Elbeszélések, kisregények címen kiadott könyvéből "ízlelgettem" egy opust, A villamost. A villamos, mondja bennem a sajnos szinte soha nem alvó kritikus, már az érett Mándyt mutatja, azt a szerzőt, aki éppen a díszítés hiányával díszít, s a formai redukcióval gyakorlatilag majd' mindent a befogadói, nem, csúnyán hangzik ebben a környezetben ez a szó, tehát: majd' mindent az olvasói képzeletre bíz. Adott egy lazán egymásba szőtt, rövidke mozaikokból, töredékekből, epizódokból álló történet, melyben az író mindent, de ezt most tényleg úgy higgyék el, hogy valóban mindent életre kelt. Ami külső és idegen a világban, az nála belsővé, otthonossá válik. Mint a gyerekek számára a mesehősök, úgy válnak jó ismerőseinkké a villamosok, a fáradt, álmos kocsik, a konok, mogorva ütközők, a lecsuklott áramszedők, a szerelvényen utazó dühös bevásárlószatyrok, a gyűrött, rózsaszín papírba csomagolt, elhagyott túrós bukták, valamint az ablakból szemlélt, üres telken álló rozsdás lavór.

Vannak ugyan mikro-történetek itt, tagadhatatlan, de a valódi hősök nem az emberek, legfeljebb a gyermekiesen szabadon garázdálkodó képzelet(ük), és legelső sorban a villamosok, kicsit a szépek és újak is, ám inkább a rozoga, mégis előmerészkedő aggastyánok, a nyugdíjasok a régi remízekből, a rokkantak a javítóműhelyekből. Egyrészt meseszerű A villamos, másrészt persze nem gyerekeknek íródott. Nem gyerekeknek, mégis tele van szeretettel, végtelen gyengédséggel, érzékenységgel, és mint látható, nem csupán az emberek, hanem bárki és bármi iránt, aki és ami elesett, gyenge, sérült vagy elfeledett. Már-már elviselhetetlenül giccsbe hajló ez a prózaszövet, de csak már-már. Nagy talány, hogy ezek az olykor forgatókönyvszerűen pontos, visszafogott leírások hogyan váltanak át mégiscsak - jobb szót nem találok rá - lírába. (Talán az a néhány közbeiktatott jelzős szerkezet tehet minderről? Fene tudja.) Nem vitás, szól közbe belül megint az okoskodó kritikus, A villamos a tökéletességig kiérlelt Mándy-nyelven cseng-bong. Nincs ebben a 60 oldalban egyetlen felesleges szó, suta hang sem. Az elbeszélő meg sem próbálja elhitetni velünk, hogy valóságos utazásokat, útvonalakat írna le. Lenyűgöző, amit kapunk: betekinthetünk - hú, de patetikus és irodalmiatlan leszek! - egy lélek megkapó, talán legbelső odújába. És akkor most tudom, hogy nagyon banálisan fogalmaztam, de mit csináljak, nem megy másként, és különben is, hogyan mondjam, szóval ez az egész valahogy olyan otthonos, ez az egész Mándy-világ, hogy azért ezer hála és köszönet a Mesternek!

Mándy Iván: A villamos = M.I.: Elbeszélések, kisregények. Palatinus, Bp., 2004. 197-257.

Elek Tibor

Őszikék helyett csatavirágok

Lövétei Lázár László, leutóbbi blogbejegyzésében, itt a Bárkaonline-on, Turgenyev „szeniliáit" és Arany János „őszikéit" emlegeti, én pedig épp nemrég olvastam Tőzsér Árpád legutóbbi kötetét (Csatavirág, Kalligram, 2009), amelynek verseit, ha jól látom, szintén az elmúlás végérvényességével való szembesülés, a semmi közvetlen közelségének érzékelése ihlette, így nem állhatom meg, hogy ne hívjam fel rá a figyelmet itt is.

Tőzsér ebben a kötetében is a mesterségbeli tudás magas szintjén műveli, a korábbiakból már jól ismert énsokszorozó, szerepjátszó, más korban, más létben önmagát kereső líraváltozatot. Az én-ek lét-dalai, csatavirágai ezúttal azonban mintha minden korábbi kötetbelinél inkább ugyanazt mondanák, például azt, amit a pásztorok istenéhez fohászkodó én így fogalmaz meg: „Ó, csak e dalt, az utolsót, hadd befejeznem" (Eloga). S a kötet verseinek - hozzájuk számítva a Függelékként közölt ironikus, parodisztikus, humoros húrokat (is) pengető verseket is - ilyen értelmű összhangzása egészen megrendítő hatású.

Nemcsak régebbi, de a kortárs magyar lírában is ritka az ennyire önkínzó ének, amelyben a jelen kilátástalansága, sivársága még a múlt örömeit, szépségeit, eredményeit is elhomályosítja: „A vers még nyomul utánuk, / de már tudja, tulajdonképpen / hajléktalan guberáló ő" (Ó jaj, föl kell kelni). Sőt, meg is kérdőjelezi, visszamenőleg átminősíti: „Ismerd be, léted nem volt más: örve / bomlásnak, bajnak, ami van," (Tristia); „s gyötör a sejtés, mindig ez voltál: / nemcsak közép, de középszer is," (Tiberiusz Rodoszon). A virágok, fák, madarak gyakori látványa, a természet megújulása is csak fájdalmat okoz e versekben beszélő számára, mert a saját léte perspektívátlanságára  hívja fel a figyelmét: „És meg sem újulsz, nincs jövőd, nincsen / mihez mérd, csak az omló tavaly. / Idődben régen szétesett minden, / éned két széle a csend s a jaj." (Lomb, ami lomb volt). Ha a múlthoz fordulni hiábavaló, ha a jelenben a jövő rettent, akkor „Most mi legyen? Hol van, ami nincs?" - teszi föl a kötet talán legsúlyosabb kérdéseit az Ó jaj, föl kell kelni című, a gyermekkori emlékeket és a jelen kihívását bravúrosan egymásba játszó, távolról Babitsot is megidéző versben.

Mindezt kicsit másképp és bővebben is megírtam, de még mást is a kötet kapcsán, olvasható a Nagyítás e héten megjelenő új számában.

Iancu Laura

Veszélyben lenne a férfi(nem)?

Murányi Sándor Olivér (MSO) műfajt honosít, és az apokrif jól áll neki. A Felnyomták szentnek kíméletlen, alighanem szarkasztikus és roppant nevettető könyv. Három részből áll. Az első részt nevezzük el elbeszélés-, a másodikat prédikáció-gyűjteménynek, a maradékot pedig: mitológiának. (A lényeg, hogy a könyv, három az egyben tartalmazza azt, amit a részek külön-külön).

Az elbeszélések fegyelmezett tónusban írt drámai jelenetek, ahol Erdély- vagy az erdélyi katolikus egyház emblematikus alakjai (Georgius Frater, Antal testvér, Katona Kálmán) nagyító alá kerülnek, mi több kifolynak a szövegből és a tájba költöznek, csobogó patakok árkaiba folynak. Kipipálható, klasszikus szépség.

A Pinufiusz apát pornóprédikátzióiból című ciklus magáért beszél - ki is száradt miatta MSO homlokán a keresztvíz... vagy ki tudja. Mindenesetre hatalmasat nevethetünk magunkon e prédikációk olvasása közben, bár a fele se tréfa annak, amiről papolnak nekünk. Például, ki gondolta volna, hogy veszélyben van a férfi(nem)? Na ugye! Pedig, „Testvéreim... van, amit nem lehet erkölccsel és kultúrával magyarázni, s ez pedig a férfiúi büszkeség, amit az őskorból kéne hoznunk magunkkal... E férfiúi büszkeségnek kellene szolgálatába állítani a kultúrát, nem pedig fordítva!" Arról nem is beszélve, hogy „sajnos már a liturgia se a régi - mióta a nők is élvezik". De, hogy a tizenkét apostol nem halász, hanem legyezőhorgász volt azt végképp senki nem gondolta volna! Aki nem tudja, mi a különbség a halászat és a horgászat között annak bűne alól az 59. oldalon ad feloldozást a szerző. A lényeg úgy is az, hogy „merjük rátenni egész életünket az általunk választott útra". Szerelmesek, figyelem! Van különbség... bizony, különbség van szerelem és szerelem között. Íme: „Milyen szépen írja a Szentírás: 'Ábrahám vette a feleségét, Sárát és megismerte őt, az pedig szült neki gyerekeket.' Akit tehát a nyugati ember 'magévá tesz', azt a keleti ember 'megismeri'... Gondoljunk csak a híres mondásra: Egy óra hosszat szeretni állati dolog. Egy éven át szeretni, emberi dolog. És egy életen át szeretni, angyali dolog."

Hogy mit tartogat a mitológia? Nem sok jót, azt viszont nem véletlenségből tartogatja. Zeusz kiköt szikulusz földön, a szikuluszok becsábítják őt a Bul-ga-kovba és nagyon jól érzik magukat együtt. Különben pedig a mitológia szerint: a szikuluszok zord nép, csavaros eszűek, akik nem ismernek maguknál nagyobb urat, de kisebbet sem.

Akik annak idején ellógtak a hittanóráról, vagy egyszerűen csak nevetni tudnak az élet dolgain azoknak,... de igen, még azoknak is lesz mit emészteni MSO prédikációin.

Murányi Sándor Olivér: Felnyomták szentnek. Erdélyi Híradó Kiadó, Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Kolozsvár, 2007.

Csehy Zoltán

Antik vagy avantgárd?

Ha felütjük Arkhilokhosz „verskötetét", két lehetőség áll előttünk: vagy kiegészítjük a töredékeket a saját fantáziánkra hagyatkozva, netán a filológusok javaslatainak figyelembevételével, vagy avantgárd szövegekként „egésznek" is tekinthetjük a fennmaradt fragmentumokat, és ennek fényében elkészítjük (poszt)modern olvasatukat. Első hallásra nyilván a filológus megrökönyödik a második lehetőségen, de Mayer Péter remek, alapos könyve, az ógörög iambos (agresszív, „szalonképtelen") műfajának alakzatait vizsgáló A líra születése rendkívül áttételesen mégis arról győz meg minket, hogy a két eljárás közt nincs is túl nagy különbség. Kétségtelen, hogy az indirekt forrásokból származó értelmezéslehetőségek beillesztése olykor lendíteni látszik az áldatlan helyzeten, de a verset akkor sem kapjuk meg, hiszen a szövegroncsozat akkor sem növeszthető szövegtestté. És szó mi szó, Arkhilokhosz nem minden töredéke hordozza megmaradt részeiben a hiány kiegészíthetőségét, mint Rilke híres Apolló-torzója, melynek hiányzó fejét, szemét a test más részeinek mosolya, fénye pótolja.

Mayer rendkívüli türelemmel veszi górcső alá az egyes filológusok értelmezési kísérleteit, és a szöveg szoros olvasásával teremt feszültséget: könyve noha a klasszika-filológiai tudományos kívánalmak maximumát teljesíti, olvasható egyfajta filológiai krimiként is, melyben az elkövető, a darabolós gyilkos maga a kérlelhetetlen idő, az áldozat pedig a széttrancsírozott életmű. Tudjuk a vállalkozás reménytelenségét, de abban is bízunk, hogy a gyilkos időnként kijátszható, az áldozat pedig csodás módon túléli sebeit.

Ha például a kölni epodosz  (196aW) szöveghelyeit nézzük, nem pusztán az értelmezéslehetőségek sokaságán ámulunk el, hanem az azokból fakadó humor is kibomlik a maga tarkaságában: vajon Merkelbach, Koenen, Henderson, Casanova és Stoessl nézetének adjunk-e igazat, akik szerint a versben szereplő lány valóban közösült a versben szereplő férfival, vagy támogassuk-e inkább West és Marcovich argumentációit, akik szerint megszakított közösülés zajlott le, netán Marzullo és Gentili nyomán spontán ejakulációra, esetleg Degani véleményét tartva szem előtt interfemurális aktusra gondoljunk, mely utóbbi iránt Rankin „némi kétkedést" táplál? Komoly kérdés, argumentált válaszok, tisztes jegyzetapparátus.  A verstöredék talán arról szól-e, hogy „a férfi anélkül keres kielégülést vágyaira a lány oldalán, hogy megfosztaná őt szüzességétől" (Mayer). Summa summarum: a tudomány az tudomány, az érv az érv, a vers pedig sokszor értelmezhetetlen tárgy marad, de épp az értelmezhetetlennel való foglalkozás csiszolja elménket a leginkább. Ez különösen igaz a másodlagos allegorikus értelmek felfejtésekor született, a töredékeknél olykor sokkal szórakoztató interpretációkra is.

Mayer végigolvastatja velünk az iambosköltők csekély életművét, briliánsan, sok humorral vezet minket, és minduntalan munkára, nyomozásra, játékra, önismeretre sarkall.

Mayer Péter: A líra születése, Bp., Akadémiai, 2009. Apollo Könyvtár 29.

Szepesi Dóra

Elif Şafak : Az isztambuli fattyú

Úgy ajánlottam ismerősömnek ezt a könyvet, hogy ha esetleg regényt szeretnél írni, akkor valahogy így kellene. Mert van ebben minden: történelem, magánélet, férfi-nő viszony, sors, bűn, bűnhődés, megbocsátás, etnikum, egzotikum, modern kor, varázslás és mese. Mindez persze olyan feszes szövésben, akár a bazárban a szőnyeg, ami attól értékesebb, hogy egy területegységre több selyemszálat hurkoltak.

Nemrég Törökország nyugati partvidékén jártam. Turizmus, művészettörténet, és az „idők" érintése (three in one). Az anyaistennő megnyilvánulásainak fizikai jeleit néztük meg, ókori városok romjait, szentélyeket - Artemisz, Apolló, Démeter, Afrodité -, végül Mária házába is ellátogattunk, arra a helyszínre, ahol a golgotai események után élete végén tartózkodott. Ókor ide vagy oda, Törökországot nagy magyarjaink levegője nélkül nem kapja meg az ember, jelzi ezt, hogy hazajövet fellángolt Mikes Kelemen levelezése iránti lappangó érdeklődésem.

Nem csak az Egri csillagok az egyedüli tájékozódási pont, de szinte biztos, hogy minden magyar gyerek, a Gárdonyi regényből szereti meg a törököket. Na de ne idealizáljunk! Mi van ott manapság? Egy utazás, egy regény csak egy slukk.  Tény, hogy a mai török népesség hetven és fél milliósra rúg - csak Isztambul lakossága egy magyarországnyi - , ennek a fele 28 éven aluli!!! Szóval rengeteg török gyerek vár ám arra, hogy részesüljön a kultúrából... Visszaúton egy török lány ült mellettem a repülőn. Szőke melírcsíkokkal a hajában. Ez is a kozmopolitanizálódás jele, no meg az is, hogy egy kozmopoliten-szerű bulvárlapot nézegetett (vagy tán egészen azt), török változatban, hazai szépségek fotóival, akiket ugyanolyan bábszerűvé adjusztálnak, mint a világon bárhol az ilyen lapokban. Szegénykém, hát te is ezt olvasod? - gondoltam oldalt pillantva: párkapcsolati tanácsadás meg horoszkóp, és divat meg divat.  Nekik is ez kell! Nekik, akiknek olyan gazdag és még mindig élő néprajzi, kulturális, vallási hagyományaik vannak!

Az Amerikában élő kortárs török írónő, Elif Safak 1971-ben született. Könyveiben a hagyomány és a modern kor ötvöződik. Ebben a regényében két család összefonódó és konfliktusaik kapcsán időben-térben messze mutató történetét írta meg, eredetileg angolul, törökre aztán fordította. Törökből Nagy Marietta és Sipos Kata ültette át magyarra - remekül! A regénybeli török család Isztambulban él, négy generáció, csupa nő, mert a férfiak valami átok folytán rendre korán elhaláloznak. Egy másik család San Franciscóban él; ők örmények, és nem tudnak, nem is akarnak szabadulni annak emlékétől, hogy Törökországban 1915-ben deportálták és lemészárolták az örményeket. A két családot a hatalmas földrajzi távolság ellenére szoros szálak kötik össze, de ők erről mit sem tudnak... Az írónőt perbe fogták, arra hivatkozva, hogy megsértette a török nemzeti önérzetet. Számomra példás a regényben az állásfoglalás nélküli álláspontok nyitottsága, mert a szembesülés és az együttérzés lehetőségeit kínálja minden olyan etnikumnak, akinek valaha köze volt más etnikumhoz. És kinek nem volt, van? A regény Törökországban bestseller. Szerintem is letehetetlen! Szívesen olvasnék róla kritikát, de olvasnám a többi Safak könyvet is. Például azt, amelyiknek „Szerelem" a címe, és annyira megy a törököknél, hogy a rózsaszín mellett kiadták szürke borítóval, mert férfiak is falják; hogy néz ki egy férfi, kezében tortarózsaszín könyvvel?  „Aşk", azaz Szerelem - De szép szó! Ugye? (I ask You!)

Ám a szerelem annyiféle árnyalat, ahány létezhető emberpár. Mikes Kelemen, Rákóczi fejedelem apródja például a száműzetésben kitalál magának egy nagynénit, és 1717 októberétől 1758 decemberéig (27-69 éves koráig) ír leveleket neki. Minden levele végén ilyeneket: „Ne szomorkodjunk hát azon, ha dolgok úgy nem folynak, amint nékünk tetszenének, aki a jövendőt igazgatja, azt is tudja, hogy mint kell folyni azoknak. De azon szomorkodnám, ha nem szeretne kéd. Kéd pedig örüljön, mert rettenetesen szeretem kédet!" A Törökországi levelek, 207 fiktív levél, történetesen a magyar széppróza első alkotása.

Kiss László

Pí panel

Minden, nem szépirodalommal töltött idő elfecséreltnek tekinthető. Sóhajtottam a múltkor a haveroknak. Ám ahogy föllapoztam Papp László Gyula, az alföldi kisváros című könyvét, amit ő urbanisztikai esszének nevez, nyomban átértékeltem a pökhendi kinyilatkoztatást. Töritanár lévén, a „kritikai regionalizmus és szerves városfejlődés a periférián" alcím sem riasztott el, mi több az ipari forradalom kellős közepén járva, bizonyos leküzdhetetlen érdeklődést is kezdtem tanúsítani, s hogy a Gyulai Alkotókör kiadásában megjelent, szerény áron, csupán 500 forintért megvásárolható könyvet tanórán is tudtam hasznosítani, mindennél beszédesebben bizonyítja, amit bizonyítania kell.

Egyetemista koromban heteken át szemeztem a Városok Urtól Utópiáig című nagytestű kötettel, s csak miután kiszemeztem magam, fogtam hozzá. Papp László könyve kapcsán, tekintettel a közeli könyvbemutatóra, nem sokat habozhattam. Nem bántam meg - hogy visszafogottan fogalmazzak.

Legjobb tudomásom szerint Gyulát egyes érzékeny lelkek már a klasszikus antikvitásban az Örök Városnak nevezték, s a helyzet azóta sem változott semmit. A téma tehát alap volt.

És aztán jött a többi, sorban.

Hogy őszintén meglepett, milyen közvetlen hangnemben, szellemesen, hadd ne mondjam: lazán, mégis szakmai alapossággal, fegyelmezettséggel lehet írni urbanisztikáról és városarculatról. A kötet elolvasása után hajlamos az ember abba az illúzióba ringatni magát, hogy ért a városrendezéshez. Hogy van köze hozzá. Nem véletlen - Papp László szimpatikus és nagyon is érthető mániákussággal hajtogatja, hogy egy város arcéleinek megrajzolása nem csupán a tervezők (döntés-előkészítők) és a mindenkori városatyák (döntéshozók) jó esetben közös produktuma, de komoly szellemi erőfeszítést igénylő intellektuális teljesítmény, amely nem mutatható fel a település lakóinak, a „polgári civil közélet és közízlés" aktív közreműködése nélkül. Hiszen „az épített város egy közösség önkifejezési formája."

Világos beszéd: a város rólunk árulkodik, szemléletet tükröz.

Aztán hogy a könyv egyes meglátásai valóban alkalmazhatók iskolai órán, s nem csupán helyismeret, regionális történelem témakörben. A Gyula, az alföldi kisváros három izgalmas részre tagolható. Egyfelől a kisváros fogalmát járja körül, s a címbe emelt Gyulát, annak épített környezetét, pozitívumait és ellentmondásait mutatja föl - másfelől az ehhez a blokkhoz kapcsolt több mint tízoldalnyi, sokszor terjedelmes bejegyzésekkel ellátott végjegyzet-apparátus szinte önálló életet él, s erősen kritikai hangvétele miatt szinte „leválasztható" az első ciklusról. Végül, már a végjegyzetek után egy levezető szakasz következik, amely afféle esszé-töredékeket foglal magába, modern építészeti mozgalomról, szakralitásról, provincializmusról, bőséges (szakirodalmi) idézettel - és leginkább egy következő urbanisztikai kötet tervezett koncepciójáról árulkodik. Mindezt majd megírom még pontosabban is. Sóhajtott egyszer Esterházy Péter.

S hogy aki a városát fürkészi: önmagát fürkészi. Hogy, példának okáért, nem csak a szívemnek kedves városrész, Németváros hiányzik a könyvből, de ebből a városrészből, példának okáért, a nagyszüleim is.

Világos beszéd.

Nem tudom, lehet-e egy urbanisztikai esszé szépirodalom, de a fejezetek között bóklászva megakadt a szemem egy mondaton, amiért a szerzőnek alternatív banán vagy zsiráf, vagy mit tudom én, milyen gyümölcsről, állatról elnevezett díjat adományozok. 2010. január tizedikéig nem hallottam pí panelekről - ma már azt is tudom, hogy Gyulán ilyen előre gyártott elemekből épült a Brezsnyev-színű hetvenes években a művelődési ház, a rendelőintézet és a húskombinát brutális épülettömbje, homlokzati értelemben. A megszerzett tudást Papp László finoman rendszerkritikus mondata teszi felejthetetlenné: „Mert van abban valami árulkodó, hogy lényegében azonos az építészeti hozzáállás az emberi egészséghez, a kultúrához és a vágóhídhoz." Törióra rulez!

Becsy András

Bevezetés a nosztalgiába, avagy csak a szépre emlékezem

Új évbe léptünk, 2010 a sorszáma, persze csak Krisztus után, és az a gyanúm, hogy emlékezetes év lesz épp az emlékezés végett, ugyanis húsz esztendő előtt (kissé márais) volt az első szabad választás.

Esterházy Péter egy televíziós riportban beszélt a nosztalgia alattomosságáról. Mint mondta, megtéveszti az írót, sorait hamis mederbe tereli, mert egy sosemvolt világ ajtaját nyitja ki számára, hitelességét veszíti az írás, és így az olvasót is becsapja. A nosztalgia ellen kell írni, különben nem szépirodalmi lesz a mű, hanem csak egy ponyvaregény. És milyen igaza van!

Krúdy néhány Szindbád-novelláját olvasgattam a minap, és rá kellett jönnöm, hogy szóról szóra Esterházy gondolata integet ki belőlük. Egy csalfa látomás, érzés, a nosztalgia repíti a főhőst korábbi tetteinek színhelyére (Tetthely), ahol már nem azt találja, amit hátrahagyott. Felháborítóan tovább mert élni beleegyezése nélkül a város, az asszonnyá lett lányok sóhajtoznak egy kicsit, aztán kitessékelik a hívatlan vendéget, amikor hazatér a férjük. A novellák a nosztalgia ellen (is) szólnak, Szindbád az ő áldozata, de a hajós sosem nyugszik, reméli, hogy egyszer mégis megleli azt a jelent, ami álmai múltja. Krúdy megmosolyogtatja szeretett hősét, akinek gyöngeségeit látja, de elnézi az olvasó. A nosztalgia álnokságát írja meg. (Nem tud valaki a nosztalgiára egy szinonimát? Most már jól jönne!)

Márai azt írta Krúdyról, hogy olyan múltról írt, ami sosem létezett. (Azért Márai sem szerénykedett, úgy gondolta, hogy csak ő tudja a tutit.)

És itt van nekünk 1990, az a Krisztus utáni felejthetetlen esztendő! Nosztalgia nélküli év volt. A jelen, és főképp a jövő tartotta izgalomban az embereket. Mindenkinek volt egy megoldó kulcs a kezében, mindenki tudta a tutit, és gyanította az odavezető helyes utat.

Szerettem ezt az évet, egy végzős osztály diákja futkosott oda-vissza a lányok és a politika között.

Jó év volt.

Nosztalgiával gondolok rá vissza.

Szabó Tibor Benjámin

Cserna-Szabó András: Mérgezett hajtűk

Most tettem le Cserna könyvét. Ha nem is olvasó-, de olvasás utáni napló következik. Pontokba szedve naplózom, ami észbe jutott róla. Benyomások, élmények egy esszékötetről, lehetne vázlat későbbi kritikához. Vagy nem.

1. A Mérgezett hajtűk egy nosztalgiajárat. '97-ben, az egyetemi könyvtár büféjében, kihordott irodalomelméleti könyvek között, sok cigivel, automatás kávé műanyagpoharával a kézben lehetett órákig beszélgetni Spinozáról meg Hamvas Béláról. És lazán, szellemesen, belekeverve minden kult témába a pinát, a faszt. Akkor még tudott tétje lenni például a Patmosznak. De annyira, hogy pina nélkül is. Indulattal, vehemensen. Paraszting kellett hozzá, tarisznya, saru (télen, akár). Mondom, '97. Nagyon furcsa viszont látni a tíz év előtti bőcsész társalgások opera omniáját egy idén megjelent könyvben. Mert, szögezzük le, Oscar Wilde buzulásán, Kundera felszínes regényfilozófiáján rugózni ma már a bölcsészek között sem menő. Szarnak rá. Pontosabban leszarják. Mint lúzerséget. Ez érdekel, bazmeg? Biztos nem jutsz nőhöz! (/férfihoz - amelyikhez épp).

2. Cserna esszéisztikája üdítően könnyed és halálosan pontos egyszerre. A korai Esterházy kultúraimádatából, és a korai Darvasi hírlapírói hangjából van kikeverve. Explozív vegyület. A totális élvezethez, a fogyasztásmaximalizáláshoz opcionálva. Sensus communis, mindenki beszopja. Én is.

3. A pályakezdő író kilép a sorból. Mindegy, melyikből, csak kifelé, fordul szembe, hirdeti másságát. A beérkezett meg szépen visszaáll a sorba. És nem akármelyikbe. Hanem abba az egybe, amelyikbe kell. Ez a szerző beérkezett. Olyasmikért lelkesedik, amiért  szoktak az über hoch literatur hímes mezején, ami elvárható: Cervantes, Reblais, Hrabal. Néhány évvel ezelőtt egy vidéki felolvasóesten Cserna úgy minősítette kevéssé szeretett kollégáját, hogy annyi eredetiség van benne, mint Umberto Ecoban. Erős gesztus, két hegyű nyíl - meg poénnak se utolsó. Most meg felmondja a kultúrhistóriai közhelytárat A-tól Z-ig. Nincs benne (a témáiban, a mozgatott tudásban) több eredetiség, mint Ecoban. Annyi viszont van. Sőt, a Mérgezett hajtűk egész konkrétan egy Eco-kötet. Vagyis kettő. La Manchától Bábelig; Bábeli beszélgetések. Akkoriban (kicsit korábban) írta őket az olasz mester, amikor az egyetemi könyvtár, paraszting, stb. Megvolt már. Akkor mire jó, minek kell ezt most? Releváns kérdésnek tűnik. Adódik több érvényes válasz.

4. A közönségnek (réteg), nyilván, pont azért kell(het), mert ilyenekről gondolkodni mostanában nem menő. Aki olvasta az Ulysses-t, az megalúzer. Ha be is vallja, hogy olvasta, akkor szűz is. A Mérgezett hajtűk azoknak kell nagyon, akik megcsömörlöttek már a tahóságtól, akiknek elegük van abból, hogy alulolvasottnak lenni erény. Miközben a szerzőnek meg biztos azért kell, hogy mutassa, bizonyítsa: ő nem. Hogy a környezete fölé emelkedik, nem az a félművelt kocsmabútor (félművelt nem, kocsmabútor igen), mint a kollégák nagyobbik része. ( A fiatal írók között a krónikus tahóizmus népbetegség.)  Cserna könyve kötelező olvasmány a szakmából kiábrándult irodalmároknak. Üzeni, hogy a kortárs irodalom nem csupán pénzlenyúlás, laza szövegelés, ivás és promiszkuitás. Mert igen, ezek is, ezek mind együtt. De kell valami más azért pluszban. Szellem, mondjuk. A Mérgezett hajtűkben van.

5. Jó könyv, szerettem. Az esetlegességeivel, az itt-ott indokolatlan trágárságával, a méretes kilógó lólábbal együtt. Utóbbi ugyanis kilóg. Nem a koncepció, nem a szöveg - hanem az egyes mondatok szintjén. Cserna szereti magát olyan flasztervagánynak, kocsmalovagnak láttatni, aki számára az élet (az Élet!) a fontos, a nők, a pia, és mellékesen (pénz miatt, meg azért, mert máshoz nem ért) ír is ezt-azt. Ez a könyv viszont aligha kocsmapultnál készült, de íróasztalnál, házikönyvtár mellett, kitalálva, jól megrágva. "Mert a nagy konyhai alapvetések azok, melyeket nemcsak a gyöngyöző húsleves mellett hokedlin ülve, de a villamoson utazva, a kocsma teraszán fröccsözés közben, a repülőtéren várakozva, alvó szeretőnk hátán vagy unalmas focsimeccs alatt egyaránt olvasgathatunk." Ilyen mondatok nem teremnek, nem jönnek gyomorból. Az ilyen mondatokat csinálják, kiszámítják. És akkor, itt a végén rögzítsük is a valót. Hogy a lazulás imidzs, a léhaság maszk. Cserna profi, kisakkozott szövegeket gyárt, és most szépen megmutatja kutlúrhistóriai vértezettségét, rákapcsolódik a szellemtörténetre, el is helyezi magát benne, hogy mindenki számára világos legyen, tőle majd meg lehet kérdezni, miről mit kell (/érdemes) gondolni. A Mérgezett hajtűk a brandet építi. Elkülönül a tahóktól, törleszkedik az elithez, de úgy, hogy a bohém Arculat is maradjon. Egyensúlyoz. Cserna nem egy másnapos levesíró. Hanem egy mérnök.

Erdész Ádám

Karácsonyi olvasgatás - Ortutay Gyula naplójáról

Mennyi jót és szépet hoz pár karácsonyi nap; a legjobbak a gyerekek, a kisebbek képesek az igazi csodát odavarázsolni a fa alá. Ahogy visszaszámolunk, hogy hány nap is van még hátra, ahogy megszólal a fa megérkeztét jelző kis száncsengő, ugyanaz, ami negyvenegynehány éve engem is hívott. Ahogy nap mint nap elmegyünk megnézni a város főterén felállított betlehemet és az odatelepített barikákat - ezek remek pillanatok. S vannak aztán más csendes örömök, ilyenkor elő lehet venni a megjelenésüket követően éppen csak átlapozott, ijesztően vastag, 7-800 oldalas könyveket, hogy, ha nem is egy ültő helyben, de mégis egy lélegzettel végigolvassuk azokat.

Nálam a sorukra váró könyvek egyike Ortutay Gyula naplójának első kötetet volt. Igaz, már megjelent a következő rész is, de semmi baj, legalább a szöveggel együtt a recepciót is egyből meg lehet nézni. Az 1938 és 1954 között keletkezett naplófolyam különösen érdekesnek ígérkezett, hiszen a szerző tagja volt a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának. Éppen ő tudta legjobban megforgatni azt a tőkét, amit Szekfű Gyula a „Három nemzedék" új kiadásában adott e csoportnak, azzal, hogy mint az európai és magyar tradíciókhoz egyaránt kötődő társaságra, rájuk irányította a tényleges befolyással bíró körök figyelmét. Kevéssel az egyetem befejezése után a kor egyik vezető politikusa, a „médiavezér" Kozma Miklós pártfogoltja lett. Neki köszönhette, hogy huszonöt évesen kinevezték a rádió irodalmi osztályának helyettes vezetőjévé. Jelentős néprajztudományi teljesítmény mellett a negyvenes évek közepén jött a politika. 1944 után a Kisgazdapárt kommunistákkal együttműködő „O-csoportjának" vezéralakjaként az országos politika főszereplőjévé vált. „Érdemeit" 1947-ben Rákosi vallás- és kultuszminiszteri poszttal honorálta; miniszterként az egykori piarista diák hajtotta végre - egyebek mellett - az iskolák államosítását.

A 20. századi magyar történet egy fontos szakaszának megragadására alkalmas pályaív. A napló szerzője maga is úgy gondolta - már nagyon fiatalon -, hogy ami vele történik, az alkalmas lesz a nemzet történelmének tükrözésére. „... megpróbálom ábrázolni életemet és környezetemét, az egész hazámét, szeretnék történelmet írni, vagy még inkább forrásanyagot megőrizni a történettudomány számára" - olvashatjuk az 1938-ban - 28 éves korában - papírra vetett első bejegyzésben. Elhivatottság, mozgalmas pálya - milyen csalódás lett volna számára, ha tudta volna, hogy a harminc évvel halála után megjelenő napló egyik recenzense azzal kezdi írását, Ortutay nevét a mai köztudatban barátja, Radnóti Miklós „Bori notesz"-ének nevezetes bejegyzése tartja fenn. (László Ferenc, Magyar Narancs, 2009. 33. sz.) Hasonló megállapításra jutott Gömöri György is, ám ő a napló olvasása után summázta ekképpen véleményét: „...Ortutay őt [Radnótit] szerette a legjobban, róla ír legmelegebben, s meglehet, a magyar irodalom történészei a jövőben főként emiatt fognak emlékezni a később kommunistákkal társutas politikus, jelentős néprajzos Ortutay Gyulára" ( http://irodalmijelen.hu/?q=node/4304 )

Magam úgy gondolom, forrás ez a napló a javából, de mint a narratív források többsége, nem annyira az események rekonstruálásában segít, hanem egy gondolkodásmód, egy jellegzetes cselekvési stratégia hiteles dokumentuma. S mint ilyen, besorolható egy nagy halmazba: hosszú a sora azoknak a kiemelkedő kvalitású, erős egóval bíró, s cselekedni akaró értelmiségieknek, akik „oly korban éltek", amikor valamilyen diktatúra szabta meg a játékszabályokat, s aki „válogatott" akart lenni, annak bizony alkalmazkodni kellett. Sokszor a legkiválóbbak sem vették észre, mikor jött el az a pont, amikor már nem alkalmazkodnak, hanem a rendszer szerves részeivé váltak. Közülük sokan megírták a maguk közvetett „mentségét", s a szerencsésebb vagy csak másféle kényszereket elszenvedő késői olvasó nagyon könnyen ítéli deficiteseknek ezeket a nagy életjátszmákat.

A bejegyzések hangütését meghatározza az, hogy Ortutay a napló elkezdésekor eleve gondolt a nyilvánosságra, de rögtön az elején eszébe jutott a nem kívánt nyilvánosság is: mi van, ha egy házkutatás során megtalálják feljegyzéseit? Az ötvenes években ez a lehetőség még súlyosabb fenyegetéssé vált. Bár a szerző az időhiánnyal magyarázza, de talán mégis ez az igazi oka annak, hogy a bejegyzések többször, hosszú időre megszakadnak. Nincs egyetlen sor sem 1944. március 19. és 1945. március 26. között, 1946-ból néhány feljegyzés maradt, s gyakorlatilag pár gondolat kivételével 1950-ig megint megszakad a bejegyzések sora. Nincs kommentár kisgazdapárti politikusi működéséről, sem 1947 és 1950 közötti miniszterségéről. Így azután csak mozaikok utalnak arra, hogyan is zajlott le „az ész rabul ejtése", azaz, demokratikus elveket valló fiatal értelmiségiből hogy lett a diktatúra politikusa. A tragikus végeredmény ott van egy 1954. július 31-i jegyzetbe. Ekkor az „Öreg", vagyis Rákosi váratlanul behívatja az 1950-es miniszteri bukása óta mellőzött és többek által szabad prédának tekintett Ortutayt. Még a bizonyos visszafogottságot tükröző naplóbejegyzésből is kiderül, hogyan bukott ki a háttérbe szorított politikusból a sok sérelem, s az is jól látszik, hogy mennyire kapóra jött ez a Nagy Imrével csatázó Rákosinak: egyes, koalíciós korszakban jó szolgálatot tett társutasok reaktiválásával mind a maga tábora, mind a rendszer támogatottsága növelését remélte.

Amúgy a napló 1938 és 1944 közötti része az érdekesebb, ez bejegyzés sorozat a hazai szellemi élet sok pillanatát rögzíti kimondottan érdekesen, néha hitelesen, néha torzan. Nagyon sok ugyanis ebben a naplóban a rosszindulatú bejegyzés, néha még az is eszébe jut az olvasónak, hogy a szerző a környezet sötét ábrázolásával ösztönösen a maga szaldóját javította. Az 1939. január 12-i bejegyzések megőrizték néhány író - köztük Márai, Szerb Antal - borozás közbeni beszélgetését, az elhangzottakat Tolnai Gábor továbbította Ortutayhoz. A másodkézből vett hírek nyomán pillanatok alatt született meg a szerző ítélete Márai Sándorról: „... Márai igyekszik kétségbeesett és gyáva erőfeszítéssel tájékozódni. Márai minden rendszert jól kiszolgálna, és keserves példája a polgári humanizmus gyáva és férfiatlan típusának." Ami a kiszolgálást illeti, hát nem egészen így alakult... Ha ehhez hozzátesszük, hogy ebben az időben az Ortutay által mélységesen tisztelt és - nem túlzás - szeretett Kozma Miklós által irányított rádió irodalmi osztályán ekkor már a numerus nullus elve érvényesült - ezt természetesen Ortutay gyűlölte, de, mit lehet tenni, végrehajtásában részt vett -, talán jobban érthetjük ezeket a sommás minősítéseket.

Mindezek mellett a vaskos naplóban ott vannak azok a pillanatok is, amelyek Ortutay eredeti értelmezésében forrásai a történetírásnak: megrendítő, amint keresztapaként leírja Kner Izidor egyik unokájának kikeresztelkedését, Babits temetését, Radnóti maradványainak Pestre szállítását. Egy-egy ilyen narratív forrás tudja igazán megmutatni, hogy a kor közszereplőiről mit tartottak kortársaik: például milyen súlya volt Szekfű Gyulának, miért tisztelte az értelmiség egy része Kozma Miklóst, s milyen nagy várakozással tekintett a fiatal értelmiség több csoportja Kovács Imre pályája elé.

A szöveget Markó László gondozta és jegyzetelte, a hatalmas jegyzetapparátusban lexikonok szócikkeinek reprodukcióit találjuk Kossuthról, Bartókról, más ismert emberekről, viszont amikor egy „jeles skribler" (270. o.) gonosz kis cikkéről esik szó, a jegyzetekben nem a cikk szerzőjének nevére és lelőhelyre bukkanunk, hanem a skribler szó magyarázatára. - A korábban idézettekkel ellentétben úgy hiszem, elég sokan fogják ezt a naplót s a folytatásait forgatni, bár a legtöbben nem azokkal az érzésekkel, ahogy a naplóíró elképzelte.

Elek Tibor újévi olvasmánya

Az év utolsó és első napján Iancu Laura Élet(fogytiglan) című kötetét olvasgattam. Épp jókor, vagyis inkább, éppen a megfelelő időszakban, ugyanis a szerző maga is sokat foglalkozik az év(ek), évszakok, hónapok fordulásával, a természet folytonos változásával, megújulásával, az idő múlásával. Szükségszerűen, mivel ebben a kötetében a költő azt a hetvenkét levelét foglalta egybe, melyet 2002 szeptemberétől, 2008 szeptemberéig hónapról hónapra írt Budapestről vagy a moldvai Magyarfaluból, és tett közzé a Moldvai Magyarság című folyóiratban. Kezdetben annak az Erzsike néninek címezve, őt meg is szólítva, aki egykor a Moldvából beküldött/kiküldött csángó gyerekek (így a szerző) tanítója, nevelője volt Csíkszeredában. Szerencsés megoldásként ő, Borbáth Erzsébet írja a kötet előszavát, mintegy a kedves tanítványának válaszul. Nem is nagyon lehet nála jobban összefoglalni, hogy mi is olvasható ebben a kötetben: „Hónapról-hónapra, évről-évre egyre szélesebbre táguló térben és időben, a személyesről egyetemesre váltva 'tér és idő keresztjén függő' moldvai magyarok Istenbe kapaszkodását, hitéletét, szokásait, hétköznapjait, ünnepeit bemutatva, a múltat, a jelent, a 'látomásszerű jövőt összemérve' tekinthetünk be a levélíró és a 21. századi moldvai csángó magyar falu életébe, lelki világába. És mindezeket egy utánozhatatlan költői nyelven és stílusban láttatva."

Természetesen ez utóbbi az, ami megemeli, szépirodalmi értékűvé teszi ezeket a kezdetben leveleknek, később, már a megszólítás elhagyásával is jelzetten, inkább magánérdekű naplófeljegyzéseknek látszó, de az egzisztencialista jellegű kérdezésmód és az általánosabb érvényű kifejezésmód által közérdekűvé tett, számunkra is átélhető, bennünket is megszólító szövegeket, miniesszéket. A Iancu Laura versek olyan konkrét vagy éppen inkább elvont, de jellegzetes téma-, és motívumköreinek élményvilágáról, referenciális hátteréről vallanak ezek a levelek, mint a szülőföld, Isten, anya, ontológiai szorongás stb., de mivel prózában, így egészen másként, mint a sűrített versbeszédben. Miközben, ahogy már jeleztem,  kicsit úgy is, mégiscsak, mert a Iancu Laura-i költői észjárás, képes beszéd a prózanyelvet is a maga működésmódjához igazítja, erről árulkodik, mind a metaforikus, mind az aforisztikus, szentenciózus szóhasználat, fogalmazásmód iránti vonzódása: „Az újesztendő kegyelem. A visszatérés, a hazatérés kegyelme. (...) Aztán az újesztendő újjászületés is. Meghal a természet, s a tél elővételezi a feltámadást, a tavaszt. A mi életünkhöz viszonyítva a tél csak viszonylagos halál, s a tavasz is csak átmeneti feltámadás. A mindenség ugyanis mulandó, mi azonban halandók és halhatatlanok vagyunk. Így lehetséges az imádság, a hit, és így lehetséges az, hogy itthon vagyunk és mégsem hazánk a föld. Ezért kell megadni az időnek, ami az időé, és az örökkévalónak a maga halhatatlan részét."

Ugyanakkor, míg a versekben egyre kevésbé, itt még feltűnően, de érthetően, sokat foglalkozik a levelek írója a csángósors, csángó identitás belülről és kívülről való láttatásával, értelmezésével, s míg a versek egyre inkább az istenhiány, istenkeresés élményét variálják, a levelekből (még) árad az Istenhez igazodás harmonikusabb élménye. De ez is érthető, hiszen a közösség tagjaként, a közösségről író én belülről tudja, saját élményei alapján is állíthatja, hogy „a csángók életében a vallás a legalapvetőbb rendalkotó (lét)elv - minden egyén életében, legfeljebb más-más formában". Nem véletlen, hogy a kötet szövegeit is, a természeti univerzum körforgása mellett, a keresztény vallás ünnepkörei tagolják és szerkesztik leginkább, rendre ismétlődnek a karácsonnyal, húsvéttal, halottak napjával, újévvel kapcsolatos feljegyzések.

E rövidke olvasónapló-jegyzetben a kötet két további fontos olvasati lehetőségét már csak megemlíteni tudom. Különös élmény végigkövetni azt a már-már önkínzó tanulási folyamatot, ahogyan ismerkedik a szerző, a moldvai világról nem megfeledkezve, sőt folyamatosan arról vallva, a Moldván kívüli világgal, a létezés egészével (s abban saját énjével), illetve annak irodalmi feldolgozási, megformálási lehetőségeivel. A szándék hiteléhez és tisztességéhez kétség nem férhet, ezért tudja az ember a pátosszal teli törekvéseket és megfogalmazásokat is zavartság nélkül olvasni, elfogadni. Nem alaptalanul írja Borbáth Erzsébet már első mondatában, hogy úgy olvasta újra végig a leveleket, mint egy izgalmas énregényt. Örömteli élmény rádöbbenni arra is, hogy ezekben az esszéisztikus és lírai szövegekben már egy rendkívül egyéni világú és hangú, láthatóan tehetséges prózaíró, egy igazi történetmondó készülődik. A költő már bizonyított, nem lennék meglepve, ha előbb-utóbb a prózaíró is újabb művekkel varázsolna el bennünket.

Ez a leveleskönyv még egészen friss, egy-két hónapja jelent meg az Universitas Szeged Kiadónál (Jankovics Marcell igazán stílszerű illusztrációival), még csak kevesen találkozhattak vele, ezért is adok hírt itt (is) róla és azért is, mert nagyon megérdemli. Ilyen bekezdések vannak benne:

„Az újévi jókívánság kimondatlanul is egy roppant kapaszkodás az istenségbe. Újév napján a kínzókamra mélyén lévők is reményről áhítoznak. Még a teljes reménytelenség, a belső üresség is magában hordozza a kegyelmet. Ma nincs egyedül az ember, ma nincs magány. Ma együtt lélegzünk a reménységben. (...) 'Búzál virágozzék a kendek házába' - mondták újesztendő napján a falut járó gyermekek, és markukkal mélyen a zsebükbe nyúltak, s búzaszemet hintettek a befogadó házak szobáiba. (...) Szent mozgások egy elhagyatott világrészen; mindenütt szakadék tátog, mégis megfér egymás mellett a kétségbeesés és a remény. Ezért kötelességünk a bizalom és a tisztességes munka. Mert aki nem érzi magát egyedül, az valóban nincsen egyedül..."

Kapcsolódó anyagok:

Iancu Laura versei

Iancu Laura blogja

Megkérdeztük

Halmai Tamás kritikája

Főoldal