Ami bonyolultan tündéri

Szabó Tibor Benjámin beszélgetése Darvasi Lászlóval

Úgy vettem észre, hogy kialakult egy toposz a személyeddel kapcsolatban. Több, rólad szóló írásban találkoztam azzal a megfogalmazással, hogy Darvasi László mint ember barátságos, szerény, kissé félénk. A médiamegjelenés a szerepe az irodalmi életben alapvetően megváltozott az utóbbi években, a szerző karakterének, arcélének sokkal nagyobb jelentősége van, mint korában bármikor. Az irodalmi élet a showbizniszre jellemző jegyeket vesz magára, és a félénkséget ebben a rendszerben többnyire előnytelen tulajdonságként szokták konnotálni. A hangoskodók és a hősök világa jött el (az az ideális, ha valakiben a kettő egyesül). Nagyon nem ilyen a te imidzsed. Hogyan viszonyulsz ehhez? Sajátnak érzed a rólad kialakult képet?

Magam is meg szoktam lepődni, ha félénknek mondanak, jóllehet valóban, igyekszem barátságos lenni. De hogy miért is szokták hangsúlyozni a félénkséget és a szelídséget, ami egyébként koránt sem igaz, érteni vélem. Talán azért, mert van ez a két név, Darvasi és a Szív Ernő. Darvasi igen sokat öl - különösen az első nagyregényében pusztított el sok embert, nota bene, úgy tetszett, hogy különös kegyetlenséggel és élvezettel tette - de a novelláiban sem rest gyilkolni, vagy az emberi kegyetlenség működését aprólékosan ábrázolni, így hát talán természetes, hogy véres tekintetű előkép alakul ki az íróról. Szív Ernő ironikusabb, kedvesebb, játékosabb, fanyarabb alak, ilyenek a történetei, a szövegei is. Sokat foglalkozom a bűn, a borzalom, a kegyetlenség lélekrajzával, így hát elképzelhető, hogy meglepően hat, ha nem verem meg a beszélgetőpartneremet. Mint például most téged sem.

Arra emlékszel még, hogy honnan jött a Szív Ernő művésznév?

Ezt sokan, nagyon sokszor megkérdezik. Éppen húsz évvel ezelőtt kezdtem a Délmagyarországnál, és akkor - a rendszerváltás, és az újságírás pályakezdésének mélyvize - mindenféle tanácskozásokra küldtek, riportokat kellett írnom a hajnali munkakezdésekről, politikai gyűlésekről, alakuló pártokról. Talán még nem mondtam ki magamnak sem, de én már akkor író akartam lenni. Nem publicista, nem kolumnista, noha máig az is vagyok, hanem író, szépíró. Azt gondoltam, jó, jelenleg újságíró vagyok, de akkor az irodalomnak az újságíráshoz közelálló formáit fogom használni és képviselni. Kitaláltam tehát Szív Ernőt, az én tárcahősömet, aki aztán igen hamar erős érzelmekkel, mindenféle ironikus gondolatokkal teli életet épített ki magának, sorsa lett, élt, sírt és mérgeskedett, félt és boldogan szerelgetett a rozsdásodó ég alatt, és persze kissé máshogyan kezdett gondolkodni, mint ahogyan én. Mindenféle kalandokba bocsátkozott kocsmában, könyvtári félhomályban, őszi utcán. Olyan alapvető emberi tevékenységekről kezdett írni, mint a séta, a babgulyás evése, a könyvtáros kisasszonyok elcsábításának eljárása. És ezt csinálja azóta is, eltelt húsz év, őrület.

1994-ben jelent meg kötetben az első sorozat, A vonal alatt címmel. Ezekben a szövegekben Szív Ernő hírlapíró Szegeden jár-kel, nem a szerkesztőséget kerüli, hanem a redakciót, és mindenféle csodás dolgok történnek vele a vidéki hétköznapokban. Például megjelenik előtte egy angyal a kocsmában, és felajánlja neki, hogy most azonnal mehet a mennyországba, mert kiválasztották. Mondjuk, meg kell hozzá halni. Szív hezitál, vakarózik, végül kidobatja a pincérrel az egyre ingerültebb Gábrielt. Így marad el a hírlapíró üdvözülése. És így marad az élet. A pályád korai szakaszában történt mindez. Most pedig egy teljesen más világban élsz. Megváltoztatta az életedet a nemzetközi siker, az újabb kötetek, a kanonizáltság? Szív Ernő élete, a lassúság, a vidéki varázs létezik még?

Az első Szív Ernő-könyvben klasszikus értelemben vett tárcanovellák bóklásztak. Ilyeneket talán a harmincas években is lehetett volna publikálni, vélem, az akkor működő folyóiratokban. Talán azért kezdtem ilyesfajta szövegeket írni, mert ez volt a klasszikus minta, a két világháború közötti időszak csodás tárcairodalma, melyet a Kosztolányi, Krúdy vagy Szép Ernő fémjelzett. Aztán folyamatosan alakult a tónus, az én tárcázó hangom, és a harmadik Szív-könyvben már mininovellák és szürreális látomások is fényeskedtek. Arra persze mindig figyeltem, hogy a Délmagyarországnak nagyon széles olvasói rétege, mindenféle olvasója van, zöldséges fiú, egyetemi tanár, rendőr, gyilkos, áldozat. Ez fontos szempont. Az ÉS szűrtebb, irodalmilag magasabban kvalifikált közönséggel üzemel, ott szabad és lehet kísérletezni is, és ha ok mutatkozik rá, lehet keresetlenebb szavakat is használni. Napi lapban nem ildomos káromkodni, például. Vagy túlzottan vizionálni. Vagy szövegeket gyártani, történetek helyett. Egy kicsit szabadabb volt Szív az ÉS-ben elkövetett tárcákban, kísérletezőbb volt, szürreálisabb. A Délmagyarban pedig megtette azt, amit csak a tárcának, mint műfajnak az efféle alkalmában lehet megtenni, hogy tudniillik figyelt, és máig is figyel az olvasóra. Egy regény nem figyel az olvasóra. Nem szabad. Nem kell. Nem jó, ha az író két fejezett között kifelé pislog, hogy ez vajon kell-e, nem kell, mit szólnak hozzá.

És az élet, ami ...  mögöttük? Más életet élsz most, mint amit élt Szív Ernő a kilencvenes években? Lehet erről beszélni?

Szeged a maga nemében nagyon szép és kedves, megejtő város. Bármennyit is sírdogáltam vagy morgolódtam korábban miatta, igen sokat kaptam tőle. Nekem a kilencvenes években még Budapest is rémületesen sok volt. Mindig szorongva utaztam fel, és aztán sokszor eltévedtem. Majd úgy alakult, hogy jó tíz éve Pestre költöztem, egészen megszoktam és megszerettem, amit nem gondoltam volna. Holott Budapest borzasztó város, borzasztó emberekkel. Miközben gyönyörű! Bőven akadnak szerethető, esendő, barátságos kis zugai, bír olyan körökkel, amiket nagyon lehet szeretni. Majd pedig kegyelmi helyzetből kifolyólag nagyon sok időt tölthettem el Berlinben és New Yorkban is.

Milyen volt New Yorkban írni Szegedről?

Én akkor vagyok otthon, amit írok. Pontosabban az íróasztalomnál vagyok otthon. Miután rengeteget utazom, és rengeteg helyen fordulok meg, az érkezés után az első mozdulatom az, hogy kialakítom magamnak a kis kuckómat. Leteszem a számítógépet, és attól kezdve én Szegeden vagyok, ha éppen Szegedről írok. De írok én vonaton vagy kórházi ágyon is, ha úgy hozza a helyzet.

Indifferens a hely, ahol a szövegeket írod?

Annyiban persze nem, hogy Szív Ernőnek van egy nagy New York-i füzete, van több berlini füzete is, ezek még javításra, átírásra, kiadásra várnak. Igen, a mondataidon nyilván változtat, miféle épületek és emberek, milyen kultúra vesz körül. Én nagyon sokat tanultam New York-tól. Ha látod, nem hiszed el, hogy van ilyen. De ha benne téblábolsz, az átláthatatlan, nyüzsgő és mégis barátságos manhattani dzsungel közepén, semmi különöst nem érzel. Valóban otthon lehet lenni. És megjegyezném, a hot-dog nem jó. Bár ebben Radnóti Sándorral vitánk van. A csirke szárny, a thai, vagy a kínai, ó, az igen, az remek. És mindennap elballaghatok a Metropolitanbe egy dollárért, hogy meghaljak kicsit a francia impresszionisták, vagy Corot és az amerikai modernek előtt. És nagyon sokat tanultam Berlintől is. Vagy a német toleranciáról, megérteni akarásról, ahogyan a múltjukkal szemben viseltetnek, ahogyan feldogozzák egykori szörnyűségeiket, elképesztő munkáról, figyelemről, odaadásról és bátorságról téve tanúságot.

Csak a közösségi életre mondod, hogy tanultál? Vagy az irodalmi életből is? Érzel különbséget az ottani irodalmi világ meg a hazai között?

Erős élmény egy német felolvasóesten szerepelni. Ahogyan körbedongják az embert az újságírók, a politikusok vagy az érdeklődő olvasók. Igazán nem kellemetlen. Rémesen figyelmesek és udvariasak. Messziről jöttél, úgy is kezelnek. Szépen kezelnek. Ám az én berlini napjaim többsége magányban telik. Legutóbb egy befagyott tóra nézett a berlini emeleti ablakom, gyönyörű volt. Nincs közösség, legfeljebb egy-két nagyon jó barát tűnik föl a napnyugta vérvörösében. Én ezeket az időszakokat a szorosan vett munkára használom. New Yorkban is azért jó, mert nagyon tudok dolgozni az aktuális íróasztalomon. Szépen ki van jelölve, hogy e néhány hónap alatt mi mindent kell megírni, novellát, tárcákat, színdarabot, a regénynek ezt és ezt a fejezetét. Itthon, hiszen jól tudjuk ezt, ziláltabb az élet.

Térjünk rá a második regényedre. A Virágzabálók a múltban, mégpedig a messzi múltban játszódik. Az 1830-as évektől a szegedi nagy árvízig terjed a regényidő. Pelsőczy Klára, a botanikus férj, a Szép Péter nevű sógor, valamint előkerül egy titokzatos féltestvér is, Pallagi Ádám. És van egy Schütz nevű félig doktor, félig kuruzsló mellékszereplő. Meg a cigányok. Az ő életüket kíséri végig a regény. Emberi sorsokat. De miért kell történelmi korokban élniük a regényszereplőidnek? Már A könyvmutatványosok legendája is egy nagyon régi világot idézett meg.

A könnymutatványosok legendája épen tíz évvel ezelőtt jelent meg, a 16-17. században játszódik, a magyar történelem nagyon bonyolult, véres időszakában. Az ország három részre szakadása úgymond tálcán kínálta a meseszerű, legendaszerű írói megoldásokat. Éltem is vele. Addig inkább a romantikus artikuláció pátosza révén ismerhettük ezt a kort. A kilencvenes évek első feléről beszélek. Én pedig megpróbáltam A könyvmutatványosok legendájához egy korszerűbb hangvételt találni, és talán sok posztmodern, ugyanakkor nagyon sok költői eszközzel is dolgoztam. Sokan mondják, nem is regény, hanem novellafüzér, novellák bonyolult hálózata lett a könyv. Lehet, nem tudom.  Ki mondja meg, mitől regény a regény, kérdezem naivan. Jut eszembe, Németh Gábor most milyen finomat tudna mondani. Van öt könyvmutatványosom, akik a regénynek az idejében, terében vándorolnak. Zsidó, magyar, szerb, bosnyák és dalmát urak ők, akik a könnyeikkel mutatványoskodnak és varázsolnak. Mindenféle beavatkozásokat tesznek a történelem önkényének kiszolgáltatott emberek életébe. A Könnymutatványosok írása önfeledt, kétségek nélküli mesélés volt. Nem kínoztak, emlékeim szerint, túlontúl nyomasztó bizonytalanságok, egyszerűen magam is mutatványoskodtam, jöttem-mentem a történelem elképesztő vérzivatarában. A Virágzabálók már egészen másfajta nagymunka volt. Eredendően mindenféleképpen a szegedi nagy árvizet akartam megírni. Rátaláltam a katasztrófára, nem volt nehéz, majd akkurátusan feldolgoztam a krónikás eseményeket, és, kis nagyképűséggel, mindent tudtam róla. Rendben, mondtam aztán magamnak, majd az ordító víz örvényében valami fontos történik a hőseimmel is. Még nem tudtam, kikről fogok írni, bizonytalanul láttam egy fehér ruhás, könnyű alkatú nőt, egy álmodozó fiatalasszonyt. De ha árvíz, akkor nem lehet fiatal, akkor már inkább legyen idősebb! Haladtam vissza tehát az időben, és eljutottam a szabadságharc napjaihoz, aztán tovább, a még korábbi évekhez, és egyszer csak megszületett Klára és a férje, Imre. Már a reformkori lázak és remények között forgolódtam. Egyfelől az a vágy mozgatott, ami az irodalom hagyományos formáit jellemzi, vagyis hogy olyan alakokat teremtsek, akikről el tudjuk képzelni, akikről hogy képesek vagyunk azt hinni, tényleg mindjárt be tudnak lépni az ajtón. Itt és most, miközben beszélgetünk, akár. Amikor olvasol róla, látod, hallod a hangját, el tudod képzelni. A lelke ismerős. A mozdulatai ismerősek. A fiatal Kláránál sokszor láttam magam előtt a fiatal Szirtes Ágit. Láttam az arcát, a mozdulatait. Arra gondoltam, hogy a szövegem teremtse meg azt a hagyományos illúziót, ami a történetre koncentráló irodalmat jellemezte. Esterházy Péter azt mondja játékosan és zsigeri módon is talán: Bovaryné én vagyok. Én azt gondoltam, lehet, Bovaryné vagyok, de engem inkább az érdekel, hogy mi történik velem, ha az vagyok. Mi az a történet, ami a szavak mögött örvénylik, zajlik, tanácstalankodik?! Az érdekelt, hogy mi történik velem, ha én Bováryné leszek, ha, éppenséggel az leszek. Meg lehet ezt csinálni? Meg tudom tenni?

A regény egy Szeged-mitológiát épít. Polgári világot ábrázol, de ezek a szereplők nem polgári figurák. Mind bolondok, habókosak, valamilyen módon kívül vannak rendszeren. Klára gyerekkorától kezdve halottakat lát, a férje a városban virágokat ültet, kéretlenül, mindig máshova, odalopva mintegy. A férj testvére egy nagydarab melák, olyan, mint egy troll, verekszik és szeretkezik. Schütz bácsi meg egy férfi boszorkány. Miközben ezek az alakok bejöhetnek az ajtón (mert plasztikusak), valahogy mégse hihető, hogy Szegeden csupa ilyen érdekes, izgalmas ember élt. Miért volt fontos, hogy minden szereplő csodabogár legyen?

Nem határoztam én el azt, hogy csodabogarak legyenek. Azzá lettek, így alakult, és a sorsuk fájt nekem is. Inkább arra gondoltam, alternatívákat akarok állítani. Engem nem érdekelt a történelmi Szeged, az egzakt Szeged, arra a tudásra ott vannak a pontos helytörténeti leírások, a történészi alapvetések. Olyan Szegedet akartam leírni, ami nem volt, de talán lehetett volna. De ahhoz, hogy ez az átpoetizált Szeged, és ezek az átpoetizált emberek életre keljenek, nagyon sok kulturális toposzt kellett negligálnom. Tehát nem foglalkozhattam a latinos kultúrával, ami az akkori társadalmat áthatotta. Ugyanúgy a németes kultúrával sem foglalkozhattam, illetve azzal a dicsőséges nemzeti képpel sem, amit már minden taknyos orrú kisgyerek ismer. Nem foglalkozhattam a betyárok világgal, amit Rózsa Sándor képvisel, és amit Móricz emel felejthetetlen irodalmi eseménnyé. Olyan világot akartam leírni, működtetni, ami bonyolultan tündéri.

Azért is kérdeztem ezt, mert bizonyos értelemben felelősség volt a régi Szegedet ilyen módon megírni. A helytörténeti szövegeket senki nem fogja elolvasni, a közös tudás a múltról, az ilyen típusú múltról a regények legendái alapján mozog, alakul. Például, hogy az 1830-as párizsi diáklázadás milyen volt, azt a Nyomorultakból tudjuk, nem a szakkönyvekből. A történelmi regényeknek valóságszabályozó erejük tud lenni. Ha valóban hatnak.

Nem, nem. Hiszen amit én írtam, fikció. Költő vagyok, bocsánatot kérek. Én aztán nem hazudtam a történelemről. De a történelem hazudik rólunk, legalábbis a történészek, kénytelen-kelletlen, biztosan. Én folyamatosan eljátszom a hőseim sorsával, vajon mi az, ami megtörtént velük. Ami eseményekben sokáig biztosak voltunk, azokról egyszerre kiderül, éppen az ellenkező módon estek meg. Beszéltünk itt a négy emberről. Kláráról, Imréről, Péterről és az árnyékszerű, sápadt Ádámról. És még van egy nagy cigányfejezetem is, egy torzó cigánymitológia. Öt nagy oszlop alkotja a könyvet, és a nagytörténet mind az öt szereplőnek elbeszéli az életét. Rendre visszaköszönnek egyes jelenetek, de mindig új szemszögből elmesélve, kiegészül az ismeretünk és meg is rendül, illetve bizonytalanná válik. Nekem sokkal fontosabb, ha valamiről nem tudom pontosan, hogyan is volt. Az efféle nemtudásban látnám a költői erő lehetőségét. Ha tudjuk, leszögezzük, megmondjuk, eláruljuk, akkor ott túl sok dolga az írónak nincsen. A talán fontosabb szó, mint az igen. És milyen jó dolog a kétely és a bizonytalanság!

Mozaikos cselekményszerkezet, polifonikus hangzás, egymást kiegészítő részletek - több kritikus is filmeket emlegetett a Virágzabálók kapcsán, mert filmszerűnek hat - a váltásai, a vágástechnikája. Szilasi László a Guy Ritchie-filmeket hozza fel, Tarján Tamás pedig Kuroszava Akira A vihar kapujában című művét hozza fel (mivel a Virágzabálókban is többször előfordul, hogy ugyanaz a történet, eseménysor a különböző szereplők szemszögéből  összeférhetetlenül differensnek mutatkozik). Ezek a filmes kötések valósak? Hatottak rád (az említettek vagy más mozik)?

Járok moziba, rendesen járok. Egyedül is akár. És szeretem a popcornt, legyen annyi mentségem, hogy a kólát nem. És persze mindent nézek. Csak horrort nem, félek anélkül is eleget. És igen, Akutagavát magam is emlegettem a Virágzabálókkal kapcsolatban. Ami talán látszik, hogy nem elég a nyelv, nem elég az erős, feledhetetlen vagy szívszorító történet, kell valami szép, bonyolult, izgalmas, nehezen felfejthető szerkezet is.

A sűrűn váltakozó jelenetekből valami roppant összetett konstrukció épül. Volt ehhez egy megrajzolt hálózatod, mátrix vagy folyamatábra, hogy éppen ki-hol tart a regény adott pontján, vagy hogyan tudtad követni a saját koncepciódat?

Nem volt egyszerű. Egyszer jártam egy jó barátomnál, komoly író. Éppen regényt írt. Láttam a vázlatot, hogy az első fejezetben ez fog történni, a másodikban pedig az fog történni, tizenkét fejezetre lebontva. Nálam ilyen nincs.  Amikor én dolgozom, vannak homályos elképzeléseim, hogy miként legyen, de nem írok hálózatot, vázlatokat. Kronológiát a vége felé igen.

Folyékony, pulzáló prózaszövet ez, ráadásul a szereplők tapasztalatai sok helyen keverednek a vízióikkal, vágyaikkal, néhol nehéz vagy egyáltalán nem lehet megkülönböztetni, hogy most éppen melyikről is van szó. És ettől egész egy kicsit szürreális lesz, a mágikus realizmust szokták az ilyen szövegekkel kapcsolatban emlegetni. A Virágzabálóknak ugyan nem sok köze van dél-amerikai prózához, a szürreális emelkedettség viszont kifejezett jellegzetessége.

Szokták mondani, hogy ez Szeged-regény, vagy hogy Tisza-regény. Nekem jó érzés, amikor azt mondják, hogy Tisza-regény. Nem biztos, hogy így van, de nekem a folyó a Tisza. Szeged abban a korban úgy nézett ki, hogy Felsőváros, Alsóváros, a Palánk, Rókus különálló szigetekként éltek. A szigeteket mocsaras, lapályos részek választották el egymástól, illetve a Tisza különböző átfolyásai csillogtak az utcákon. Ezek az átfolyások úgy keverednek össze, ahogyan az emberi sorsok keverednek össze egymással a regényben. És az emberek pallókon jártak. Vagy porban. Vagy bokát sanyargató sárban.

Kialakult valamilyen kötődésed a folyóhoz?

Nekem a folyó a Tisza, de nem Szegednél, én ott nem szerettem igazán soha, bár tizennyolc évig éltem a városban. Szolnok alatt, Törökszentmiklós mellett nagyon sokat jártam a partra, és még járok mostanában is. Az én Tiszám ott folyik, hömpölyög vagy csordogál.

Ez egy bonyolult szerelmi négyszög, sokszög, amit látunk - ráadásul egy életen keresztül. Nagyon furcsa házasság, amiben a Pelsőczy Klára és Szép Imre benne vannak.  Szerelmesek is, ragaszkodnak egymáshoz, de ez a nő sehol se képes igazán megmaradni, eltűri maga körül (magában akár) a többi férfit is. Van rá igénye, van hozzá szándék. Miközben itt azért nem a Jadvigás ügyletről van szó, Klára nem egy ribanc. Csak több férfiból áll össze neki az egy, vagy hogy is. Sajátos, finom karakter, nem kihívó, hiányzik belőle a közönségesség. Ahogy az őt megjelenítő szövegből is. De azért (ha másért nem, a szerelmek miatt) elég sok a intim helyzet a regényben, és ez szintén megkülönbözteti a mai prózák többségétől. Nem a sok, hanem a milyensége. Hogy ezeknek az intim helyzetek ábrázolásában nagyon szemérmes a Virágzabálók. A Jean Austen-féle ábrázolási módszer. Honnan ez a visszafogottság? Ismerjük a trendi kortárs prózát, ott folyik, szakad, törik minden, és nagytotálban látjuk a lényegileg gondolt dolgokat - a regényedben meg nem.

Éppen ezért. Engem nem érdekelt annyira a szexus, hogy kitárjam, részletezzem, hogy nyersen vagy módszertanilag közelítsem meg az aktusokat. Inkább érdekelt a lélektan. Tehát láttam a Szirtes Ágira hasonlító Pelsőczy Klárát, aki egy álmodozó lány volt, akkor komolyan megkérdeztem magamat, vajon hány férfit szerethet egyszerre ez a nő. Bovaryné én vagyok, tudjuk. Tárcsáztam, nem fejben, hanem ténylegesen, Figyelj csak Marikám, szerinted szerethet egy nő három férfit egyszerre? Ó, igen! Jól van. Tárcsázás újra, Figyelj, Jucikám, szerinted szerethet egy nő három férfit egyszerre? Igen, Igen! Tehát öt barátnőmet kérdeztem meg, és mindegyik ugyanezt felelte. És akkor el lehetett gondolkodni, hogy ez a szerelem hogyan működik, hogyan nem működik, hol romlik el, és mi minden romlik el benne. Ennek a folyamatnak a lélektana, a poézise sokkal inkább érdekelt, mint az, hogyan szeretkezik ez a nő. Egyszer egy kritikus azt mondta, nem olyan régen, hogy ő mennyire unja már a szerelmeskedős jelenteket. És igen, valahogy valóban ugyanarra a kaptafára készülnek, nehéz variálni egy fontos, kellemes, szórakoztató ölelkezést, végül is ugyanarra megy ki a dolog. Gondolkozni kezdtem, tudnék-e olyasmit írni, ami esetleg lényegileg más lehet. Az lett végül, hogy könyvek figyelik és segítik a szerelmespárt, mert a fagyos könyvtárszobában teszik a dolgukat. Hideg van, tél van, a forradalmat leverték, ők igazán lelkesek, és a könyvek is nagyon figyelnek. Aztán benéz az ablakon a férj.

A nemzetkarakterológiával kapcsolatos a következő kérdésem. Annak idején nagyon sok Márait olvastam, rá jellemző a világnak ez a sajátos látása, láttatása, hogy az emberek bizonyos helyzetekben azért olyanok, amilyenek, mert ők egy adott nemzet tagjai, és nem másikéi. Hogy a németek milyenek, hogy szászok milyenek, hogy a zsidók is valamilyenek. Hogy minden nemzetnek létezik egy jól megfogalmazható karaktere. Ez azért ma nem annyira divatos elgondolás. A Virgázabálókban mégis jelen van,  hangulatosan és erősen. Nemcsak egyes emberek léteznek, de nációk is, jelleggel, karakterrel. Talán a cigányfejezeteknél a leginkább kifejezett ez, nagyon részletesen jelennek meg a közösségi jellegzetességeik, a belső életük, az európaitól nagyon különböző magatartásmintáik. Ugyanabban a világban élnek, mint a többiek a regényben, de ők mást látnak az ugyanabból, más dolgok fontosak számukra, mint a környezetükben létezőknek. Ilyen tudatos cigánykultusz-építéssel nem találkoztam még az irodalomban. Volt erre valami reakció? Konkrétan a cigányok részéről. Jött oda valaki hozzád, mióta a könyv megjelent, hogy na, most ez jó volt, szerettem olvasni. Vagy ha nem, akkor jó lenne, ha lenne efféle hatása a regénynek? Ez fontos neked?

Tíz évvel ezelőtt kezdetem el mindenféle anyagokat gyűjteni, különböző legendákat, meséket olvasni a cigányokról. Szándékoztam írni egy cigányregényt, egy cigányokról szóló könyvet. Azért érdekelt, mert nagyon szélsőséges, és nagyon kiszolgáltatott világ az övék. Én kedvelem a szélsőséges költői vagy társadalmi szituációkat. Egyszer csak láttam, hogy ebben a regényben ők meg tudnak történni, ebbe a regénybe ők bele tudják vinni az életüket, a sorsukat, a történelemhez, a többi nép kultúrájához való viszonyukat. De fontos volt, hogy úgy hajoljak hozzájuk mint író, hogy úgy hajoljak a témához, hogy a szavaim később se jöjjenek zavarba. Nem akartam idealizálni a világukat. Költőivé akartam tenni, de nem idealizálni. Nem akartam megható passzusokat szövögetni, nem akartam jogvédőként tetszelegni, nem akartam pártoskodni. Ha van ilyen, akkor a költészet igazsága érdekelt, ami sokszor éppoly kegyetlen, mint a valóságnak nevezett botrány, ráadásul a költészet sok esetben bír olyan típusú tisztánlátással is, ami talán olykor politikailag nem egészen korrekt. De azért korrektnek kell lenni, nem? Korrektnek lenni mindenestül. Feladat. Legyél csak az. Azt kellett megtapasztalnom, hogy amíg a regényt írtam, a cigány szó más értelmet vett. Különösen Olaszliszka óta, vagy a Gárda megjelenése óta, vagy a veszprémi tragédia óta. Micsoda szörnyű feszültség munkál az életünkben. De a hiba a rendszerben van. Én azt szeretném, hogy amit leírtam ebben a könyvben a cigányokról, autentikus legyen, érvényes arra nézve is, ahogyan ők most ma élnek, és ami ma történik velük.

Ezt értem, de a kérdés konkrétan arra vonatkozott, hogy cigányoktól jött-e valamilyen reakció. Azért is érdekel ez, mert a regény cigányképe annyira alapos, pontos, részletes és ugyanakkor empatikus is, hogy (olvasóként azt gondolom) könnyen működhet akár indentitásképző erőként is a regény. Mutathatja, bizonyíthatja az elsősorban nem az írásbeliségre épülő cigány szellemi közösség  (és az egyes cigány emberek) számára, hogy jönnek valahonnan, tartanak valahová, hogy létezik mögöttük egy gazdag kultúrhistória, ha mindez nincs is betörve történelemkönyvekbe. Megadhatja azt az érzést, hogy vagyunk, hogy valakik vagyunk.

Cigányok nem kerestek meg. Nyilván idő kell még hozzá, ez a mű egy nagy test, lassan indul el.

A regény befejezése, az 1879-es szegedi árvíz mint eseménysor egy parabolává lényegíti át a művet. A Virágzabálók szereplői csodabogarak ugyan, nem képesek, nem akarnak betagozódni a rendszerbe, de a világ körülöttük olyan (lassú, csendes, a szabadságharc hónapjait nem számítva kifejezetten békebeli), hogy ez működhet így mégis. Hagyja őket létezni a gazdasági, politikai, kulturális környezet. Csakhogy jön a modernitás, a gyorsabb élet, a totális ellenőrizhetőség, a hivatalnokok világa. A szereplők nem tudják, nem érzik, de mi nagyon is tisztában vagyunk vele, hogy ha túl is élnék a természeti katasztrófát, hamarosan akkor is felszámolódik az az univerzum, amiben az ilyen embereknek helyük lehet. Lejárt a koruk, kihalásra vannak ítélve, mint a dinoszauruszok. Volt egy ilyen szándék, érvényes olvasat ez? Hogy a Virágzabálók az elvesző világ parabolája.

Óvakodtam attól, hogy az eltűnő világ felé könnyes, nosztalgikus mozdulattal forduljak. Ez a korszak oly módon változtatta meg a benne élő embernek a viszonyát a térhez és az időhöz, ami soha nem történt korábban.  Ha a 18. században valaki meghalt, többé-kevésbé egy ugyanolyan világból távozott, mint amilyenbe beleszületett. A város, a rítusok, a munkaeszközök alig változtak. Nem nagyon mozdult az emberi univerzum, nem volt jelentős átalakulás, fejlődés. De egy ezernyolcszáz körül született ember ifjúkorában már látott gőzmozdonyt, gőzhajót, és aztán, ha 1879-ben halt meg, akkor már egészen megváltozott korból távozott. Petőfinek van egy verse, a költő arról beszél, hogy ugyan a múlt és a jövő testvérek, de már nem ismerhetik egymást. Nekem erős szándékom volt ennek a testvérségnek az ábrázolása, poétikai lehetőséget láttam a dologban.

Amikor elérkeztem a regény végéhez, akkor azt gondoltam, most  szépen elárasztom az egész várost, romba döntök mindent,  szépen ezt megírom úgy, ahogy volt, és talán egy kicsit alakítok a katasztrófa eseményein. Aztán egyszerre nagyon erős igény támadt bennem arra nézvést, hogy ne legyen árvíz. Maradjon csak el. Megszelídül az a tengernyi víz, és folytatódik az élet. De végül jött az árvíz, kacagva, bömbölve, ahogy valóban is, és már meg nem tudnám mondani, hogy miért. De nekem a mai napig tetszik az a verzió, hogy nincs katasztrófa. Egy ilyen regénynél lehetett volna egy másik történelmet is csinálni. De hát így is más lett kicsit, hát nem?

Megjelent a Bárka 2009/6. számában

Főoldal