Sümegi György

Lóránt János Demeter rajz-világa

Vajon a cím képes megnevezni a lényeget: a Lóránt-rajzok összegét, összességét, kvintesszenciáját, mindazt együttesen, amit eddig (alkotói pályáján összesen) létrehozott, megalkotott? Hiszen Lóránt festő, fest - és rajzol. Vagyis a rajz (nem volt, nem lett) nem elsődleges és egyedüli kifejezőeszköze Lórántnak, hanem festői munkásságát segíti, gazdagítja és kiegészíti, festményeihez készült tervek, vázlatok, kompozíciós előtanulmányok formájában. Vagy lehetnek önállóak. Csak rajzok. Ám a rajz műfajként önálló, tehát nála (is) közvetítő lehet más műfajú műveihez.

Az utóbbi évet Szalay Lajos szuggesztív és egyéni rajz-világával töltöttem, és tanulmányoztam Márton Ferenc reproduktív rajzolói gyakorlatát. Márton a lerajzoló/megrajzoló/megörökítő, míg Szalay - Lóránt találkozott vele - a kifogyhatatlan, egyéni formává vált, új formaképletekké ragozott rajzolói invenció, rajzi önkifejezés alkotója.

Lóránt rajzművészete, jellege szerint a kettőjük közti széles mezőben sok társával, kortársával - Kovács Péter, Sváby Lajos, stb. - együtt egzisztál, vagyis önálló rajzművészetet, egyéni rajz-együtteseket hoz létre, ám ezek végül is szervesen egybetartoznak, szétszakíthatatlanul, egylényegűen együtt vannak festményeivel.

A rajzoló Lóránt visszaemlékezése szerint: „Gyermekkoromban szerettem rajzolni. Sokat tartózkodtam idős emberek társaságában, élveztem elbeszéléseiket, humorukat és jellegzetes figuráikat, és ezeket próbáltam megörökíteni". A Csernus Tibornak megmutatott fiatalkori rajzaira az idősebb pályatárs így reagált: „Jó karakterérzéked van". De mi is ez tulajdonképpen, s egyéni módon hogyan nyilvánul meg, miként érhető tetten?

„Később, a tanárképző főiskolán jöttek a tanulmányrajzok (ceruza, szén, kréta stb.). Olykor izgalmasnak találtam a kimondottan csak tónusokra épített rajzokat (csendélet, figura, portré stb.)." Festő, ízig-vérig festő - aki rajzol is, aki a karakterektől eljutott a finomabbig, a tónusokra építőig - rajzban is.

De menjünk tovább a Lóránt rajzolásáról szóló vallomás-fonálon: „Később rajzoltam diópáccal, kihegyezett pálcikával, vágott végű tollal monotípiát. Ezek között szerepelnek figurák, tájak, de jobbára csak azzal a céllal, hogy emlékezzek a látott-átérzett hangulatra. Csináltam sok fényképet is, de ezeket később átlapozva soha nem tudtam úgy felidézni a tájat, mintha akár csak egy pár perces rajzot csináltam volna róla." Az eszközök közül végül rátalál a neki legmegfelelőbbre: „a rotring iron az a technika, amivel én is talán a legtöbbet tudom mondani".

„Időközben születtek nagyobb méretű olajfestményeim, figurális kompozíciók, tájak figurákkal, néhány portré, de ezek úgy maguktól jöttek, vázlatokat nemigen csináltam hozzájuk." Ezzel eljutottunk - nyilván Lóránt eddigi alkotói pályájának a közepe táján - egy fontos ponthoz: a festményekhez nem használt (vagy alig) vázlatokat, rajz-előtanulmányokat. Talán ez az a pont, ahol pregnánsan elkülönül alkotói praxisában a festmény és a rajz. S mintha ez fixálódna is, a rajz a gyorsabb rögzítés eszköze, s ha van hasonlatosság rajzainak és festményeinek figuráiban, ez természetesen az alkotó belső szemléletében, habitusában, világlátásában lelheti egyedüli magyarázatát. De olvassuk tovább magát Lórántot: „Vándorlásaim az országban és külföldön mindig hoztak új élményeket. Salgótarjánban a bánya, az ottani jellegzetes figurák, Mátraalmáson az erdők, Szlovákiában az ottani népművészet, de főleg a népzene és a népzenészek figurái fogtak meg. Hollandiában igazán kitárult előttem az egész világ. Évekig nem volt késztetésem arra, hogy ezeket az új élményeket valamilyen formában megörökítsem. Végül is kaptam egy vaskos könyv-makettet üres lapokkal, és elkezdtem telerajzolni. Mindezt ceruzával, tengerparton és kikötőben. Majd az embereket is közelebbről kezdtem megfigyelni. Amszterdamban egy kávézó teraszán ülve egy óra alatt az egész világ elvonul az orrod előtt. A ceruzarajzok után most már 1 mm-es rotring tollal, emlékezetből kezdtem rajzolgatni élethelyzeteket, figurákat, fejeket. Akkor voltak jó estéim, éjszakáim, hogyha másnap, újranézve a rajzokat, egyáltalán nem emlékeztem arra, hogy azok hogyan kerültek a papírra. Az önkontroll, amely sok esetben megbénítja az embert, ilyenkor nem aktivizálta magát. Pár száz rajz után támadt olyan érzésem, mintha képzeletembe színek is lopakodtak volna a papírra, gazdagítva a vonalakat. Ezek után született jó néhány színes tusrajz, amelyek későbbi festményeim témáinak egy részét alkották".

Lóránt rajzművészetének eddigi záróköveként Lázár Ervin Négyszögletű kerek erdő című könyvéhez készített majd' egy éven át rajzokat, „nagyon élveztem, hogyan tudom a figurák bőrébe bújva alakjukat megjeleníteni".

A más létrehozta figurákkal a saját maga teremtette formákban képes azonosulni, azaz alak-teremtő, figura-alkotó a Lázár Ervin-illusztrációkban. Ezzel ellentétes alkotói pólusán szénrajzokat csinált, fölfedezte, hogy milyen „gyönyörűek a félig agyongyötört, színekkel, tónusokkal gazdagon díszített rajztáblák. [...] Ezekből kiindulva már nem születtek figurális munkák, inkább valamire emlékeztető elvont tónus- és színvariációk".

Lóránt János számára rajzművészete kialakulásakor a karakterérzék, a megfigyelés pontossága és a jellemző látványelemek megragadása, megjelenítése volt az elsődleges. Ebben a momentumban mutatkozik meg az, hogy az ő személyében elsősorban vizuális karakterű alkotóval van dolgunk. Lóránt nagyobb mennyiségű rajzát együtt látva, lapozgatva megerősödik a kérdés, miben áll rajzai sajátszerűsége, mással össze nem téveszthető karakterisztikuma. Talán elsődlegesen abban, hogy a befoglaló formák, a sajátos formai artikulációval kezelt kontúrrajzok, egyéni rajz-kontúr-képletek felé halad alkotóként. Ilyen rajzain azután egyfajta megmásíthatatlan sorsszerűség és kiszolgáltatottság dominál. A sok groteszk elem egybekapcsolódását ugyanakkor már-már derűvel szemléli az alkotó.

Mintha az emberi korpuszok megváltoztathatatlan deformáltságai (melyek lelki kitüremlések formai következményei lehetnek), s nem a harmonikus egybeállásai lennének a mindig meghatározóak. Mintha az ember-test csupa torzulás, horpadás, megviseltség, elesettség drámai terepe lenne. Noha egy-két esetben virágzó ágak, kihajló vesszők formájában némi játékossággal egyfajta nemiségre/szexualitásra is utal, ám ezen részek megmaradnak egyfajta formailag gazdagabban/részletesebben artikulált díszítésnek. Ő nem a ragozott vonalat, a formák belső képleteit keresi, hanem mindig a kontúr-pántokkal egybeszorított együtteseket, ráadásul úgy, hogy rajzai arányosságába beleértjük a meg nem rajzolt felületeket, azokat a lélegző, üres részeket, amelyek a rajzi formák mozgását, dinamikáját, vagy éppen moccanatlan nyugalmát segítik.

Lóránt régen túl van a nagyon is konkrét formákon. Rajzai egyéni, belső rajz-beszédek, amelyeknek a formarendje desztillátum, egyéni vonal-sűrítmény. Sok rajzáról gondolom azt, hogy olyanok, mintha az Öregek könyve Lóránt kalligrafálta lapjai lennének.

Szilágyi Domokos Öregek könyvének soraival számos Lóránt-rajzra is rákérdezhetünk, vagy éppen állíthatunk róluk a vers-mondatokkal. Végső summaként Plugor Sándor - Szilágyi Domokos Öregek könyve borító-föliratáról ide kívánkozik még: „A kép, igazi természetéhez híven, megjeleníti mindazt, amitől szavaival elválni készül".

Szilágyi András írása a BárkaOnline-on Lóránt János Demeter kiállításáról

Főoldal