Bajtai Andrást kérdeztük  paráról, telepről, továbblépésről

Huszonöt éves kétkötetes költő, (Az átlátszó város, 2006 és a Betűember, 2009) egy sor antológiában szerepel, szerkesztő és tagja a nevezetes Telep csoportnak, amely napjainkra a kortárs magyar költészet egyik jelentős szegmensét alkotja...

- A telep honlapján azt hiszem a te egyik versed kapta a legtöbb kommentet, szám szerint huszonkettőt. Annyira felkavarta a kedélyeket a Séták című szöveged, hogy többen provokációnak is vették egyik kommentelőd véleményét, ami így szól: „Lassan-lassan nem ártana összegyűjteni a Bajtai-parákat és rendesen megfogalmazni, vajon mi is az, amiről ezek a versek - szólnak, avagy ha ez nem tetszik: mi az a mag, az a létező, amit kétségkívül érzünk a versben, milyen (ellen)érzéseket keltenek a versek (mivel szemben)... meg hogy: amíg ki nem tör ebből a szorongásos, paranoiás világérzésből... mint költő nehezen fog fejlődni." Mit szólsz az ilyen véleményekhez?

- Az általad említett kommentre nem szívesen gondolok vissza. Nem azért, mert így egy év távlatából visszatekintve vitatnám a teljes igazságtartalmát, egyszerűen arról van szó, hogy számomra ez a Telep történetének talán legkínosabb pillanata. Az általad idézett szurkáló hangvételű, ám építő jellegű kommentet ugyanis Bubastis írta, aki - mint később kiderült - az egyik legjobb barátom (a mai napig), én pedig hirtelen felindulásból elkövettem azt a hibát, hogy Störr kapitány nevében meglehetősen agresszívan és nagyképűen reagáltam rá. Nem kellett volna, mert nem sokkal később véletlenül lebuktattam magam. Az alázatot és tiszteletet mindig is alapvető fontosságú és nélkülözhetetlen magatartásnak tartottam az írással kapcsolatban, vagyis hogy ne essünk az önteltség hibájába, fogadjuk meg és próbáljunk tanulni a negatív kritikákból is, (ha lehet), ne pedig csak a dicsérő szavakat zsebeljük be bőszen. Éppen ezért a mai napig nem egészen értem, hogy miért is alakult ez így. Számomra mindenesetre egy igazán tanulságos lecke volt ez, akkoriban abban a tévhitben éltem ugyanis, hogy tudom kezelni a negatív kritikát. Ez persze tévedés volt, mert nem rendelkeztem elég önfegyelemmel és higgadtsággal. De hogy hozzászóljak Bubastis kommentjéhez: a túlírás vádjával azóta sem értek egyet, hiszen ezt a „szorongásos, paranoiás világérzést" most írtam meg a Betűemberben, ami véleményem szerint a maga 36 versével korántsem nevezhető vaskos, „túlírt" kötetnek. Az eset iróniáját pedig az adja, hogy Bubastis végülis rátapintott a lényegre, amivel én csak most, a második kötetem befejezése után szembesültem. Jelenleg ugyanis éppen azzal küszködöm, hogy ne ragadjak bele ebbe a „parás" világomba, hogy valamiképp eltávolodjak tőle, kitörjek belőle. Nyilvánvalóan nem fogok ezek után csengő-bongó szonettkoszorúkat vagy haikukat írni, de keresem a továbblépés, az elmozdulás lehetséges lépéseit. Közben pedig rettegek attól, hogy az önismétlésbe, vagy ami még rosszabb, az unalomba fulladnak az újabb verseim. Ezért irigylem például kifejezetten Oravecz Imrét, aki könyvről könyvre képes volt megújulni.

- Visszatérve egy pillanatra a parához, ezzel a jelzővel egyébként a többi telepest is jellemezték - Szerinted honnan ez a para? Korérzés? Kik a kedvenc költőid? Kik hatottak rád?

A para jelző hamar és jogosan ragadt rá a verseimre, bár számomra Nemes Z. Márió a legparáztatósabb telepes költő. Nem véletlen, hogy ez közös bennünk, hiszen éveken keresztül figyelemmel követtük egymás fejlődését, rendszeres és szigorú műhelymunkát folytattunk Márió újpesti panellakásában és a Kálvin téri Nana presszóban, tanultunk egymástól és hatottunk egymásra. Ezt a parát korérzésnek semmiképpen sem nevezném, az esetemben pedig egészen egyértelmű az eredete. Egyik legelső gyerekkori filmes emlékem, hogy rémálmaim vannak a Mélytengeri szörnyeteg című B-kategóriás horrorfilm megtekintése után. Azt hiszem, tényleg nagyon fiatalon láthattam, és túlságosan nagy hatást gyakorolt rám ez a mai szemmel már sokkal inkább nevetségesnek, semmint ijesztőnek tűnő mozi. A másik meghatározó élményem ezzel kapcsolatban az volt, amikor általános iskolás koromban megtaláltam édesapám orvosi egyetemi tankönyveit, amiket ő előrelátóan elrejtett húgom elől és előlem. Én nem bírtam a kíváncsiságommal, és olyan köteteket lapoztam át újra meg újra, mint a Trópusi betegségek, a Bőr és nemi betegségek, Az igazságügyi orvostan kézikönyve vagy Az ember normális és patológiás fejlődése. A képeket, amiket ezekben láttam, sosem felejtem el. Ezek után már nem is olyan meglepő, hogy a félelem megszállottja lettem, és menthetetlenül rákattantam a horrorfilmekre. Aztán később, amikor elkezdtem kortárs költészetet olvasni, azok a költők ragadtak meg leginkább, akik valamiképp bizarrak, szokatlanok, meghökkentőek voltak. Pilinszky volt a kiinduló pont („a bőrkeményedés a talpadon"), aztán jött Marno János („hiányzol te rovararcú kurva"). Majd Kemény István („Nőni, nőni, vagy mindig előttünk szarsz tízévesen!") és Gál Ferenc („Elkenem a zöldes krémet / arcomon, lassan mozgatom a kést, / belevágok az állcsont fölött. Nem vérzik, / körömmel széthúzom, nyomogatom, semmi. /
Mélyítem kicsit a késsel. Látszik a csont, / sehol egy tűfejnyi vér, álmomban / érhetett a halál.") végül Szijj Ferenc („hajnal van, / tévedésből ifjú pár vagyok", ezt a sort le is nyúltam tőle). Ők egyértelmű nyomot hagytak a verseimen, de nem csak ők a kedvenceim, imádtam, imádom például az olyan más típusú alkotók, mint Simon Balázs, Baka István, Szilágyi Domokos, Orbán Ottó, Schein Gábor, Áprily Lajos, Petri György vagy Borbély Szilárd verseit.

- Szóval az látszik, hogy átlátsz a szitán, hiszen nálad a város is átlátszó, de mivel betűember vagy, ezt a látványt írásban fejezed ki... de félre a tréfát, a műfajokról szeretnélek kérdezni. Pollágh Péter többek közt ezt írja a Betűemberről: Bajtai egy para-tár. ... Ideges egy realista. Nagy mozis. - való igaz a mozisság, fotózol, filmezel, írsz filmekről. Tervezel-e műfajváltást az írásban - gondolok itt arra, hogy ezekből a versekből akár színház is lehetne vagy film... Mindenképp film!

- Nem tartom valószínűnek, hogy valaha prózát, drámát vagy forgatókönyvet írnék. Persze eljátszottam már ezzel a gondolattal, de ezekben a műfajokban semmi tapasztalatom sincs, és számomra genetikusan a vers az elsődleges megszólalási forma. Az természetesen jól esett, amikor a Literás netnaplóm kapcsán többen megjegyezték, hogy szerintük megbirkóznék a prózával is, szóval bármi elképzelhető, de ígérni nem ígérhetek semmit. Az pedig megtisztelő volna, hogyha valaki színházi előadást rendezne vagy filmet forgatna a verseim alapján, amelyek epikusságuk, dinamikusságuk és vizualitásuk révén elképzelhető, hogy jól felhasználható alapanyagok lehetnének. De én a jelenlegi helyzetemben nem tervezek ilyesmivel foglalkozni. A filmek mindenesetre nagy hatást gyakoroltak rám, de nem hinném, hogy írástechnikailag, hanem sokkal inkább tematikusan. Azok a paranoid-skizofrén alkotások hoznak zavarba, ugyanis a leginkább, amelyek elsősorban az identitás leépülését, elvesztését és széthullását ábrázolják. Például Roman Polanskitól A bérlő, a Rosemary gyermeke és az Iszonyat, David Lynchtől az Útvesztőben vagy a Mulholland Drive, John Frankenheimertől a Seconds vagy Francis Ford Coppolától A magánbeszélgetés. Az olyan különös és titokzatos mozikról nem is beszélve, mint Stanley Kubricktól a 2001: Űrodüsszeiai, Peter Weirtől Az utolsó hullám és a Piknik a Függő-sziklánál vagy Nicolas Roegtől a Ne nézz vissza. Ezekhez mind-mind rendszeres időközönként visszatérek.

- Idézek tovább, Pollágh - verseidnél nem kevésbé eredeti - ajánlójából: „Bajtai fiatal, de öreg a hegedűje." Engem ez az öreg hegedű érdekelne"- hogy jön ez ide?

- Kitartó, éles szemű és alapos szerkesztőm, Pollágh Péter egyéni stílusú, ízesen fűszerezett fülszövegének sokkal jobban örültem, mint egy száraz, távolságtartó és hivatalos méltatásnak. Az általad kiemelt sora mellesleg a kedvencem a fülszövegéből, de hogy hogyan is jön ide? A Szín és hegedű című versem záró sorát („aztán elővette a hegedűjét, mert a hegedűben / sziklás táj van, hol kaktusz terem, és fúj a szél.") Oravecz Imre egyik verséből - amely szigorú első kötetében, a Héjban jelent meg - emeltem át jelöletlenül, és tudom, hogy Péter nagyon szerette ezt a sort, mégha nem is én írtam. Szerintem ez válthatta ki belőle ezt a megtisztelő és találó asszociációt, de erről talán inkább őt kellene megkérdezni. Én csak a sötétben tapogatózom ezzel az emlékezetes sorral kapcsolatban.

- Prózaközeli - látszólag. - írja másik kritikusod, Vasadi Péter. „Valójában folyamatos, önmagát szövő-fonó, egyszerre fölületi és mélyen rezgő költészetet mutat. Hogyan? Úgy, hogy írójának természetes gondolkodásmódjában, létének szellemi gyökerei között van elrejtve az a 'szent semmi', amely fölárad és szavakat követel." Azt írja továbbá, hogy ebből a forrásból bontakozik ki költészetedben a hétköznapok szépsége. Egyetértesz ezzel a „szent semmivel"? Mit tennél hozzá?

- Vasadi Péter véleményem szerint ráérzett az első kötetemben olvasható versek kettősségére. Már azokban a verseimben is tudatosan tartottam magam távol a zeneiségtől, éppen ezért jogos a prózaközeli jelző használata, másrészt nagyon telítve vannak egyfajta „fölületi" és „hétköznapi" áhítattal, amely a földhöz ragadtsága ellenére mégis valamiféle mitikus, szakrális szintre helyeződik. Szeretem Vasadi Péter verseit, és mivel úgy éreztem, hogy Az átlátszó város verseire ő is hatott, illetve, mert nem akartam tipikus-közhelyes-bevált fülszövegírót, ezért kérdeztem meg, hogy nem írna-e a kötet hátuljára, ő pedig igent mondott. Így három év távlatából visszaolvasva viszont nekem éppen ezzel a túlterhelt pátosszal és kenetteljes hangvétellel vannak komoly bajaim, amelyek a kötet túlnyomó részére rányomták bélyegüket. Ha most állítanám össze a válogatott verseimet, szinte biztos, hogy csak a könyv végéből emelnék át egy-két verset, amelyek már a Betűember irányába mutatnak.

- A Telep bizonyos szempontból véget ért. - olvastam a minap Nemes Z. Máriótól a literán. De ez nem csak befejezés, írja, hanem „passzázs", az egyéni utak most kezdenek igazán kibontakozni. (például:) Mostanában több Telep-tagnál (Bajtai András, Sopotnik Zoltán, Pollágh Péter) figyelhető meg a már-már „szimbolista" hatást keltő magánmitológia-építés gesztusa, talán ez a törekvés jelenti az újabb közös horizontot. Te milyen utakat látsz a telepről kiköltözőben?

- Korábban már említettem, hogy keresem a továbblépés lehetőségeit. A Betűemberből Péterrel kihagytunk legalább tíz-tizenöt oda nem illő, de korábban már publikált verset, ezekbe kapaszkodom most. Az egyik lehetséges útvonal egy sajátos gyerekvers-ciklus lehetne, amelyekben gyerekek beszélnék el félelmeiket, nyomasztó emlékeiket, élményeiket. Ezek nem szigorúan referenciális szövegek lennének, de beléjük gyúrnám nemcsak a saját, hanem mások - gyerekkori barátaim, osztálytársaim - keserű tapasztalatait is. Az öltöző című versem jó példa erre, hogy pontosan mire is gondolok. A másik lehetséges iránynak egy csendes, monokróm prózavers-ciklus tűnik, amiben egy archaikus, elképzelt birodalomban játszódó fantasztikus utazás történetét írnám meg. A Bárkában megjelent A madár című versem lehet ennek a kiindulópontja. De hogy pontosan merre is indulok majd el, még én magam sem tudom. Szerintem ez majd útközben derül ki, és elképzelhető, hogy valahol egészen máshol kötök majd ki.

- A verseidet olvasva bizony zavarban volnék, ha kritikát kellene írnom róluk, de olvasni különös élmény! Kedvenceim a Gyereknap, a Mintha volna még történet, a Túl, A szatyrokért jöttünk, és sorolhatnám. Bocsánat, ha még mindig a telepesekkel jövök, de azt vettem észre, hogy például ami Máriónál a test meg a hús, az nálad az enteriőr, a kinti és benti világ, a lakás, a lépcsőház, a tágabb környezetünk, „nagyobb testünk", amiben élünk. Különös tudatállapot lehet, amikor a belső monológod meg a külvilág történései összejátszanak. Hogyan írsz?

- Nem vagyok termékeny alkotó. Ritkán írok, és az esetek többségében hetekig hordozok magamban egy-egy verset megformálatlanul, mire a papírra - vagy inkább a gépbe - kerül (nagyon ritkán írok ugyanis kézzel). Nem szeretem a bőbeszédűséget, ami alkatomnál fogva szerintem nem is menne nekem, és megijesztenek a vastag verseskötetek. Havi egy versnek már tényleg örülök, így körül-belül háromévente tudok jelentkezni egy új kötettel, de ha írni kezdek, akkor viszonylag könnyen megy az írás. Nem jellemző rám, hogy hosszabb ideig dolgozom egy-egy versen, tehát miután begépeltem, többnyire csak apróságokat változtatok meg rajta. Többnyire. Ebből a szempontból kifejezetten tanulságos volt Pollágh Péterrel, mint szerkesztővel együtt dolgozni, akivel több hosszabb versemet is jelentősen meghúztuk, és a Betűemberben olvasható versek egyharmadát biztosan átírtuk. Volt vers, amelyikben csak egy-egy névelőt hagytunk ki, de voltak olyanok is, amelyekből egész versszakok tűntek el. Ezeknek az átírásoknak ráadásul visszakereshető nyoma is maradt, a kötetben olvasható szinte valamennyi vers megjelent ugyanis korábban folyóiratban, amelyek őrzik az eredeti változatokat. Ami az írás körülményeit illeti: általában valamilyen melankólikus zene a katalizátor, ami lehet Erik Satie, Arvo Part, Bach, Sigur Ros, valami dzsessz vagy Portishead. A tágabb környezetünk számomra meghatározó helyszín, a verseimben játszódó meghökkentő, abszurd és bizarr történéseket el kell valahol helyeznem, és erre a legmegfelelőbb a lakás, a lépcsőház, a gang, a belső udvar. Gyerekkoromban a paksi lakótelepen panellakásban éltünk, ami alapjaiban határozhatta meg frusztrált viszonyomat a lakásokhoz és lépcsőházakhoz.

- Most jöttél meg Szigligetről, a JAK táborból - milyen tapasztalatokat szűrtél le?

Számomra a 2009-es szigligeti JAK-tábor volt több szempontból is a legemlékezetesebb. Karafiáth Orsit idézve egyrészt, mert második este összejöttem a tábor leghelyesebb lányával, akivel most is nagyon boldogok vagyunk, másrészt mert lehengerlő volt megmártózni abban a különleges hangulatban, ami mindenkin nagyon hamar eluralkodott. A mártózásból aztán a tetemes mennyiségű alkoholnak köszönhetően hamarosan fulladás lett: aki olvasta Urfi Péter, Tamás Zsuzsa vagy Orcsik Roland és Lázár Bence András kiváló naplóit, az már tudhatja, hogy elképesztő hatásfokon és vehemenciával hagytuk, hogy elnyeljenek bennünket az önsorsrontás és önlefokozás kavargó örvényei. Mégis gyönyörű élmény volt, ahogyan a verőfényben fejbe vertek bennünket a nyárvég eufórikus és extatikus torlaszai. Az egy hét alatt pedig olyan örökérvényű idézetek hangzottak el, mint például ezek: „Magyarországon a hús drága és ritka." (Marczinka Csaba). „Ma reggel felrobbant az övem." (Nemes Z. Márió). „Annyit gyalogoltam az éjszaka Tapolcáig cigiért, hogy már a talpamból is népzene szól." (Tolvaj Zoltán). Egyszerre volt bukolikus és kafkai élmény. Az egész összességében pedig: hasonlíthatatlan.

(Szepesi Dóra)

Főoldal