Fodor György

Nagyban(d)i haikuk

A minap olvastam egy személyes üzenetben azt a provokatív sort, hogy „haikut írni egy óvodás is tud". Majd rádöbbentem, hogy ebben lehet valami. Ma Magyarországon több mint 1500 költőtől olvashatunk haikut, mégpedig nem kevesebbet, mint 50 000-et. Vannak szerzők, akik ebből egymaguk 1000-et jegyeznek. Egykor a Bárkában írtam haiku-generátorokról, most nem átallok „haiku-generációról" írni. Ha elhittük, hogy lélektani okokból minden tizenéves ír verset, akkor jelenünkben elkerülhetetlen, hogy haikut is mindenki írjon. A haiku műforma tagadhatatlanul és megállíthatatlanul virágkorát éli. Ám tudjuk, amiből sok van, annak értéke erőteljesen csökken. Így került veszélybe az eredeti japán haiku elementáris eszenciája! Aki kóstolta a hiteles „haiku-szakét", az megízlelhette, amit Matsuo Bashō mondott: „aki egész életében ír három-négy-öt valódi verset, az már haikuköltő. Aki pedig eljut tízig, mester."

Ugyanezt idézi Nagy Bandó András második haikukötetének hátsó borítóján (az első: 333 haIQ. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2005). Aki alázattal és tisztelettel van a távol-keleti értékek és hagyományok iránt, az szerényen csak ennyit jelenthet ki: „Azt remélem, hogy három-négy-öt verssé érett haiku föllelhető ebben a kötetemben is." 575 haikuból lehet választani. A cím ugyanis a haiku-versformában a szótagok számát és e haiku-gyűjteményben a költemények darabszámát is lefedi. Érdemes megfigyelni, hogy ezzel a számmal immár szerzőnk is belépett a Haiku-hírességek Csarnokába, hiszen minimum - azaz kötettel igazolhatóan - 908 haikuval rendelkezik. Ha számba vesszük azt a mondást is, hogy „jó munkához idő kell", akkor elgondolkodik az értő olvasó azon is, hány éves lehet az alkotó, hogy ilyen nagyfokú élettapasztalatot szerzett. Segítek: 65 lesz november 12-én. Szépíróként csupán 1987-ben jelentkezett, verseket kötetben 2000 óta publikál, 10 év alatt 2 haikukötetet ért és írt meg. Vagy Mester, vagy...?

Leszkoven László 2005-ben ezt írta a 333 haIQ kapcsán a költőről: „szenvedéllyel, gondoskodó, anyai-atyai szívvel és magyar lélekkel nyúl nyelvünkhöz". Villányi G. András pedig - akit Fodor Ákos és Zalán Tibor mellett, engedtessék meg nekem a jelen műfajhoz tartozó szubjektív véleménynyilvánítás, feketeöves haiku-mesternek tartok - egyik levelében ezt írta nekem: „nem hiszek a műfaj meghonosíthatóságában. Amit mi »haikunak« nevezünk, az jó esetben a japán senryū rokona. Arra tartom roppant alkalmasnak a haiku külföldi művelését, hogy megtanuljunk brutálisan tömöríteni. Ebben igazán segítségünkre lehet, rá is fér sokunkra." Nagy Bandó András sem japán haikut ír. Magyar lélekkel, magyar földön, magyar szívvel és hittel vetette papírra érzéseit. Tagadhatatlanul figyelembe vette Vihar Judit tanárnő megjegyzését: „a haiku csak néhány impressziót fejez ki". Viszont ha a hátsó borítót tovább olvassuk, akkor nyer értelmet ez a kijelentés. A haiku univerzális sűrítés, mágikus erő, pár ecsetvonás, a fák sóhaja, az esőcseppek kopogása, minden mozzanat, amelyre itt, Európában képtelenek vagyunk egyszerre figyelni.

Külön dicséretes, hogy a kötet darabjait minden oldalon 3 kanji kíséri. Díszítő elemek, vagy komolyabb funkciójuk van? Igyekeztem bennük rendszert felfedezni, hiszen ezek a jelek vizuális ingert váltanak ki, parányi miniatűrök, amelyek talán megerősítik az egyes sorokat, segítik a gondolatok megértést. A jelek valóban periodikusan ismétlődnek, és mindig találtam olyan sort, amelyhez az oldalon kapcsolódhatnak. Felébresztik a belső látást, a belső hallást. A versek előtt, a 3. lapon (egyébként oldalszám nincs, csak haiku-darabszám) olvasható kanjik jelentései is azt sugallják, hogy ebben a kötetben „a nyugati elme barátkozik a japán lélekkel".

Az 575 lélekdarab helyett e rövid olvasónaplóban csak 10 impressziót emelek ki, amelyek önmagukban alkalmasak arra, hogy jellemezzék a kötet egészének világképét. A 255.-ből kiderül, hogy ezekben a haikukban tulajdonképpen a valóság állt össze néhány ecsetvonásból; a 256.-ban a fáradt zarándok arcát ráncok fedik (ez valóban a japán tematikát követi); a 257. elmondja, hogy a halál éjjel jön el, amikor a legsötétebb van; a 258. játékos formában, nyelvi virtuozitással világít rá az éhségre és emberszeretetre egy krokodil párhuzamával; a 259. arra enged következtetni, hogy némelyik darab az előtte állóból tudatosan következett, azaz asszociáció eredménye; a 260.-ban ismerszik meg az anyanyelv iránti rajongás, és hogy a magyar haiku az nem lehet fordítás, csak Kosztolányi-féle ferdítés; a 261.-ben vegyül az európai, akár horatiusi, akár berzsenyis életbölcsesség a távol-keleti életfilozófiával; a 262. épp egy istenes fohász; a 263.-nál elidőzünk az univerzum teremtésén, így az asszociációs szerkesztési elv újabb gyöngyszemére bukkanunk; végül a 264. tömören fogalmazza meg a tudás és tudatlanság lehetséges aspektusát. Megjegyzendő, hogy több alkotásban találhatók rímek, amelyek idegenek a „valódi" haikutól (pl. 120., 194., 508., 521.). A magyarban furcsán vagy közhelyszerűen, túlzottan direktnek hangzanak a japán eredetiben követelményként megjelenő kigōk is (évszakszavak; pl. 41., 179., 347., 562.).

A tudatos szerkesztési elvet a kötet keretadó haikuival lehet még bizonyítani. Az első: „Ha én tizenhét / szótagban képes lennék / elmondani, hogy... " és az utolsó: „Megértem, vége, / elfogadom, még csak azt / szeretném monda...". Ezek pontosan rávilágítanak arra, amit az előbbiekben idéztem Villányi Andrástól. A japán hagyományos elemek előkerülése mellett a magyarosítás igazi értékei az istenes és a „hajléktalan-haikukban" vannak. Talán utóbbiak a legegyedibbek a Nagy Bandó-haikuírás palettáján. Mély, tartalmas, komoly, a létezés alapjait boncolgató, velőtrázó benyomások ezek. A 2005-ös kötet örökei. Nem mellékesen említem, hogy időközben (az első kötet megjelenését követően), 2006-ban először osztották ki A Hajléktalan Emberért díjat, amely azoknak jár, akik nem szakmaszerűen erőfeszítést tesznek a magyar hajléktalanok helyzetének javításáért. Elsőként Nagy Bandó András kapta.

Összeáll a kép: nem csak Mester, Ember is! Értékeljük, élvezzük, ízleljük tehát az általa kreált új magyar haiku-eszenciát!

Nagy Bandó András: Öt-hét-öt. 575 haiku. Szamárfül Kiadó, Orfű, 2010