Tóth Krisztina
Thomas Mann kisregényéről
– a Tonio Kröger –
Tizenöt éves voltam, amikor Thomas Mann Tonio Kröger című művét olvastam. Elemi hatással volt rám. Úgy éreztem, választ kaptam a kamaszként engem foglalkoztató, gyötrő kérdésekre. Nem közvetlen, direkt választ, hanem megerősítést. A könyv egyik központi kérdése ugyanis éppen az, ami ebben az életkorban annyira foglalkoztat mindenkit. Belesimulni a közösségbe vagy elkülönülni? Másképp fogalmazva: mit tegyen az, aki képtelen a tömegbe olvadni, akinek nem adatik meg a közösségbe olvadás gyönyörűsége, hanem örökké csak a szemlélő pozíciójából nézi a többieket?
Thomas Mann annyira tudatosan készült az írói pályára, hogy tizennégy évesen már írónak nevezte magát egy levele aláírásában. Tonio Kröger című könyve, amelynek címe egy név, persze jóval később, 1903-ban jelent meg. Tonio, a könyv főhőse viszont éppen tizennégy éves, vagyis olyan korú, amilyen a szerző volt abban az időszakban, amikorra első írói próbálkozásait datáljuk.
Tonio Kröger tehát egy kamasz fiú, aki feltétlen szeretettel rajong osztálytársáért, a szőke, kék szemű, teljesen jelentéktelen Hans Hansenért. Valósággal imádja, pedig nem sok közös vonásuk van. Hans életrevaló, gyakorlatias. Jól elboldogul az osztályban, mindenki szereti, központi figurának számít. Szeret lovagolni és a jó levegőn csavarogni, amíg barátját, Toniót inkább az irodalom hozza lázba, a lovaknál jobban szereti a hegedűt. Hans szőke, pirospozsgás, Tonio „barnás és déliesen éles metszésű arcából ellenben sötét, szelíden árnyékolt, túlságosan súlyos pillájú szempár” pillant érzékenyen, szenvedélyesen a világra. Hans boldog abban a szűk, ám otthonos kis világban, amely körbeveszi, a barátját viszont vonzza a zene, a versek, tágabban a művészet által felvillantott ismeretlen, titokzatos tartomány. Közben szeretne a tömeghez is tartozni, belesimulni a közösségbe. Tonio minden sejtjében művész, Hans pedig kispolgár. Lehet tudni, hogy a szőke Hans előtt álló életpálya tökéletesen megfelel majd a jómódú apa által támasztott követelményeknek, hogy tisztes polgár lesz belőle, aki jól keres, és semmiféle különcséggel nem lóg ki a környezetéből. Tonio számára is adott ez a lehetőség, de érzi, hogy őt más tenné boldoggá. Csakhogy ha követi hajlamait, és arra indul el, amerre tehetsége lendíti, akkor elvesztheti a többiek, a vidámak, átlagosak barátságát és jóindulatát! Tonio Kröger későbbi, szívdobogva bámult szerelme, a minden porcikájában tökéletesen átlagos Ingeborg Holm ugyanazt a világot testesíti meg, mint Hans. Nem elemzi, értelmezi a dolgokat, csak átéli őket. Akinek azonban már kamaszkorában is igénye van rá, hogy ne csupán létezzen a világban, hanem meg is fogalmazza a tapasztalatait, az bizony elveszett ember, akárcsak Tonio Kröger: az alkotásra, vagyis szüntelen munkára, saját tehetségének kibontakoztatására van kárhoztatva. Sohasem lesz belőle kispolgár, de a hétköznapi örömök helyett megízlelheti az alkotás gyönyörűségét. Hogy miért nem megy egyszerre a kettő? A tizenkilencedik század egyik nagy kérdése volt ez. Manapság már nem válik el ennyire élesen a művész és a hétköznapi ember személyisége és élete, sőt, a művészekkel kapcsolatos romantikus külsőségeket inkább mosolyogtatónak találjuk. Az viszont változatlanul igaz, hogy ha valaki komolyan foglalkozik valamivel, annak minden idejét rá kell szánnia a szenvedélyes gyakorlásra, vagyis teljes lényével a tökéletességre kell törekednie.
A regénybeli Tonio egy alkalommal ellátogat egy Lizaveta nevű barátnőjéhez, aki festőművész. Tonio mesél neki egy jóképű hadnagyról, aki társaságban egyszer csak felpattant, és elmondta a saját verseit. Tonio és Lizaveta tudják, hogy a hadnagy mennyire nevetséges, de Tonio mégis azt is érzi, hogy jó volna egyszer így kiállni az emberek elé. Felhőtlenül, önbizalommal telve, nem pedig kételyektől gyötörten. Jó volna váltogatni a művészetet a reflektálatlan létezéssel. Olyanná válni, mint a többiek, de kívülről látni mindezt!
Thomas Mann, aki a német irodalom egyik legnagyobb írója, saját egykori énjét formálta meg Tonio Krögerben. Az ő apja is komoly, tekintélyes kereskedő volt, akit a városban, Lübeckben, ahol laktak, mindenki ismert. Mann édesanyja félig brazil származású, sötét hajú nő volt, aki egzotikus vonásaival nyilván kissé kilógott a környezetéből. Tonio Kröger neve ezt a kettősséget is tükrözi. A Tonio latinos, sötét, a Kröger pedig északi hangzású. Mintha a fiú nevében egyesítené azt a felhőtlenül banális felszínt, amit a jellegtelen Hansok és Ingeborgok olyan jól átlátnak, a művészet rejtélyes, sötét, fájdalmakkal teli mélységével. Toniónak választania kell a kettő között, mert – a regény állítása szerint – középút nincs. Amikor a főhős már érett művészként, titokban visszatér szülővárosába, az egykori házban egy könyvtárat talál. Az irodalom beköltözött oda, ahol az élet egykor elkezdődött!
Thomas Mann saját életében is szüntelenül küzdött azzal a dilemmával, amit a Tonio Krögerben felvetett. Hétköznapjait Hans Hansenként élte, mint egy igazi kispolgár. Megnősült, hat gyereket nemzett, napjai szigorú rendben teltek. Műveiben azonban lázadt, elkülönült. A náci eszmék terjedésének idején Németországban felemelte a szavát, nem volt hajlandó beolvadni az üvöltő, háborúra buzdító kórusba. Hűséges marad Tonióhoz, hosszú szempillájú, halk szavú hőséhez, aki minden tehetséges, szemlélődő fiúban és lányban ott él magányosan.
