Limpár Ildikó
A hallgatás szava
Mit tehet egy író, aki tíz évig nem publikálhat politikai megbízhatatlansága miatt? Először is, megpróbál túlélni – és rájön, hogy ez az adott korban és helyen humor nélkül bizony nem megy. Másodszor pedig feltalál egy új műfajt, és lehetőséget kínál másoknak is a túlélésre.
Örkény István, legnagyobb örömömre és büszkeségemre, már angolul is olvasható – méghozzá gördülékeny, az eredeti szövegek hangulatát jól visszaadó fordításban. Egyperces történeteiből az első átfogó válogatáskötet 1995-ben jelent meg először a Corvina Kiadó gondozásában, és azóta legalább öt újrakiadást ért meg a One Minute Stories (Egyperces történetek). E kötetet lapozgatva gondoltam újra Örkény rövid műveit – elsősorban azon töprengve, vajon mit nyújtanak ezek az angol nyelvű szövegek a szerzőt, a magyar irodalmat és kultúrát kevéssé vagy egyáltalán nem ismerő olvasó számára.
Kevéssel sokat – ez Örkény István egyperceseinek minimalista alapvetése. Az angolszász kultúra felől közelítő olvasó számára sem irodalmi előzmények nélkül való Örkény találmánya. A rövid szövegek írástechnikája Hemingway jéghegy-elvét tükrözi, tömörségük és hosszuk – vagyis inkább rövidségük – A mi időnkben című novelláskötet vinyettáit idézik. Mint Hemingway novellafolyama, Örkény rövid szövegei is elsősorban egy pontosan kidolgozott korrajz darabkái, ám van bennük valami, ami sajátosan magyarrá, örkényivé teszik ezeket a sokszor csak pársoros műveket. Örkény tudja hozni a Hemingwayre jellemző tragikumot, mely elsősorban a háború borzalmaira döbbent rá, ezt bizonyítja talán leghíresebb egypercese, az In memoriam dr. K. H. G. De még e szöveg tragikumán is átüt az irónia, és a másként látás ajándéka, a groteszk, mely elsősorban az 50-es és 60-as éveket megörökítő irodalmi pillanatfelvételeket jellemzi Örkény életművében.
Válogatott egypercesei soványka kötetet tesznek ki, könnyű magunkkal vinni (és akár a buszon olvasni, ahogy a szerző maga ajánlja), de jól tudjuk: az, ami ténylegesen a papírra került, csak a jéghegy csúcsa, s valójában egy hatalmas jéghegyet cipelünk magunkkal, ha e rövidke szöveggyűjteményt választjuk útitársként. Az, ami a szemnek elsőre láthatatlan, formát kap a sorok között, és hamar kiderül: egy olyan korban és olyan korról íródott, ahol maga az írói technika is tekinthető korlenyomatnak, hiszen még az újsághírek is arra szolgáltak, hogy eltakarják a valóságot – nem véletlen, hogy az egypercesekben számos újsághír-paródiával is találkozunk.
Mindenben kíméletlenül fellelni a visszásságot és egyben a humor forrását – ez az, ami ezeket a rövid szövegeket megkülönbözteti más, általam ismert minimalista szerzők alkotásaitól. Van, aki vicces történeteket tud mesélni, van, aki nonszensz szösszenetekre képes ekkora terjedelemben, és van, aki a tragikumot mutatja fel nyolc-tíz sorban. És itt van Örkény, aki úgy nevettet meg, hogy közben sírni szeretnék, mert tudja, hogy a nevetés a túlélés eszköze egy embertelen világban. A humor pedig ott kezdődik, hogy képesek vagyunk magunkon nevetni.
Épp ezért a Corvina kiadásában megjelenő One Minute Stories kötet számomra kiemelkedően fontos országimázs-építő termék. Nevettetve tanít a fasizmus, kommunizmus és szocializmus komor rejtelmeiről, mégpedig olyan olvasókat is, akik korábban talán még tankönyvből sem olvashattak arról, milyen volt az élet errefelé bő fél évszázaddal ezelőtt. Segít megértetni a világgal azt, hogy miért olyan abszurd ez a Magyarország – mind a mai napig. És ennek ellenére segít megszeretni ezt az országot. A történetek rövidek – és a mai világban a tömörség a követek legfontosabb erénye. Mert egy percet mindenki rászánhat az életéből arra, hogy betekintsen egy számára ismeretlen világba. És ha az tetszett, jöhet a következő egy perc. És ha a sok egy perc után az olvasó úgy érzi, kevés volt neki ez a kötet, máris nyúlhat a Tóték után, mely szintén megjelent már angolul. És innen már csak egy lépés, hogy ezután tudatosan keresse a magyar szerzők műveit angolul.
Örkény István: One Minute Stories. Ford. Judith Sollosy. Corvina, 2001.
